A tekintélyuralom fogságában

A vörösiszap-perben hozott ítélettel szemben tanúsított kritikák kiváltották a bírói kar egyes vezetőinek függetlenségük védelmében megfogalmazott nyilatkozatait. Mert mindaz, ami ezzel kapcsolatban történik vagy történni fog, nem pusztán erre az esetre jellemző, hanem a hazai demokrácia-értelmezés egészét érinti. Ami ezúttal felszínre tört, különféle és messzire visszavezethető előzményekre utal. Ezért is tekinthetőek kissé elkésettnek a bírói kar reprezentánsainak tiltakozása a háborgás lecsendesítésére tett erőfeszítései.

Mert az ország jelenlegi politikai hangulatát tekintve – valljuk be – érthető a kormányzat által instruált közfelháborodás. Hiszen közállapotainkat tekintve egyre kevésbé, és egyre nehezebben hihető, hogy van, illetve lehet egyáltalán valami, ami a választáson résztvevők többsége által támogatott tekintélyuralmi rendszerrel szemben meg tudja őrizni a függetlenségét. Ha a jogállamiság első számú biztosítékának tekinthető alkotmánybíróság személyi összetétele sem nyújt garanciát a politikai hatalomtól független működésre, akkor vajon minek alapján feltételezheti a közvélemény, hogy a bíróságok egyebütt ellent tudnak állni az eléjük kerülő kényes ügyekben tapasztalható nyomásgyakorlásnak?

Ha pedig az állampolgár a hazai igazságszolgáltatás egészét tekinti, akkor nem hagyhatja figyelmen kívül az ügyészség szerepét sem, amely kérlelhetetlen ügybuzgalommal foglalkozik az ellenzéki politikusok ügyeivel, de csak vonakodva vesz tudomást – ha rávehető egyáltalán – a kormányzati oldalhoz kötődő személyeknek gyakran az előbbiekkel összehasonlíthatatlanul nagyobb volumenű visszaéléseiről. S a politikusokat érintő peres ügyeknek az egyik bíróságról a másikra való áthelyezgetésével mintha maga a bírói kar sem volna mindig, és minden körülmények között annyira független, mint amennyire most hangoztatják.

Így aztán olykor a koncepciós perekre jellemző tünetek is mutatkoznak. Persze sajátos formában. Nem annyira a bírói ítéletekben, mint inkább abban, ahogyan az ügyészség vádemelésével hírbe hozottak áldozatul esnek a jogerős ítéletet megelőző, egy egész életre szóló megbélyegzésnek.

Nincs mit csodálkozni tehát azon, ami a vörösiszap-perrel történt. Hiszen a magyar állampolgár az utóbbi években egyre inkább úgy szocializálódott, hogy csak egyetlen egy tekintélyt kell kritikátlanul elfogadnia és becsülnie: a kormányzat autoritását, amelytől nincs megkülönböztethető és nem is lehet egyéb, attól függetleníthető hatalom. Ha mégis, ha mindennek ellenére valami efféle ellensúlyt képviselő szembenállás mutatkozik, az rendszeridegen, amit el kell hárítani a kormányzat egyébként sikeresen akadálymentesített útjából, mint oda nem illő elemet, amely előrehaladásunkat és közös boldogulásunkat gátolja.

Azt sem lehet tagadni, hogy ez idő szerint a jogalkotásunk is ehhez az elvhez igazodik. Ami természetesen nem a jogalkalmazók hibája, hanem a kormányzat szavazógépeként működő parlamentté. Noha ők, a jogban járatos alkalmazók is szót emelhetnének ilyenkor, főleg a visszamenőleges hatályú törvények ellen, amelyek saját működésüket is végletesen elbizonytalanítják.

A magyar jogtudomány évszázados, kiemelkedően magas szintű hagyományai alapján indokoltan várhatja el a közvélemény, hogy felvilágosító - és különösképpen a közérdeklődésre számot tartó ügyekben - pártatlan útmutatást kapjon a szakmai tekintélyektől, s akkor talán csökkenhetne azoknak az eseteknek a száma, amelyekben kellően megalapozott tájékoztatás nélkül, téves állásfoglalásra kényszerülhet.

Ha már tüntet egy ítélet ellen, legalább azt tudja, hogy ki a felelős a számára feldolgozhatatlan döntés megszületésében. Hiszen most, a vörösiszap-perben még az sem világos, hogy a közfelháborodásban osztozó ügyészség mulasztása miatt született-e a kifogásolt bírói ítélet, vagy más okokat kell keresni a háttérben.

Annál is nagyobb szükségünk volna a jogalkotással és –szolgáltatással kapcsolatos tisztánlátásra, mivel a jog és az erkölcs megkülönböztethető ugyan, de teljesen szét nem válaszható egymástól, a jogkövető magatartás a polgári tisztességtől. Márpedig ebben a tekintetben is számtalanszor tetten érhető a politikától befolyásolt közvélemény következetlensége. Amit az egyik oldalon bűnnek, megengedhetetlen visszaélésnek tart, amit minden jóérzésű embernek el kell utasítania; ugyanazt a sajátjának vélt politikai tábor tagjainál erénynek, a nemzet érdekében végzett, áldásos tevékenységnek minősíti.

A politika által inspirált elfogultságok – a tekintélyuralmi rendszer következményeként – mindent megelőznek és maguk alá gyűrnek. Találóan jegyzi meg George Eliot, hogy az elfogultságot bátran lehet hangoztatni, „kitölti az ürességet ott, ahol nincsenek eredeti eszmék és gondolatok”. Az elfogultságot az „öntudatos igazság tekintélyével lehet másokra kényszeríteni; karmesteri pálca és gumibot egyszerre. Minden elfogultság, mely e céloknak megfelel, magától értetődik, és bizonyításra nem szorul.”

Nem akarom azt mondani: bárcsak pusztán a bírói függetlenségről volna szó, mert tudom, hogy ez önmagában is óriási jelentőséggel bír. Ám ha lehet, még ennél is többet kockáztatunk…

Megszólal a vészcsengő?

Emlékezhetünk rá, Schmitt Pál, „a nemzet golyóstolla” évekkel ezelőtt mit válaszolt azoknak, akik ügydöntő népszavazás kiírását sürgették a parlamenti konszenzus nélkül elfogadott alaptörvény államfői szignálását megelőzően. Az akkori köztársasági elnök kifejtette: ez a népszavazás már megtörtént, amikor az emberek kétharmados felhatalmazást adtak a kormánypártnak. Ezzel a csúsztatással szerelte le Schmitt az akadékoskodókat, holott a Fidesz gyakorlatilag program nélkül nyerte a választásokat, tehát értelemszerűen alkotmányozásra sem kapott felhatalmazást a polgároktól. Az „egymillió új munkahely” vagy a „két hét alatt rendet teszünk” ellenben hat esztendeje beváltatlan ígéretei Orbán pártjának.

Nem árt az akkori eseményeket észben tartanunk, ha helyesen akarjuk értelmezni Rogán Antalnak a Kossuth rádióban elhangzott szavait. A Miniszterelnöki Kabinetirodát vezető miniszter szerint az ellenzék még mindig ideológiai vitát folytat a tervezett hatodik alaptörvény-módosításról, de a kabinet kész „a magyar emberek” véleményét kérni a döntésben. Tekintsünk el most attól a körülménytől, hogy kormány és ellenzék között semmiféle ideológiai ellentét nem feszül a terrorizmus elleni hatékony fellépés szükségességét illetően. Az ördög azonban a részletekben rejtőzik. Egyetlen demokratikus országban sem kap a végrehajtó hatalom felhatalmazást arra, hogy a törvényhozás kontrollja nélkül, saját kénye-kedve szerint terrorveszélyt hirdessen, s erre hivatkozva az állampolgárok alapvető jogait korlátozza.

Az igazán nyugtalanító azonban Rogán érvelésének második fele. Orbán Viktor általában vonakodik nyilvánosságra hozni valódi szándékait, minisztere azonban kvázi elárulta azokat. A miniszterelnök ismét egy biankó csekket szeretne kitöltetni magának a magyar választópolgárokkal, hogy még jobban bebetonozhassa magát a hatalomba. Nem véletlen, hogy éppen most. Egyrészt az öreg kontinenst sújtó menekülthullám, a társadalom migránsoktól való félelme következtében a Fidesz időközben visszanyerte a harmadik kormányzati ciklus folyamán elvesztett szavazóit. Másrészt a kabinetre most kezd ráégni a társadalmi ellátórendszerek bűnös elhanyagolása, valamint az egymás után nyilvánosságra kerülő korrupciógyanús ügyek. Vannak, akik kombinálnak, egy előrehozott választás révén visszanyerhetné alkotmányozó többségét a kormánypárt, onnantól kezdve pedig csupán kézügyesség kérdése lenne a felhatalmazási törvény elfogadtatása. „Terrorveszély” címén aztán ellehetetleníthető bármely elégedetlen társadalmi csoport tiltakozása, s ellenőrizhető a nyilvánosság. Egyre inkább egy totalitárius állam rémképe rajzolódik ki Európa közepén.

Az előrehozott választás nagyon is valós veszélye soha nem látott kihívást jelenthet a demokratikus ellenzék számára. A rendszerváltozás óta nem volna ekkora tétje egy voksolásnak, azt kellene megértetniük a választópolgárokkal, hogy a felhatalmazási törvény nem a terrorizmusról, hanem mindennapi életünkről szól. A netadó abszurd ötlete hallatán egy egész ország megmozdult. Most, hogy a rezsim többek között az internetforgalom ellenőrzését is kilátásba helyezi, ismét megszólalhatna mindenkiben a vészcsengő.

Idegen lábakon

Sikeres évet zárt tavaly a hazai turisztikai ipar. Az ágazat szereplői most talán azért fohászkodnakj, bár ne szárnyalt volna így az idegenforgalom.

Nem csoda, hogy ezek a százmilliárdok felkeltették a Fidesz vezérkar és persze nyilván a vezénylő tábornok figyelmét is, az étvágyukról nem is szólva. Várható volt, hogy hamarosan "megvédik" ezt a jól tejelő tehenet is. Az államilag szervezett einstandok jól bevált koreográfiája szerint ilyenkor államosítani szoktak a "fiúk", hogy azután majd hamarost kiderüljön, mégis jobb helyen van az adott pénzautomata a magánkezekben, feltéve, ha azok a kezek megbízható elvtársakhoz tartoznak.

Az államhoz kerülhet egyebek mellett a fesztiválok szervezése, ahol jelentős összegek csurranhatnak-cseppenhetnek majd közpénzekből - szintén - magánzsebekbe. Ennek is kiforrott technikái alakultak ki az elmúlt években.

A turisztika újratermeli a a hasznot, afféle feneketlen pénzeszsák. Nosza tehát, összeült a szakértői grémium. Igaz, a legtöbb szakmai szervezetet nem zaklatták meghívókkal, van azoknak dolga éppen elég. Jött viszont egy ingatlan ügyekben is jártas politikus, Rogán Antal, aki propagandistaként is jól jöhet még a bizniszben. Vajna (Andy) András pedig hogyan is hiányozhatott volna? Amihez ő nem ért, az nincs is. A szervezők, amint fogalmaztak, kerestek olyan külföldön tanuló, jövendő turisztikai szakembert is, aki majd tovább viszi a siker tábornoki stafétabotját. Nyilván hosszas kutatás után rá is bukkantak a messzi Svájcban egy alkalmas, tehetséges fiatal turisztika-szakipari tanulóra. Választásuk a férjével saját lábunkon álló Orbán Ráhelre, a kormányfő legidősebb leányára esett.

Nem lepődnék meg, ha az évi 15 millió forintért Svájcban okosodó Ráhel hamarosan fontos állami szerephez jutna az idegenforgalom területén.

Nyilván ott is saját lábunkra állna és mi már annak is örülnénk, ha ezt nem tűsarkú cipőben tenné, mert már így is elég sokba fáj nekünk ő is, meg a hites ura lábra állása. Talán majd kedvezményes társasutazásokat is szervez szülőknek, nagyszülőknek, hogy meglátogathassák a működő reformok elől idegenbe menekült gyermekeiket, unokáikat.

Szerző