A törökök nem szeretnek beszélni a hazájukat sújtó terrorról. Így volt ez már napokkal a február 17-i véres ankarai merénylet előtt is, amikor azon kérdéseimre, melyeket turistacsoportunk kísérőinek, a szállodai személyzetnek vagy az utcai árusoknak tettem fel, a válasz leginkább vállvonogatás vagy hallgatás volt. A 28 emberéletet kioltó terrorakció után ezt a tartózkodást persze már nem tudták fenntartani, de akkor is inkább csak csillapítani próbálták a kíváncsiságomat. - Itt nálunk (Törökország dél-nyugati részén) nincs ilyen veszély – mondogatták, s közben nagyon is érezhető volt rajtuk a félelem. Nem annyira maguktól a merényletektől - inkább a következményektől.
Törökország – hála az elmúlt másfél évtized gazdasági fellendülésének – már nincs annyira ráutalva az idegenforgalomra, mint sok dél-mediterrán ország. Azon polgárai számára azonban, akik az ugyancsak az elmúlt másfél évtizedben felfutott turisztikai iparban – a gyorsan felhúzott hatalmas szállodákban, az üdülőhelyeken tömegesen megnyílt árusítóhelyeken - dolgoznak, létkérdésről, maguk és családjuk megélhetéséről van szó. Ám kérdéseimre „Ankara után” is jórészt csak vállvonogatás volt a válasz. – Mi itt nem tehetünk semmit - mondták. – Reméljük, nálunk nem lesznek robbantások. Insallah.
Törökország délnyugati részét beutazva nem igen láttuk nyomát különösebb biztonsági készültségnek. Katonát egyáltalán nem, rendőrt is alig. (Vagy csak jól álcázták magukat?) A szállodák éttermeiben persze feltűntek azok a szúrós szemű férfiak, akik a távolabbi sarkokban álldogálva szüntelenül a vendégeket fürkészték. Vigyázni kell, hiszen talán egy államot sem fenyegeti annyiféle irányból a terror, mint éppen Törökországot: robbanthat az Iszlám Állam vagy az Al-Kaida, gyilkolhatnak a tavaly különösen felbőszült kurd szélsőségesek, vagy akár valamelyik megkergült szélsőbalos vagy szélsőjobbos csoport. Akkor pedig becsukhatják a szállodát, befellegzett a tulajdonosok üzleti terveinek és az alkalmazottak megélhetésének.
Amellett a török idegenforgalmat nem csak a terrorizmus fenyegeti, hanem Ankara és Moszkva viszálya is. A két ország Szíria ügyében különbözött össze, s viszonyukat különösen kiélezte, hogy a törökök tavaly novemberben lelőttek egy, a légterükbe rövid időre behatoló orosz harci gépet. Putyin orosz elnök válaszul – egyéb megtorló lépések mellett - eltiltotta államának polgárait a törökországi utazásoktól. Ami ismét csak érzékeny veszteség Ankara számára, hiszen tavaly több mint négy millió orosz turista járt Törökországban - a második legnagyobb kontingens a német után! Elmaradásuk hatványozottan sújtja Törökország dél-nyugati részét, melyet kellemes mediterrán klímája miatt különösen szerettek az oroszok. Olyan sokan mentek oda, hogy a térség tengerparti nagyvárosát, Antalyát a helyiek már „Kis Moszkvaként” emlegettek.
Ott-tartózkodásunkkor azonban már csak az oroszok hűlt helye maradt. A dolgot kísértetiessé tette korábbi jelenlétük számtalan látható jele: a mindenütt ott díszelgő orosz feliratok, a turistaboltokban porosodó orosz nyelvű útikönyvek, a szállodai tévék programkínálatában bőségesen fellelhető orosz adások. Minden ott volt még, csak maguk az oroszok hiányoztak.
Ankara érzékeli a gondokat, ezért folyamatosan próbál máshonnan Törökországba csábítani turistákat - elsősorban az arab világból és Iránból. Amiből persze ismét csak gondok fakadhatnak, hiszen ez utóbbiak igényei sok tekintetben mások, mint a nyugatiaké vagy az oroszoké.
Az iráni turisták mindenesetre már megjelentek – szállodánkban is megszállt egy csoport. Az egész testet fedő, többnyire fekete ruhát és fekete kendőt viselő iráni nők furcsán hatottak, amint a svédasztalos ételek körül együtt tolongtak a meglehetősen szellősen öltözött nyugati turistákkal és - turistanőkkel.
Hogy a törököknek mennyire különböző igényeket kell kielégíteniük, azt jól példázta az a zenés-táncos rendezvény, melyet Török Est néven egy Antalya környéki étteremben tartottak a környező szállodák külföldi vendégei számára. A hatalmas, hodályszerű helyiségben több száz turista ülte körül az asztalokat: angolok, amerikaiak, németek, hollandok, skandinávok – és magyarok. Egy konferanszié egyenként üdvözölte a különböző nemzetiségű csoportokat – elsőként a magyarokat (hiába, a törökök szeretnek bennünket). Aztán következett a műsor, melynek legsikeresebb része a hastánc volt, ezen belül is egy férfi(!) hastáncos, aki - legalábbis a női nézők köréből - a legdörgőbb tapsot kapta. Nos, mint említettem, a teremben sokféle nemzetiségű turista ült, de muszlim országokból való egy sem. Bár a hastánc közel-keleti eredetű, ilyen „erkölcstelenséget” nekik nem lehet eladni.
De térjünk vissza egy pillanatra az oroszokhoz! Mert ha az volt az érzésem, hogy nyomtalanul eltűntek Törökországból, akkor tévedtem. A korábban odavetődött vállalkozók, szakmunkások vagy éppen szerencselovagok nagy része a kapcsolatok romlása nyomán ugyan a turistákkal együtt távozott, ám volt egy orosz csoport, amely szinte teljes egészében helyben maradt. Ezek azok a nők, aki az elmúlt években törökökhöz mentek férjhez.
A kapcsolatok fénykorában ugyanis rengeteg orosz lány próbált szerencsét Törökországban. A többnyire csinos, szőke, kékszemű teremtésekre a társadalom konzervatív többsége gyanakodva tekintett – túlságosan szabados életvitelűnek tartotta őket. Ugyanezen okból azonban rendkívül népszerűek voltak a tehetősebb – és liberálisabban gondolkodó - török ifjak körében. Aminek eredményeképpen nem csak alkalmi kapcsolatok szövődtek. Házasságok is köttettek, méghozzá meglehetősen nagy számban. És láss csodát: a korábban szabados életvitelűnek tartott orosz lányok többségéből török mérce szerint is mintafeleség lett: otthon maradnak, gyereket nevelnek és eszükbe sem jutnak olyanféle nyugati „hóbortok”, mint a munkavállalás vagy a karrierépítés. A Törökországba vetődő európai vagy amerikai nők sokkal kevésbé kaphatók ilyen begubódzásra.