Részrehajlással aligha vádolhatnám a Le Monde-ot, még kevésbé belpolitikai elemzőjét, a remek tollú Gérard Courtois-t. Hagyományt követ, a pártatlanságot legjobban megközelíteni igyekvő publicisztikát, amely a kényes viszonyok között megpróbálja a tárgyilagosságot követni. Éppen ezért volt föltűnő a minap közzétett riasztó hangulatú vezércikke. Vigyázat, ha a baloldal nem tér észre - írta -, másfél év múlva, a parlamenti választásokon akár el is tűnhet, tálcán kínálhatja a győzelmet a jobboldalnak. Amelynek pillanatnyilag még mindig a Sarkozy vezette Republikánusok nevű tömörülés a legmeghatározóbb szerveződése.
Courtois nem a Hollande-ék mögött álló szocialistákat gyászolja eleve, nekik kemény bírálójuk, szerinte nyerne az ország, ha átadnák a helyüket. Csakhogy a baloldal egésze van aggasztó állapotban, vagy fél tucat kisebb csoportjuk vetélkedik egymással, és ebből csak az kerekedhet ki, hogy az ellentábor kacagva foglalja vissza Sarkozynek 2012-ben elvesztett hatalmát. Jobb eset, ha a mérsékelt konzervatív Juppének volna módja győzni, a demokratikus váltógazdálkodás szempontjából mégis az volna az egészségesebb, ha a lejáratott Szocialista Párt mellett ott lehetnének a frontvonalban a nem egymást nyúzó, hanem az egységesen föllépő jó szándékú baloldaliak is. A Le Monde is erre mozgósítana.
Az idő szorít, 2017-ig alig másfél év, akár kevés is lehet a józanodásra. És miközben ezt olvastam a Le Monde-ban, még keserűbb hangulatban, hazajárt az eszem. Jól tudom, nálunk annyival jobb a helyzet, hogy egy esztendővel több az időnk, a mi választásunk elvben 2018-ban esedékes. Addig, ugyan csak elvben, észhez lehet térni. Megpróbálni rálelni olyan józan vezetőkre, pártokra, amelyek higgadtan veszik számba, hogy Magyarországon sokkal nagyobb a tét. Ugyancsak korrupt, bürokratikus kormányhatalmat kell leváltani, azzal a hátránnyal, hogy szándékaiban, az élén olyan vezéralak áll, akinél talán egy fokkal rosszabb Lengyelországban van. Amikor tehát eltöprengtem Courtois gondolatain, a régi magyar közmondás jutott eszembe, fiamnak mondom, de értsen belőle a menyem is.
Franciaországnál mi hátrányosabb helyzetben vagyunk. Az ő demokratikus pártjaik történelmileg patinásabbak, gazdagabbak a tapasztalataik, több megoldási lehetőség kínálkozik számukra. Mégis, ahogyan a Le Monde jellemezte, egyelőre ők is rövidlátók, kényelmesek, nem észlelik, ha nem lépnek gyorsan, akár történelmi alkalmat is elszalaszthatnak. De ha higgadtan végigtekintünk, nálunk sem teljesen reménytelen a helyzet. A rendszerváltás óta eltelt évtizedek a baloldali pártok java részében nálunk is megérlelték a demokratizmust, van jó néhány keserves élményük, amelyeknek számba vétele siettethetné a józanodásukat. És a szándékaik is többnyire tisztességesek, végig gondolva nem volna nehéz józanul nekifogni az egyeztetésnek.
A Párbeszéd Magyarországért higgadt, a bírálatai megalapozottak, megfontoltak, és szinte csaknem ugyanez mondható el az Együttről, a Liberálisokról, a többiekről is. Az LMP-ben kétségtelenül észlelhető bizonyos vagányság, szubjektív magamutogatás, hogy ők azért a többiektől különböznek. Vezetői sem azonos mértékben vallják ezt, mert egyesek nyilatkozatait figyelve érdekes árnyalatnyi különbségeket fedezhetünk föl, egyetlen kivétellel, ami azonban nagyon fontos: hajlamosak átvenni a Fidesz gonosz elméletét, amely rossz szándékkal hirdeti, hogy az MSZP-ben még föllelhetők az előd párttól „öröklött” kommunista hagyományok. Az LMP egyik fő vezetője makacsul nem tud (vagy nem is akar) szabadulni ettől a fölfogásától, aminek a magyarázatát lehet keresni keserű családi csalódásokban is. Holott végig gondolva, ennél nincs ártalmasabb szemlélet.
Nem véletlen, hogy a Fidesz ezt az antikommunista attitűdöt őrzi adu ászukként, a párt görcsösen őrizni akarja antibolsevista színezetét, miközben maga Orbán nem túl kényes, ha hatalmi érdekei Putyin közelébe sodorják. Ha Európában ma van igazi posztkommunista rezsim, akkor a Kremlé a legjellegzetesebben az.
Eközben, aki idehaza gondos figyelemmel kíséri az MSZP fejlődését, annak észlelnie kell, hogy lényegében szociáldemokratává vált, új és fiatal vezetői nemzedéke elszántan szakított minden „gyanúsnak vélhető” hagyománnyal. Kormányon és ellenzékben egyaránt. Meglehet, és ez nehezen tagadható, hogy a felső vezetésben mindeddig nehéz lett volna találni olyan egyéniségeket, akik könnyen azonosíthatók volnánk német, olasz, spanyol és egyéb karizmatikus szocdem személyiségekkel, de idővel és türelemmel felnőhetne közülük néhány erre a szintre. Ami a legfontosabb, annak a józan elismerése: a baloldalon az MSZP az egyetlen olyan számottevő erő, amely nélkül lehetetlen leváltani a Fidesz uralmat. Mellőzése minden más ellenzéki pártot, mozgalmat csak szánalmassá tehet.
Okulva a francia tanulságon is, ha csakugyan őszinte a törekvés a 2018-as kormányváltásra, akkor számot kellene vetni a múlt hibáival és rendezni a sorokat. Ez egyaránt érvényes minden demokratikus ellenzéki erőre, a DK-ra is, amelynek szubjektíven bármilyen fájdalmas lehet is igazodni a szocialistákhoz, kénytelen meg kellene tennie, különben önmaga létét is veszélybe sodorja.
Nem tűrhető percnyi haladék, habozás, időnyerés sem. Nyomban neki kell fogni a baloldal egységes föllépésének a megalapozásához.
