Egyszer volt egy nagy csoda,
Neve: birka-iskola.
Ki nem szólt, csak bégetett,
Az kapott dicséretet.
(Weöres Sándor: A birka-iskola)
Kis csomagot dugott tegnap reggel az orrom elé a lányom, mielőtt elindult iskolába. Félálmomban először nem értettem, mit akar mutatni, kellett pár másodperc, hogy felfogjam, gombóccá gyűrt kockás inget nyomott az amúgy is zsúfolt táskájába, gondosan becsomagolva, hogy a szakadó eső ne érje. Múlt szombaton pedig – nem is tudom, hány év után ismét – épp az ő kérésére, nem tudósítóként, újságíróként, hanem érintett szülőként ott álltunk vele a Kossuth téren, egy esernyő alatt, s együtt hallgattuk a tiltakozó tanárok képviselőit. Pedig az ország egyik legjobb középiskolájában tanul, amely ugyan szintén a Klik állami fenntartásába került három évvel ezelőtt, de ennyi idő alatt nem sikerült a korábbi évtizedekben nyíltan vállalt és képviselt liberális légkörétől megfosztani az intézményt. Sőt, az iskola nemrég távozott előző igazgatója a korábbi évnyitókon - már Klik-alkalmazottként – olyan keményen ment neki a központosított közoktatás hoffmanni rendszerének, hogy néhány ijedősebb szülő attól tartott: pusztán a beszéd meghallgatásával gondolat-bűncselekményt követett el és rettegve várta a TEK kommandósait.
Félálomban voltam tehát, pedig már megtettem egy kört: általános iskolás fiamat vittem ugyanis nulladik órára. A mindennapos testnevelés bevezetése miatt - hiába van hatalmas tornaterme és udvara a sulinak - egy héten egyszer reggel 7-kor kezd. Utána még 7 - azaz hét - órája van, de szerencsére nem kell délután 4-ig az iskolában maradnia, mert szüleitől kapott erre felmentést, az iskola pedig rugalmasan kezeli a kérdést. Így már jó esetben fél 4 körül otthon is van, ha épp nincs kézilabda edzése, vagy más délutáni foglalkozása. Ez azt is jelenti, hogy tegnap reggel 7 előtt mindketten félálomban ültünk az autóban, s mivel arra visz az út, elszáguldottunk a Teleki Gimnázium előtt.
Mindebből csak azt akarom kihozni: egyáltalán nem lehet életszerűnek nevezni, hogy tegnap reggel felkelem, s rájöttem, rendkívül elégedetlen vagyok gyermekeim (köz)oktatásával és ezért úgy döntöttem: ékesszóló publicisztikában küldöm melegebb éghajlatra az oktatási kormányzatot Klikestől, köznevelési kerekasztalostul együtt. Nem, régóta forr bennem az indulat, s ennek korábban is hangot adtam a nyilvánosság előtt és magánemberként is, különösen akkor, ha tanárokkal, tanítókkal kerültem egy társaságba. Ahogy bíróként dolgozó barátaimnak és ismerőseimnek is felróttam kussolásukat, amikor Orbánék minden törvényt és jogot felrúgva, idő előtt nyugdíjba küldték tapasztalt kollégáikat és vérre menő vitákat folytattam velük egy-egy kétséges ítéletről. Ezzel sem azt akarom mondani, hogy mennyire pontosan láttam előre a Fidesz-KDNP által átalakított közoktatási rendszer kudarcát, csak azt, hogy gyermekeim révén volt alkalmam saját bőrömön megtapasztalni, mennyire kiszolgáltatottá váltak a diákok, a tanárok és a szülők is az amúgy épp az alattvalói tudat képzésére kitalált szisztémában, az újmódi birka-iskolában.
Lehetne sorolni, hogy ezt a rombolást milyen lépésekkel érték el. Hogy megszüntették az intézmények autonómiáját (miközben magát az önkormányzatiságot is gyakorlatilag felszámolták), leszállították a tankötelezettség korhatárát, szakképzésbe terelték az általánost elhagyó diákok jó részét, ahol közben csökkentették a közismereti tárgyakat, államosították a tankönyvellátást és megszüntették a szabad tankönyvválasztást, megemelték a pedagógusok óraszámát és sokszorosára növelték adminisztratív terheiket, egymás megfigyelésére kötelezték a tanárokat, akiknek előmenetelét, fizetésük nagyságát pedig leginkább az államosítást jelképező Klik iránti lojalitáshoz kötötték. S hogy eközben extra állami pénzekkel jutalmazták az egyházi fenntartású intézményeket, amelyek boldogan vették át tucatszámra az állami fenntartás elől kényszerűen hozzájuk menekülő iskolákat. Mindezt nálam sokkal jobban összefoglalja a Pedagógusok Sztrájkbizottságának 25 pontos követeléslistája, amelyben egyetlen szó sincs a fizetések emeléséről - ezt valamelyik reggel a kialvatlan, még alfában lévő Orbán Viktornak sugallhatták az agyhullámai.
Nem túltolták a biciklit, egy kicsit, ahogy Balog Zoltán csúcsminiszter oly önkritikusan elismerte, sokkal inkább leszerelték mindkét kerekét, elgörbítették a kormányát, és most csodálkoznak, hogy a kerékpár egy helyben áll. Mint egy szobabicikli, amelynek kilométerórája nagyon jó teljesítményt mutat, aki tekeri, rendesen el is fárad, mégsem tesz meg vele egy centit sem.
Pilcz Olivérnek, Pukli Istvánnak és társaiknak épp az a bűnük, hogy úgy érzik, eleget tekertek már egy helyben, szeretnék, ha a kerékpár végre mozdulna is egy kicsit. Nem jobbra vagy balra, hanem előre.