Az eszpresszó teraszára ezen a vasárnap reggelen fényes nap sütött. Az asztalokat már korán kitették, a kisasszony most a terítőket rendezte, a székeket igazgatta. Sokat dolgozott, hogy a rábízott munkát jól elvégezze: kávét főzött, süteményt hozott, vizet, üdítőket kínált. Fagylaltot is árultak, de a gépet a „kisasszony” lánya kezelte, aki csak később jön.
Eltökélt turisták élvezték a hely kellemetességét: a szomszédban két ódon templom is állt, szépen zengő harangokkal. A külföldiek legtöbbször párosával jöttek, néha csoportosan, hangosan.
De mindig akadtak honi törzsvendégek; most is. Ők nem ültek a teraszra, bevonultak a kevésbé zajos beltérbe; megelégedtek a gyengén működő léghűtő teljesítményével és a természetes huzattal.
A négy barát mindig vasárnap jött, és csak kora délelőtt. Vendéget nem hoztak, s közülük is csak akkor hiányzott egy-egy, ha az elutazott.
Már tudták a felszolgáló keresztnevét – Margit –, a lányáét is: családi becézéssel Babó, s láthatóan élvezték a bizalmas, a férfias együttlétüknek ezt a formáját. Miután szeszes italt itt nem árultak, egyikük-másikuk két-három presszókávét is elfogyasztott a beszélgetős délelőtt idején.
A kisasszony némely ellesett szavakból úgy vélte, a törzsvendégek fiatal politikusok, esetleg befolyásos gazdasági vezetők. Önbizalmuk, határozottságuk, modoruk is erre utalt. De többet nem is kívánt megtudni; vendéglátósként nem lépte át a kötelező diszkréció határát.
A fiatalemberek barátságosak és udvariasak voltak. Mindig egyikük fizetett, bizonyos sorrendben, de azonos galantériával. Amikor új CD-lemezt tett fel, mint most is, tudni akarták: vajon mit hallanak?
– José Jesús Mendest, az öreg, vak ecuadorit és zenekarát – mondta Margitka. És megkérdezte: – Ismerik? Világhírű.
A vendégek egyike már hallotta a nevét, mások nem, de néhány taktus után mindenki megdicsérte a banda elsőrangú teljesítményét. Nem csoda, a vérpezsdítő ritmust bájos latin dallamossággal és diszkrét hanghatásokkal adták elő. A muzsika által csupa vibrálás és derű volt a kis cukrászda levegője.
– Kapható ez a lemez? – kérdezte a barátok egyike.
– Nálunk igen, az biztos. Hogy máshol is, azt nem tudom.
Ez már komoly beszélgetés: sok információ, és ebből következően sok kérdés. Az egyik így hangzott:
– Hol az a „nálunk”?
– A lányommal tagjai vagyunk egy szamba-körnek. Kispesten, ahol lakunk. Tánc és zene. Dél-amerikai ritmusok.
– Ejha! – mondták a fiúk majdnem egyszerre.
– Idegen is elmehet oda? – kérdezte Zoltán.
– Persze! – biztosította készségesen Margitka. – Mert ha már ott van, nem idegen!
A szólás elmésségén nevettek.
– Rögtön jön Babó. Ő mindent tud.
Az asszonynak mennie kellett; a teraszra új vendégek jöttek, jó sokan.
Babó megérkezett, és kinyitotta a fagylaltos pultot. Ez a bejárat mellett állt; akár az üzlet reklámja is lehetett volna.
Babó rögtön kimért és felszolgált vagy tíz adag fagylaltot. Az első érzékelhető üres pillanatban Zoltán kiment hozzá. A fiúk, barátjuk több régi mozdulatát, pillantását, hanghordozását visszaidézve megértették: Zoltánnak tetszik, nagyon tetszik a lány.
Nem csoda. Babó tizenkilenc éves, alig túl az érettségin. Hamvas ifjú hölgy, csupa gömbölyűség, izmos testén megfeszül a könnyű, olcsó ruha. Mozdulatai energiát, édes titkokat rejtenek, s száján a mosoly sejtelmes ígéretet kínál. Mire is?
Zoltán ezt akarta megtudni, s ezért ment ki a teraszos pulthoz.
– Szívesen kísérném abba a szamba-klubba – mondta. – Tetszik nekem az öreg néger és a családja muzsikálása.
És így is tett. Mindent megbeszéltek, de udvarias személytelenséggel. Volt egy Mondeója, azzal várta Babót a kispesti kék iskola sarkán.
A klub a kerületi kultúrházban működött. A lány édesanyja már ott volt, bemutatta Zoltánt az iskola vezetőjének.
– Ó – mondta a főnök, mert a televízióból felismerte a fiatalembert. – Örülök, hogy ilyen jeles férfiú megtiszteli a szakkörünket. Ma a szalszát tanuljuk. Ismeri ezt a táncot?
Zoltán nem ismerte, de gondolta, végigcsinálja a foglalkozást. Lemezről remek zenék szóltak, és a parketten fiatal, ügyes, hajlékony résztvevők táncoltak. Gyakorlott, összeszokott társaság.
Babóval két hét múlva két és fél napra elmentek egy Mátra környéki kastélyba. Felséges időt csináltak maguknak. Zoltán minden sejtjét átjárta ez a friss energia, amely a lányból áradt. Megújult, és akár a Mondeo akkumulátora, feltöltődött. Gyönyörűség volt megfogni, simogatni, egyszerűen nyomkodni Babó puha csuklóját, ujjait; talán ezt érezte a legemelkedettebb élménynek. Kipihente vele a konfliktusait, feledtette a feszültségeit, könnyű semmiségekké változtatta a benne fölhalmozott szorongásokat. Ilyen szerelembe hosszú ideje nem esett.
Idősebb, tapasztaltabb volt a lánynál, s élvezte, hogy kedve fölé semmilyen összefüggésben nem terít felhőket a jövő. Új szerep is várt rá: éveinek száma miatt az atyáskodás, a gondoskodás.
Amikor fölmérte Babó életét, és tisztába jött az egyedül élő édesanya anyagi helyzetével, megígérte, hogy segít. Befolyásos barátaival kiutaltatott nekik egy jobb helyen levő, a jelenleginél valamivel nagyobb lakást, sőt az ügyesen megszerzett hitellel és némi készpénzzel is segítette az ügyletet. A bonyolult műveleteken meglepően hamar túljutottak, s Zoltán úgy döntött, hogy a barátokat – Margitka nevében – meghívja egy szalszás, szambás vacsorára az új otthonba.
Csakhogy a fiúk nem mentek el. Ehelyett elhívták barátjukat egy új kávéházba. Magyarázni és magyarázkodni.
– Kapcsolatunk a kíméletlen szavakat is el kell, hogy bírja – mondta az egyik.
– Ne csinálj hülyeséget, ne vedd el a fagylaltos lányt – így a másik.
– Megtörhet a pályád – jósolta a harmadik.
Aztán újra kezdték a sort: a lebeszélést, a figyelmeztetést, a fenyegetést.
Harmadnap egyikük külön találkozóra hívta Zoltánt. Persze nem a belvárosi kis eszpresszóba. Egy dossziét adott át neki.
– Szabolcs állította össze. Tudod, a szolgálati hivatalból.
Szabolcs a biztonságiaknál a személyes, titkos védelmekről gondoskodott. Nagy szakértelemmel és ügyes tapintattal.
Zoltán fellapozta a dossziét. Margit és Babó életéről olvasott benne. Az anya esetében férfiakról, udvarlókról, valami perről, néhány abortuszról tudott meg dolgokat. És egy pénzügyi stikliről, egy kis lopásról, a házasság zátonyairól. Aztán Babóról: egy vad galeriről tudósított a jelentés, továbbá néhány srácról, egy idősebb piás zenészről, aki eltartotta egy darabig; el is költözött az anyjától.
– Öregem – mondta a dossziés barát –, hagyd a francba ezeket! Prolik, lehúznak. Most te akadtál a hálójukba. De tudd: te politikus vagy. Pár év, és államférfi leszel. Ha egy ilyen lány áll melletted, vége a karrierednek. Mi, és ezt a többiek nevében is mondhatom, nem fogunk melléd állni. TE nagyra vagy hivatva, s egy ilyen lány, még ha szereted is, ledarál. A szalsza nem a te táncod, a csokoládé nem a te fagylaltod. Ugye, érted?
Zoltán értette.