Madách Színház;Psota Irén;Péreli Gabriella;Roncsderbi;

Búcsú Psota Iréntől

Életének 87. évében csütörtökön elhunyt Psota Irén, a nemzet színésze, a Madách Színház kétszeres Kossuth-díjas és kétszeres Jászai Mari-díjas színművésze - közölte a színház az MTI-vel. Mint írták, a művésznő hosszan tartó betegség után, szívelégtelenség következtében, álmában hunyt el. Psota Irént a Madách Színház, az Emberi Erőforrások Minisztériuma és a Fővárosi Önkormányzat is saját halottjának tekinti, temetéséről később intézkednek.

Jelenség volt színpadon, filmen és az életben egyaránt. Nem az a típus, akiről utcán, boltban, presszóban nem látszott, hogy színésznő. Ő mindig, mindenütt észrevétette magát. Nyughatatlan energikussága, vibráló egyénisége, örök mozgékonysága, olykor meglehetős harsánysága, hangossága, jellegzetesen agyoncigarettázott hangja, és persze hangsúlyos nőisége, gunyoros, sőt pikírt humora abszolút egyedivé tették. Kilógott az illemkódexből, megszegte a szabályokat. Nem is olyan rég, amikor már alig járt valahová, rádumálták, hogy egy kedves kollégájáról beszéljen a tévében. Naná, hogy minden szigorú tilalom ellenére, rágyújtott még a stúdióban is. Volt, aki figyelmeztesse. Miért, felkötnek? - szólt vissza, és füstölt tovább. Úgy érezte, hogy neki szabad. És neki tényleg sok mindent szabad volt, amit másoknak nem, hiszen rendhagyóan különleges volt a talentuma, amit - ritkaságszámba menően - nem véletlenül jutalmaztak kétszer is Kossuth-díjjal.

Buta kis kabarétréfákban és remekművekben egyaránt jó volt. Persze kiváló kabaréjelenetekben is játszott, ebben a műfajban egy szerep hozzá is nőtt, Lujza, a nem éppen agyonművelt, de állandóan kíváncsi, minden lében kanál feleség, aki halálra gyötörte semmihez sem konyító kérdéseivel újságolvasó férjét, a Major Tamás által játszott Jenőt. A két nagy színész veszettül élvezte, hogy szerepe szerint kajánul froclizhatja a másikat, levezetheti a gőzt, és időnként egy kis szurkapiszkálódással odabökhet a hatalomnak. Meglehetősen jó humora volt mindkettőjüknek.

Azt hiszem akkor érzékeltem először igazán, hogy Psota milyen nagy színésznő, amikor legfőbb színházi otthonában, a Madáchban, Brecht Kurázsi mamájának címszerepében láttam. Addigra már egy másik legendás színésznő, Kiss Manyi meghalt, és ő vette át tőle a szerepet. Miután ő is bármiben, amit csinált, elképesztően elszánt volt, fantasztikusan tudta megmutatni azt az eltökéltséget, ahogyan ez a markotányos asszony, háborús frontokon keresztül, pokoli elszántsággal, húzza és húzza a portékáját, amit árul, lényegében az öldöklésből akar megélni. Világossá tette, hogy alapvetően nem rossz ember, csak a körülmények megkeményítették, és még akkor is, amikor a gyerekeit elemészti a háború, ő megy és megy tovább, árulja azt, amije megmaradt.

Egyik kedvenc szerzője volt Brecht, isteni volt a Mahagonny tündöklése és bukásában, ő volt Özvegy Hocinesze, aki üzletel, ahogy belefér, erkölcsi gátak nélkül. Megint csak kapott egy kiváló partnert, Haumann Péter személyében, akivel elképesztő, hogy mit komédiáztak össze, dőlt a nézőtér a nevetéstől, miközben azt is meglehetősen jól érzékeltették, hogy ez a világ annyira eldurvult, hogy csak a farkastörvények figyelembe vételével lehet megélni benne. Psota ebben a produkcióban is torkaszakadtáig énekelt. Szeretett énekelni. Kis kuplécskák is abszolút emlékezetessé váltak attól, ahogy előadta őket. Ki ne emlékezne például Tomsits Rudolf-Szilágyi György slágerére, a Tibi te bitang, ó… kezdetűre. Férfiszédítő, incselkedő kacérsággal adta elő, és hát nagyon tudott férfiszédítő lenne. Gyakran az utcán sem csupán ment, hanem mutatós idomait hangsúlyozva vonult. Szeretett feltűnő lenni, de volt is mivel feltűnnie.

Gyerekkora óta színésznőnek készült. Nehéz is lett volna őt mindössze egy életszerepben elképzelni. Az ellentétek embere volt, és ezeket el is tudta játszani. Ha kellett, vajra kenhetően szelídnek mutatkozott. Ilyenkor lágyan búgott még a reszelős hangja is. Amúgy is nagy szemeit tágra meresztette, és úgy tudott nézni velük, mint egy szűz őzike. És akár egyik pillanatról a másikra képes volt mindennek homlokegyenest az ellentettjét eljátszani, vaddá, kérlelhetetlenné válni, megkeményíteni az arcát, gyilkos tekintettel nézni, olyan elutasító mozdulatokat tenni, hogy akár mindenki azon nyomban eltakarodik a környékről.

Valamennyi tudását egyetlen szerepbe összesűrítve játszotta el a Péreli Gabriella által neki írt monodrámát, a Roncsderbit a Madách Kamarában. Elmagányosodott 50 év körüli nőt adott, aki már sokat veszített vonzerejéből, depresszióssá is vált, de még föl akart támadni tetszhalálából, új kapcsolatokra vágyott, miközben ücsörgött egy szobában, és telefonon keresztül kétségbeesetten próbált megértő fülekre találni. Psota megmutatta a teljes padlóra kerülést, az öngyilkosság előtti létállapotot, és megmutatta a feltápászkodás stációit is. Egyszerre lehetett komikus és tragikus, kisszerű és heroikus, már elhervadt nő és újra kivirágzó. Műsorról alig levehető produkció volt ez, egy nagy színésznő igazi jutalomjátéka.

Hosszan sorolhatnám mi mindenben játszott. És miközben valamennyi színpadi és filmes műfajban képes volt remekelni, nem hallgathatom el, hogy nem mindig tetszett. Ösztönös színésznő volt, nem elemezgette agyon a szerepeit, ezért szüksége volt őt jól ismerő, empatikus rendezőre, és ha nem állt rendelkezésére ilyen, vagy próbálták visszafogni, elszürkíteni, nem az egyéniségének megfelelő stílusban játszatni, akkor ellenkezett, tiltakozott, és akár melléfogott. Az az igazság, hogy a Nemzetiben eltöltött időszaka nem sikerült túl jelentősre, nem volt például jó Gertrudis a Bánk bánban, rosszul állt neki az ünnepélyes, öblös hangú szavalósdi. De bizony nem szerettem a Macskajáték Orbánnéjaként sem a Játékszínben, úgy éreztem, hogy Sulyok Máriához képest nem elég fajsúlyos és tragikus, túl könnyeddé, olykor egyenesen viccessé válik Örkény groteszk remekműve.

Voltak olyan időszakai, amikor azt gondoltam, hogy erre a rendkívüli színésznőre nem figyelnek eléggé. Nem keresnek neki teljes odaadással, éppen hozzávaló szerepeket, nem kap megfelelő rendezői irányítást. Tán utoljára Molnár Ferenc A vörös malom című darabjának Kocsák Tibor által megmusicelesített változatában láttam ereje és tehetsége teljes fényében, amint fő ördögként nagy elánnal, élvezettel gonoszkodott. Egy elmés szerkezet segítségével még a nézőtér felett is elrepült, és megint teljes bedobással énekelt és táncolt, mint például az Apácákban, amikor szinte szétfeszítette a falakat. Jó ideje eltűnt a szemünk elől, megkeseredetté, begubózóvá, sőt, ő, a jeles exhibicionista, még rejtőzködővé is vált. Betegségek gyötörték, és valószínűleg a depresszió. Most végleg eltűnt közülünk. Egy utánozhatatlan egyéniségű és talentumú színész óriás távozott.