Aki kerítéseket épít

Az nem keresztény. Emlékezetes, a 11 millió ember kitoloncolását és Texastól Kaliforniáig hatalmas falrendszer építését ígérő republikánus elnökjelölttel, Donald Trumppal kapcsolatos újságírói kérdésre Ferenc pápa ezt felelte: „aki nem hidakat, hanem kerítéseket épít, az nem keresztény ember”. Az üzenet magától értetődően nemcsak Trumpnak szól, hanem mindazoknak a politikusoknak is, akik a menekült-kérdést kerítésépítéssel akarják elintézni. S a rossz példáért nekünk, magyaroknak, nem kell a tengeren túlra mennünk, csak körül kell néznünk a saját házunk táján, máris lelepleződnek a magukat fennszóval kereszténynek hirdető, ámde a kerítésépítésben jeleskedő politikusok. Sőt, buzgalmukban igyekeznek más országokat is belevonni: jószerével a magyar diplomácia másról sem szól, mint a lassan hungaricumnak számító kerítésépítési ötlet népszerűsítéséről.

A tengerentúli példát a hazai eseményekkel összevetve ránk fokozottabb mértékben nehezedik a pápai figyelmeztetés, mert ami ott ez idő szerint csak egy kampány-ígéret, az itt, nálunk megvalósult kormányprogram. Ezért is vetettem fel egy korábbi cikkemben, hogy a Magyar Katolikus Püspöki Karnak is meg kellett volna szólalnia, amikor a kerítésépítés elkezdődött. Amiért aztán az Új Ember című katolikus hetilapban komoly kritikát kaptam, mondván, hogy nyilatkozattételre vonatkozó javaslatommal bele akarom rángatni a pártpolitikába a magyar katolikus egyházat. Holott a hallgatásnak, a tudatos elhallgatásnak is lehetnek politikai következményei. Például az, hogy Magyarországon a hívő emberek a kerítésépítést keresztény kötelességnek gondolhatják, hiszen Európát védi, ennek a vallási gyökerű eszmeiségnek elkötelezett kontinenset.

A mi keresztény politikusaink így lesznek a hit karrieristái. Egy 17-18. századfordulón íródott mű szerint „a hit karrieristái sokkal nagyobb veszélyt jelentenek még azoknál is, akik semmilyen módon nem mutatnak hitbuzgalmat”. Fent említett cikkemben többek között éppen erre a veszélyre kívántam felhívni a figyelmet. Mert ez mindig így volt. Aki valamelyest ismeri az egyháztörténelmet, tudja, hogy a hit mártírjainak sokasága mellett mindenkor léteztek a hit karrieristái, akiknek mindig nagy hatásuk volt a politikai eseményekre. Az elfogult, és ennek következtében felszínes kritika sokszor éppen velük azonosítja az egyházat, miközben nem vesz tudomást a gyakorta a remeteség magányába kényszerült hit hőseiről.

A hit karrieristái mostanság Európa válságán bánkódnak. Azt bizonygatják, hogy meg akarják - és meg is tudják - menteni az európai kultúrát, mert jobbak, igazabbak a többieknél. Már Bernanos a második világháború kezdetén felfigyelt a hozzájuk hasonlókra. A hamis szenvelgésükre, amely küldetéstudattal kendőzte a kisszerűséget és az önzést. Ezt írja: „Szüntelenül ismételgetik, a tehetetlenségtől, lustaságból és gőgtől könnyes szemmel, hogy a világ mindjobban eltávolodik a kereszténységtől.” Miközben egy igazságos birodalmat akarnak létrehozni - igazság nélkül, egy kereszténységet - Krisztus nélkül.

Nálunk, napjainkban, ez annál visszatetszőbb, mivel olyanok állítják a szilárd vallási elkötelezettséget önmagukról, akik a rendszerváltás előtt még keresztet vetni sem tudtak. Hitelük azonban – éppen politikai befolyásuk következtében –, megkérdőjelezhetetlen. Nem értékteremtő magatartásuk miatt fogadja szívesen udvarlásukat a helyi egyház, hiszen azt azért senki sem gondolhatja komolyan, hogy ők a szociális igazságosság keresztes vitézei. S itt újra érdemes Bernanost idézni: „Aki engedelmességre kötelezi a szegényt, de ugyanakkor beismeri, hogy képtelen számára az engedelmességben a méltóságot és a becsületet biztosítani, azt szívtelen csalónak nevezem.”

S mi a mentség? Hogy az egyház nem udvarol egyetlen politikai pártnak sem, de az udvarlást, a hit karrieristáinak szívhez szóló udvarlását kegyesen fogadja. S ennél több nem is kell, hogy az emberek világnézeti meggyőződésüktől függően különbözőképpen, ámde végeredményében tévesen értelmezzék a helyzetet. A nemhívők kifogásolják, az egyház és a világi hatalom összefonódásának történelmi példáira emlékezve mondanak ítéletet. S ami ennél is rosszabb, a hívők elhiszik, hogy minden a legnagyobb rendben van, holott nincs.

A fent említett cikkem próbálkozása, hogy szóra bírjam az illetékeseket, mi tagadás, kudarcba fulladt. A hallgatás szemérmessége kioktató felháborodásba torkollott. Egyházunk és államunk idillikus viszonyát nem szabad indiszkrét kérdésekkel megzavarni.

No, de ezúttal nem én, hanem Ferenc pápa szólalt meg. És megszólalásának kétségtelenül van politikai vonzata, nem is akármilyen, hiszen nem kisebb jelentőségű eseményt, mint az amerikai elnökválasztást érinti. Ámde nem feltételezhető, hogy a katolikus egyházfő véleménynyilvánítását politikai indítékok befolyásolták, sokkal inkább azok az egyetemes emberi értékek, amelyeket a kerítésépítők figyelmen kívül hagynak s amelyekről a keresztény ember soha, semmilyen körülmények között sem mondhat le.

„Tudom, ezek az igazságok kényelmetlenek és kegyetlenek – írja Bernanos. - A lehető legkegyetlenebbül hirdetem őket, hogy a botrány, melyet a konformistákban okoznak, elérje és kiegyenlítse azt a botrányt, melyet a konformisták okoznak a jóakaratú emberek előtt.