Előfizetés

Az élet egy kabaré

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2016.02.27. 08:10
Forrás: Rátkai Márton színházi műhely
Bob Fosse Kabaré című filmje és a Kander-Ebb szerzőpáros által jegyzett színpadi verzió örökzöld. Sajnos a témája is az, annyi tragédia és oly sok millió ember halála után sem szabadultunk meg még a nácizmus veszélyétől.

 A darab újra és újra előkerül, tavaly éppen Alföldi Róbert rendezett belőle egyedien markáns, roppant erőteljes produkciót a Budapest Bábszínházban. A film magyarországi premierje után nem sokkal láthattuk az első hazai színpadi változatot. Sokan el sem tudtuk képzelni, hogy a zseniálisan ütős film után szinte közvetlenül hogyan próbálkozhat bárki is színpadi variációval, ami törvényszerűen majd messze elmarad attól, amit a vásznon láttunk.

De azért a kíváncsiság csak sokunkat odavitt az Ódry Színpadhoz, ahol egy rendkívül meleg napon annyian voltunk, hogy többünknek már csak állóhely jutott, az is olyan szorosan, mintha a 6-os villamoson lennénk csúcsidőben. Szinetár Miklós rendezte vizsgaelőadásként a produkciót, ami kirobbanó siker lett. Szemtelenül gunyoros volt, friss lendülettel és játékkedvvel töltődött fel, ha nem is voltak profik a táncok, de temperamentumosak, játékosak, vagy akár félelmetesek voltak, és az ember csak bámult, hogy Vándor Éva Sallyként, vagy Cseke Péter konferansziéként mennyire erőteljes. Kiderült, hogy a színpadi változatban több dal is van, jelentős hangsúlyt kap az öreg zsidó zöldséges, aki szerelmes lesz a panzióját kiadó idős, magányos Schneider kisasszonyba, aki aztán a kezdődő fasizálódás miatt, holott nagyon szereti őt, nem mer hozzámenni. Máig megborzongok attól, ahogy Dunai Tamás zsidó öregúrként beállított félszegen, az izgalomtól kipirult arcával, ajándékként meg szerelmi vallomásként egy ananásszal, és áradóan énekelt. Azóta temérdek Kabaré előadást láttam, Szinetár megrendezte az Operettszínházban is, de ment a Madáchban, Alföldi az Operett stúdiójában állította egykor színpadra, és több helyütt játszották vidéken.

Nem gondoltam, hogy nekem most megint meg kellene néznem. Tudtam, hogy megy egy ideje a Fészek Klubban, de nem vágytam rá. Aztán a minap levelet kaptam a Rátkai Márton Színházi Műhely egyik tagjától, hogy szeretné, ha megnézném valamelyik előadásukat. Ez az időpont volt jó. Annak ellenére nem bántam meg, hogy elmentem, hogy a darabról semmi újat nem tudtam meg. Mégsem volt unalmas az előadás. A szó jó értelmében vett műkedvelő produkciót láttam, amitől már elszoktam. Ez nem azonos az alternatív színházzal,ami mint a nevében is benne van, a hagyományos teátrumok alternatívája kíván lenni, új utakat keres. A műkedvelők általában a bevált színházakat másolják, csak nem profik a szereplői. Lelkes amatőrök, akiknek az ügybuzgalmuk, odaadásuk gyakran pótolja szakmabeli hiányosságaikat.

Így éreztem ebben az esetben is. Vas-Zoltán Iván profi rendező, aki nem talált ki semmi különöset, nyilván megfelelő színészpedagógiai módszerekkel, jó ritmusban levezényli a szegény színházi produkciót, melynek szinte semmiből összehozott a díszlete, élő zenekari kísérete nincs. Mégis hat, mert megszólal a darab, aminek manapság sajnos szomorú aktualitása van. Sallyként Farkas Petra jól énekel. Galagonya Zoltán karakteres figura konferansziéként. Adódnak fals megszólalások, tényleg amatőr megoldások, de a teljes szereplőgárdán, a tánckart is beleértve, érződik az odaadás. A nézőtér zömében idősekkel tele, akik nagy tetszéssel fogadják a produkciót. Ami nem lesz fesztivál díjas, színészi alakítások díját sem lehet nyerni vele, és csöppet sem újítja meg a színházművészetet. De tisztességes, működőképes, fontos dolgokról beszél, és még a publikumát is megtalálja.

A fagylalt

Benedek István Gábor
Publikálás dátuma
2016.02.27. 08:08
FOTÓ: ERKY-NAGY TIBOR/FORTEPAN

Az eszpresszó teraszára ezen a vasárnap reggelen fényes nap sütött. Az asztalokat már korán kitették, a kisasszony most a terítőket rendezte, a székeket igazgatta. Sokat dolgozott, hogy a rábízott munkát jól elvégezze: kávét főzött, süteményt hozott, vizet, üdítőket kínált. Fagylaltot is árultak, de a gépet a „kisasszony” lánya kezelte, aki csak később jön.

Eltökélt turisták élvezték a hely kellemetességét: a szomszédban két ódon templom is állt, szépen zengő harangokkal. A külföldiek legtöbbször párosával jöttek, néha csoportosan, hangosan.

De mindig akadtak honi törzsvendégek; most is. Ők nem ültek a teraszra, bevonultak a kevésbé zajos beltérbe; megelégedtek a gyengén működő léghűtő teljesítményével és a természetes huzattal.

A négy barát mindig vasárnap jött, és csak kora délelőtt. Vendéget nem hoztak, s közülük is csak akkor hiányzott egy-egy, ha az elutazott.

Már tudták a felszolgáló keresztnevét – Margit –, a lányáét is: családi becézéssel Babó, s láthatóan élvezték a bizalmas, a férfias együttlétüknek ezt a formáját. Miután szeszes italt itt nem árultak, egyikük-másikuk két-három presszókávét is elfogyasztott a beszélgetős délelőtt idején.

A kisasszony némely ellesett szavakból úgy vélte, a törzsvendégek fiatal politikusok, esetleg befolyásos gazdasági vezetők. Önbizalmuk, határozottságuk, modoruk is erre utalt. De többet nem is kívánt megtudni; vendéglátósként nem lépte át a kötelező diszkréció határát.

A fiatalemberek barátságosak és udvariasak voltak. Mindig egyikük fizetett, bizonyos sorrendben, de azonos galantériával. Amikor új CD-lemezt tett fel, mint most is, tudni akarták: vajon mit hallanak?

– José Jesús Mendest, az öreg, vak ecuadorit és zenekarát – mondta Margitka. És megkérdezte: – Ismerik? Világhírű.

A vendégek egyike már hallotta a nevét, mások nem, de néhány taktus után mindenki megdicsérte a banda elsőrangú teljesítményét. Nem csoda, a vérpezsdítő ritmust bájos latin dallamossággal és diszkrét hanghatásokkal adták elő. A muzsika által csupa vibrálás és derű volt a kis cukrászda levegője.

– Kapható ez a lemez? – kérdezte a barátok egyike.

– Nálunk igen, az biztos. Hogy máshol is, azt nem tudom.

Ez már komoly beszélgetés: sok információ, és ebből következően sok kérdés. Az egyik így hangzott:

– Hol az a „nálunk”?

– A lányommal tagjai vagyunk egy szamba-körnek. Kispesten, ahol lakunk. Tánc és zene. Dél-amerikai ritmusok.

– Ejha! – mondták a fiúk majdnem egyszerre.

– Idegen is elmehet oda? – kérdezte Zoltán.

– Persze! – biztosította készségesen Margitka. – Mert ha már ott van, nem idegen!

A szólás elmésségén nevettek.

– Rögtön jön Babó. Ő mindent tud.

Az asszonynak mennie kellett; a teraszra új vendégek jöttek, jó sokan.

Babó megérkezett, és kinyitotta a fagylaltos pultot. Ez a bejárat mellett állt; akár az üzlet reklámja is lehetett volna.

Babó rögtön kimért és felszolgált vagy tíz adag fagylaltot. Az első érzékelhető üres pillanatban Zoltán kiment hozzá. A fiúk, barátjuk több régi mozdulatát, pillantását, hanghordozását visszaidézve megértették: Zoltánnak tetszik, nagyon tetszik a lány.

Nem csoda. Babó tizenkilenc éves, alig túl az érettségin. Hamvas ifjú hölgy, csupa gömbölyűség, izmos testén megfeszül a könnyű, olcsó ruha. Mozdulatai energiát, édes titkokat rejtenek, s száján a mosoly sejtelmes ígéretet kínál. Mire is?

Zoltán ezt akarta megtudni, s ezért ment ki a teraszos pulthoz.

– Szívesen kísérném abba a szamba-klubba – mondta. – Tetszik nekem az öreg néger és a családja muzsikálása.

És így is tett. Mindent megbeszéltek, de udvarias személytelenséggel. Volt egy Mondeója, azzal várta Babót a kispesti kék iskola sarkán.

A klub a kerületi kultúrházban működött. A lány édesanyja már ott volt, bemutatta Zoltánt az iskola vezetőjének.

– Ó – mondta a főnök, mert a televízióból felismerte a fiatalembert. – Örülök, hogy ilyen jeles férfiú megtiszteli a szakkörünket. Ma a szalszát tanuljuk. Ismeri ezt a táncot?

Zoltán nem ismerte, de gondolta, végigcsinálja a foglalkozást. Lemezről remek zenék szóltak, és a parketten fiatal, ügyes, hajlékony résztvevők táncoltak. Gyakorlott, összeszokott társaság.

Babóval két hét múlva két és fél napra elmentek egy Mátra környéki kastélyba. Felséges időt csináltak maguknak. Zoltán minden sejtjét átjárta ez a friss energia, amely a lányból áradt. Megújult, és akár a Mondeo akkumulátora, feltöltődött. Gyönyörűség volt megfogni, simogatni, egyszerűen nyomkodni Babó puha csuklóját, ujjait; talán ezt érezte a legemelkedettebb élménynek. Kipihente vele a konfliktusait, feledtette a feszültségeit, könnyű semmiségekké változtatta a benne fölhalmozott szorongásokat. Ilyen szerelembe hosszú ideje nem esett.

Idősebb, tapasztaltabb volt a lánynál, s élvezte, hogy kedve fölé semmilyen összefüggésben nem terít felhőket a jövő. Új szerep is várt rá: éveinek száma miatt az atyáskodás, a gondoskodás.

Amikor fölmérte Babó életét, és tisztába jött az egyedül élő édesanya anyagi helyzetével, megígérte, hogy segít. Befolyásos barátaival kiutaltatott nekik egy jobb helyen levő, a jelenleginél valamivel nagyobb lakást, sőt az ügyesen megszerzett hitellel és némi készpénzzel is segítette az ügyletet. A bonyolult műveleteken meglepően hamar túljutottak, s Zoltán úgy döntött, hogy a barátokat – Margitka nevében – meghívja egy szalszás, szambás vacsorára az új otthonba.

Csakhogy a fiúk nem mentek el. Ehelyett elhívták barátjukat egy új kávéházba. Magyarázni és magyarázkodni.

– Kapcsolatunk a kíméletlen szavakat is el kell, hogy bírja – mondta az egyik.

– Ne csinálj hülyeséget, ne vedd el a fagylaltos lányt – így a másik.

– Megtörhet a pályád – jósolta a harmadik.

Aztán újra kezdték a sort: a lebeszélést, a figyelmeztetést, a fenyegetést.

Harmadnap egyikük külön találkozóra hívta Zoltánt. Persze nem a belvárosi kis eszpresszóba. Egy dossziét adott át neki.

– Szabolcs állította össze. Tudod, a szolgálati hivatalból.

Szabolcs a biztonságiaknál a személyes, titkos védelmekről gondoskodott. Nagy szakértelemmel és ügyes tapintattal.

Zoltán fellapozta a dossziét. Margit és Babó életéről olvasott benne. Az anya esetében férfiakról, udvarlókról, valami perről, néhány abortuszról tudott meg dolgokat. És egy pénzügyi stikliről, egy kis lopásról, a házasság zátonyairól. Aztán Babóról: egy vad galeriről tudósított a jelentés, továbbá néhány srácról, egy idősebb piás zenészről, aki eltartotta egy darabig; el is költözött az anyjától.

– Öregem – mondta a dossziés barát –, hagyd a francba ezeket! Prolik, lehúznak. Most te akadtál a hálójukba. De tudd: te politikus vagy. Pár év, és államférfi leszel. Ha egy ilyen lány áll melletted, vége a karrierednek. Mi, és ezt a többiek nevében is mondhatom, nem fogunk melléd állni. TE nagyra vagy hivatva, s egy ilyen lány, még ha szereted is, ledarál. A szalsza nem a te táncod, a csokoládé nem a te fagylaltod. Ugye, érted?

Zoltán értette.

Társbérlőink története

1955 elején, szüleim válását követően (vagy talán már korábban) társbérlőket kaptunk. Ez érthető, hiszen egy nagy, Rákóczi úti lakásban anyám lényegében egyedül élt. Apám már jóval korábban külön költözött, én pedig többnyire kollégiumban laktam, s csak hétvégére mentem haza. A személyzeti szoba ideiglenesen szintén megüresedett.

Egy négytagú családot költöztettek be hozzánk: egy középkorú házaspárt, 20 év körüli lányukat, valamint az asszony édesanyját. Ők szintén szovjet emigrációból érkeztek Budapestre, mint mi, s mivel ekkorra gyakorlatilag szétosztották a háború után megüresedett lakásokat, az újonnan érkezetteknek már nem jutott azonnal önálló lakás; osztozniuk kellett másokkal. S végül is, a lakást apám kapta eredetileg, ő pedig már nem lakott itt; anyám csak az elvált feleség volt.

Össze kellett tehát húzni magunkat – na, nem olyan borzasztóan, hiszen két szoba megmaradt nekünk, s a társbérlő-család egy szobában lakott, a nagymama pedig a személyzetit kapta meg. Még örülhettünk, hogy nem valami kellemetlen, ellenséges érzelmű embereket telepítettek hozzánk.

A házaspárra alig emlékszem. A férfi visszahúzódó volt, számomra jelentéktelennek tűnt. Az asszony elég terebélyes, nem túl barátságos, amolyan „kádernő” típus. Különösebben nem szerettük meg őket, de azért elég jól megvoltunk egymással. Lányuk viszont – Kátya – ma is előttem van. Szőke, kékszemű, vékony alkatú lány volt. Úgy emlékszem, tanult valahol (főiskolán vagy egyetemen). Kedves, derűs, okos teremtés volt. A „komszomolka” jelző jutott eszembe róla, jóllehet magyar volt. Mindkét nyelvet jól beszélte a család.

Jól emlékszem a nagymamára is. „Bábuska” (oroszul ez nagymamát jelent), így hívták a családban, s ezt a megszólítást idővel mi is átvettük. Bábuska fantasztikus szakácsnő volt – közös konyhánkból csodálatos illatok terjengtek, amikor ő főzött. Gyakran csorgott a nyálam, hiszen mi az anyám részére készült diétás, íztelen koszton éltünk: hajában főtt krumpli, tejbegríz, főtt tojás. Bábuska alföldi asszony volt – ahogy emlékszem –, s ezeket az illatokat már ismertem Mindszentről, Karkasék konyhájából. (Karkas Marica a barátnőm és iskolatársam volt, aki a nyári szünidőben meghívott a szüleihez.) Bábuska azonban nem az az asszony volt, aki legalább egy kóstolót adott volna nekem, a soványka kislánynak. Eléggé mogorva, magának való öregasszony volt. Gömbölyű alkatú, barázdált arcú, sötét, bizalmatlanul fürkésző szemű asszonyként emlékszem rá. Többnyire behúzódott kis szobájába, amikor éppen nem főzött.

Aztán észrevettük, hogy Bábuskának társasága akadt. Egy tömött, fehér, hetyke bajszú, katonás tartású idős ember. Mint megtudtuk, 75 éves volt. Egyre sűrűbben látogatta Bábuskát. Ilyenkor bezárkóztak a kis szobában, s csak jó másfél-két óra múlva jött ki onnan a hetyke bajuszú. Rögtön távozott is. Nem szólt senkihez.

Láttam, hogy a család tagjai összesúgnak, olykor kuncognak is egy-egy ilyen látogatás alkalmával. Anyám is tett néha megjegyzést, hogy „ilyen öregek, és nem szégyellik magukat” – vagy valami effélét. Egy idő után tehát kezdett leesni a tantusz, hogy itt miről is van szó. Ezen nagyon meglepődtem, hiszen el nem tudtam képzelni, hogy ilyen idős korban egyáltalán létezhet ilyesmi.

1956 elején különös dolog történt: társbérlő asszonyunknak egyszer csak megérkezett a férje. Mármint a másik, az eredeti törvényes férje. Bohózatba illő az ilyen szituáció, itt azonban szó sem lehetett tréfáról, a helyzet egyáltalán nem volt komikus, sokkal inkább tragikus.

Ugyanis a szerencsétlen ember nemrég szabadult Sztálin börtönéből, a Szovjetunió valamelyik zord, északi vidékéről. Természetesen igyekezett minél hamarabb kideríteni, hol élhet a családja – és most itt volt. Egyszerűen beállított. Hamuszürke arc, üres tekintet, kesernyés vonás a szája szegletében. Így emlékszem vissza rá évtizedek távlatából. 15 éves bakfis szívem mély szánalmat érzett iránta, különösen miután elmondta történetét, amely előttünk sem maradt titok. Ez a történet igen röviden összefoglalható: teljesen váratlanul letartóztatták, mint annyi mást, vallatták, kínozták, végül alá is írattak vele valamit, s 15 évig ült, teljes reménytelenségben.

Aztán meghalt Sztálin, s megkezdődtek a rehabilitációk. Sorra engedték ki a börtönök foglyait, s egyszer csak ő is sorra került. Közölték vele, hogy most már szabad, elmehet, s megkérdezték, van-e esetleg valami speciális kívánsága.

– Igen – mondta ő. – Szeretném, ha megmondanák végre, miért is ültem 15 évet.

És most itt volt. Megjelenése képtelen helyzetet teremtett, mert a felesége ezáltal két férfi törvényes hitvese volt, vagyis bigámiában élt.

Kíváncsian vártuk: mi lesz most? Mert így, ugyebár, nem maradhatnak a dolgok. Végül az asszony döntött: beadta a válókeresetet a vele mostanáig élő férje ellen, s odavette eredeti férjét, lánya édesapját, akivel nem kellett összeházasodnia, hiszen sosem váltak el. Egyszerűen csak nem tudott róla semmit a család ennyi éven át, és már rég halottnak hitték.

Nos, a társbérlői família összetétele változott tehát, de a régi-új férj jelenléte alig volt érzékelhető. Nála csendesebb, sőt hallgatagabb férfit nemigen ismertem. Olyan volt, mintha nem egészen volna élő ember. Valami összetört benne, és már nem lehetett összerakni – valahogy így éreztem akkor.

Néhány hónap telt el így, csendes jellegtelenségben. A férfi csak akkor szólt, ha kérdést intéztek hozzá, s lehetőleg tőmondatban válaszolt. Mosolyogni egyszer sem láttam. Nem baj, tárgyaltuk anyámmal az esetet, majd az idő lassan, fokozatosan kigyógyítja őt ebből a már-már tetszhalotti állapotból. Most még szoknia kell a normális, emberi életet. De nem így történt!

Közben a család egy másik, önálló lakásba költözött, mi pedig új társbérlőt kaptunk. A kapcsolat azonban nem szakadt meg velük, s főleg Kátya látogatott rendszeresen bennünket. Tőle tudtuk meg a tragédiát.

- Szegény édesapám igazán megérdemelte volna, hogy a hosszú szenvedés után végre élvezhesse az életet, a szabadságot, a családi együttlét örömét. Még kigondolni is nehéz ilyen, értelmetlen halált – mesélte sírva.

Az történt ugyanis, hogy október 23-án beindultak az ismert történelmi események. A város csatatérré vált. Felfordult villamosok, betört kirakatok, kifosztott üzletek, mindenfelé lövöldözés. Márpedig enni mégiscsak kellett. Egy alkalommal szerencsétlen volt társbérlőnk lemerészkedett az utcára, hogy ennivalót próbáljon szerezni a családjának. Egy eltévedt golyó eltalálta, és ott, a helyszínen meg is halt. Ennyi élet adatott neki a megpróbáltatások után.

Az asszony pedig ott maradt egyfelől özvegyen, másfelől elváltan – mindenesetre férj nélkül, és Kátya apa nélkül.

Hát ilyen őrült módon keveri a kártyákat a Sors.