- Gyereket? Ide?
Ez a kérdés csattant bele az évődő csevegésbe, és nyomában nagy csendesség lett. A társaság azért gyűlt össze, hogy esküvőjük után a házaspárt ünnepelje. Az idősebb férfiak huncutul kacsingatva kérdezősködtek a fiataloktól, hány gyereket terveznek, az asszonyok is el-elmosolyodtak egy-egy vaskosabb tréfa hallatán. Ebbe a vidám eszmecserébe harsant bele a fiatalasszony kérdése. Arca kipirult, sebesebben szedte a levegőt.
- Ide? – ismételte most már csendesebben, s a ráirányuló tekintetek kereszttüzében magyarázni kezdte álláspontját. - Nem akarom, hogy a gyereket kedvetlen, perspektíva nélkül oktató, kizsigerelt pedagógusok tanítsák, akiket magukat is szolgákká alázzák. Mire nevel egy szolga? Szolgaságra!
A nyugdíjas tanárnő, a friss férj nagynénje, felfigyelt. Már csak volt kolléganőitől tájékozódott az iskolákban uralkodó állapotokról, de magában igazat adott a szólónak.
- Nem akarom, hogy a gyerekeink velejéig romlott, igazságtalan világban éljenek!
– Ezt hogy érted, kislányom? – Édesapja arca kicsit kipirult az elfogyasztott fröccsöktől.
- Mennyi is a fizetésed, apa?
– Kétszázhúszezer.
- És mennyit visz haza a fejetekre ültetett igazgató, akinek fogalma sincs, mivel foglalkoznak beosztottjai?
– Körülbelül kétmilliót.
- Hány éve dolgozik?
– Két-három. Legalábbis így mondják. Viszont jó káder. Idebuktatták és ennyiért.
- És te?
– Jövőre lesz negyven.
- Nem akarom – folytatta a lázadó –, hogy a férjem helyett politikusok feküdjenek mellettem az ágyban, és kioktassanak, mi a nő hivatása. Nem akarom, hogy magukat értelmiséginek nevező papok oktassanak, milyennek kell lennie a családnak.
Az elnémult társaság fölött kézen fogva elsuhant Kövér László és Osztie Zoltán plébános árnyalakja. A plébános mintha egy pápát ábrázoló képet taposott volna.
- És nem akarok mezőgazdasági cselédeket szülni Mészáros Lőrinc birtokaira. Elég volt a földesurakból! Egyszer már azt hittük, Magyarországon soha nem lesz többé hűbériség, és most megint itt van, visszahozták és a fejünkre ültettek tehetségesnek mondott kivételezetteket.
Csönd volt. Mintha lelkükbe pillantottak volna a társaság imént még vidám tagjai. Talán ők is hibásak abban, hogy így mennek a dolgok?
- Nem akarok olyan világba gyereket, ahol a kimondott szónak, ígéretnek nincs hitele. Ahol a mai igen holnap nemet jelent. Ahol bármelyik pillanatban nem létező veszélyekre hivatkozva felfordítják az életünket. Békében, szabadságban, egyenlőségben szeretnénk élni, s ha megadatik, jöhetnek a gyerekek. De addig?…
Tényleg, mi lesz addig?…
*
Napjainkban hatalmas nyelvi változások tanúi lehetünk. Mintha Kazinczy Ferencék kora térne vissza, csak épp nem a köznyelvben alkotnak új szavakat, hanem a parlamentben. Ez az intézmény elvileg a törvényhozás műhelye, manapság azonban megváltozott a szerepe: törvény-vivésre rendezkedtek be a képviselők, azaz szorgalmasan alkotnak olyan törvényeket, amelyeknek az a célja, hogy a kedvezményezettek minél többet – vihessenek. Visznek is mindent, amit lehet, amennyit csak bírnak. Törvényt alkotnak, hogy ne csak a képviselő vihessen, hanem a kormány rokonsága is. A kormány géniusza, Fazekas miniszter szorgos mezőgazdának nevezte Mészáros Lőrincet. Nyilván látta, amint izzadva lót-fut, robotol a földjein. Most megtudhattuk, fiacskája is dolgos mezőgazdász, megérdemli, hogy neki is jusson kicsinyke parcella.
Lázár János – aki ugyancsak a mezőgazdaságban járatos – szokásos tájékoztatói egyikén figyelmébe ajánlotta L. Simon László költő-államtitkárnak, tegye rendbe homályos vállalkozásait. Hát ő aztán rendbe is tette! Hívta feleségét: „Asszony, sok nekem ez a teher! Nem segítenél? Nem vennél át közülük egyet-mást?” Fogóddzanak meg: az önfeláldozó asszony vállalta! Most már ketten osztozhatnak a tengernyi pénzen, amely odaömlik a költségvetésből. Ezt nevezik rendteremtésnek
A kancelláriaminiszter új értelmet adott a színvonal szónak, amikor megrótta a lázadó pedagógusokat. Komikus, hogy a főminiszter beszél színvonalról, holott ő tudja legjobban, milyen a kormányzás színvonala. A szemlélőnek a két nullával jelölt fontos helyiséget idézi.
Az adózás fogalma (akár az állami támogatásé) ugyancsak módosul. Haver vagy? Támogatunk! Nem vagy? Mész a fenébe! Azaz a támogatás már nem egyjelentésű szó. Az adózás sem. Hajdanában mindenki adózott a jövedelme után. Mára ez úgy alakult, hogy milliók adóznak, s aki téved, büntetést fizet. Vajna azonban a milliárdos bevételei után nem adózik. Miért? Erre nincs hivatalos magyarázat, csak homályos sejtetések, melyekben sűrűn szerepel a „visszacsurgatás” kifejezés. Ha Pali bácsi megtagadná az adó befizetését, a bátor harcosok láncon vezetnék el, mit sem törődve felesége rimánkodásával. Vajna békésen szemlélődik szemüvege díszlete alatt. Mekkora az adózatlan jövedelme? Ez, kérem, nem „közérdekű” adat. Közérdekű, amit a kormány annak minősít. De vele szemben ott emelkednek a titkosított információk. Titkos, mire költik a pénzünket. Egyszerűen nevetséges. Ezért lett a titkosítás köznyelvi jelentése: elhallgatott disznóság (lopás, csalás stb.).
Ne feledkezzünk meg a sportban bekövetkezett nyelvújításról se! A labdarúgás régen ezrek által kedvvel szemlélt sportág volt, melyet a pályán magas színvonalon űztek. Ma politikai vezetők úri passziója, amelyre minden anyagi ráfordítás kevés. Csodás a pálya, rohad a kórház. Oda se neki! Aki kórházba kerül, úgysem sportolhat.
Az értelmiségi – fölösleges, idejétmúlt szó, jelenség. Az inas-mentalitással helyettesíthető, a gondolkodás pedig engedelmességgel, még akkor is, sőt annál inkább, mennél nagyobb tökfejeknek kell engedelmeskedni. Itt azonban valami megroppant. Mintha a lekezelt, megvetett értelmiségieknek kezdene elegük lenni a nyelvújításból és következményeiből. Nem ártana figyelni rájuk, mert aki süketnek és vaknak mutatja magát, előbb-utóbb nagy bajba kerülhet.