Az élet egy kabaré

Bob Fosse Kabaré című filmje és a Kander-Ebb szerzőpáros által jegyzett színpadi verzió örökzöld. Sajnos a témája is az, annyi tragédia és oly sok millió ember halála után sem szabadultunk meg még a nácizmus veszélyétől.

A darab újra és újra előkerül, tavaly éppen Alföldi Róbert rendezett belőle egyedien markáns, roppant erőteljes produkciót a Budapest Bábszínházban. A film magyarországi premierje után nem sokkal láthattuk az első hazai színpadi változatot. Sokan el sem tudtuk képzelni, hogy a zseniálisan ütős film után szinte közvetlenül hogyan próbálkozhat bárki is színpadi variációval, ami törvényszerűen majd messze elmarad attól, amit a vásznon láttunk.

De azért a kíváncsiság csak sokunkat odavitt az Ódry Színpadhoz, ahol egy rendkívül meleg napon annyian voltunk, hogy többünknek már csak állóhely jutott, az is olyan szorosan, mintha a 6-os villamoson lennénk csúcsidőben. Szinetár Miklós rendezte vizsgaelőadásként a produkciót, ami kirobbanó siker lett. Szemtelenül gunyoros volt, friss lendülettel és játékkedvvel töltődött fel, ha nem is voltak profik a táncok, de temperamentumosak, játékosak, vagy akár félelmetesek voltak, és az ember csak bámult, hogy Vándor Éva Sallyként, vagy Cseke Péter konferansziéként mennyire erőteljes. Kiderült, hogy a színpadi változatban több dal is van, jelentős hangsúlyt kap az öreg zsidó zöldséges, aki szerelmes lesz a panzióját kiadó idős, magányos Schneider kisasszonyba, aki aztán a kezdődő fasizálódás miatt, holott nagyon szereti őt, nem mer hozzámenni. Máig megborzongok attól, ahogy Dunai Tamás zsidó öregúrként beállított félszegen, az izgalomtól kipirult arcával, ajándékként meg szerelmi vallomásként egy ananásszal, és áradóan énekelt. Azóta temérdek Kabaré előadást láttam, Szinetár megrendezte az Operettszínházban is, de ment a Madáchban, Alföldi az Operett stúdiójában állította egykor színpadra, és több helyütt játszották vidéken.

Nem gondoltam, hogy nekem most megint meg kellene néznem. Tudtam, hogy megy egy ideje a Fészek Klubban, de nem vágytam rá. Aztán a minap levelet kaptam a Rátkai Márton Színházi Műhely egyik tagjától, hogy szeretné, ha megnézném valamelyik előadásukat. Ez az időpont volt jó. Annak ellenére nem bántam meg, hogy elmentem, hogy a darabról semmi újat nem tudtam meg. Mégsem volt unalmas az előadás. A szó jó értelmében vett műkedvelő produkciót láttam, amitől már elszoktam. Ez nem azonos az alternatív színházzal,ami mint a nevében is benne van, a hagyományos teátrumok alternatívája kíván lenni, új utakat keres. A műkedvelők általában a bevált színházakat másolják, csak nem profik a szereplői. Lelkes amatőrök, akiknek az ügybuzgalmuk, odaadásuk gyakran pótolja szakmabeli hiányosságaikat.

Így éreztem ebben az esetben is. Vas-Zoltán Iván profi rendező, aki nem talált ki semmi különöset, nyilván megfelelő színészpedagógiai módszerekkel, jó ritmusban levezényli a szegény színházi produkciót, melynek szinte semmiből összehozott a díszlete, élő zenekari kísérete nincs. Mégis hat, mert megszólal a darab, aminek manapság sajnos szomorú aktualitása van. Sallyként Farkas Petra jól énekel. Galagonya Zoltán karakteres figura konferansziéként. Adódnak fals megszólalások, tényleg amatőr megoldások, de a teljes szereplőgárdán, a tánckart is beleértve, érződik az odaadás. A nézőtér zömében idősekkel tele, akik nagy tetszéssel fogadják a produkciót. Ami nem lesz fesztivál díjas, színészi alakítások díját sem lehet nyerni vele, és csöppet sem újítja meg a színházművészetet. De tisztességes, működőképes, fontos dolgokról beszél, és még a publikumát is megtalálja.