Csalóka visegrádi idill

Volt már úgy a magyar történelemben, hogy eleink nem tudták igazán, hol is van a helyük a világ sodrában. Horthy Miklós azzal tette magát nevetségessé, hogy hadat üzent Amerikának, Orbán Viktorra kicsit furcsán néznek Brüsszelben, amióta azt gondolja magáról, hogy a sebtiben összekalapált V4-ek szószólajént ellensúlyt jelenthet Merkellel vagy akár Hollande-val szemben. Európai méretű befolyást hajszol magának.

Telitalálat, dünnyögtem magamban, amikor a Klubrádió nemzetközi adásában meghallottam Forgács Imre professzor, volt igazságügyi miniszter jellemzését Orbán Viktorról. Hangfelvételt nem készítettem, csak a mondanivalóját tudom visszaadni. A lényege az volt, hogy a magyar miniszterelnök mélységes szereptévesztésben szenved. Nem elégszik meg a nem egészen tízmilliós ország kormányfőjének a tisztével, európai méretű befolyást hajszol magának. Budapestet vetélytársává tenné Brüsszelnek, magát pedig ellen Merkelnek, anti Hollande-nak, konkurens Cameronnak véli. Akinek a szava, tekintélye azonos súllyal esik latba, mint az említetteké. Az általa toborzott visegrádi négyeket egyenrangúaknak hiszi a huszonhetekkel, ami talán rendben is volna, ha a tagállamokat tekintené azonosaknak. Az Unió soha nem degradálta a Benelux államokat, se Belgiumot, se Hollandiát, se Luxemburgot, akkor sem, amikor hatan voltak, a későbbi kiszélesítések után sem.

Orbán mostanában viszont mind gyakrabban dorongolja le a többi huszonhét döntéseit, gorombán támadja is, kiváltságokat képzel magának. Hajlama hasonlókra volt korábban is, de ez a jelenlegi szenvedélyes ellenségeskedés azóta kap hangot ilyen nyersen, amióta Varsóban a Kaczynski-éra rendezkedett be. Mi négyen, véli, ugyanannyit érünk, mint a többi szövetséges együttvéve, szapuljuk, mi több szedjük ráncba őket.

Soha senki zokszót nem ejtett azért, hogy ezek a közép-európai országok meggyöngülve a szovjet típusú rendszer összeomlása után külön támogatásra szorulnak, ami nélkül talán nyomorban tengődnének, s a gazdagabb országok polgárai fizetnek rendületlenül. És a perlekedéseinkkel együtt is, barátoknak, szövetségeseknek minősítenek minket. Csak legújabban hangzanak el rosszalló zokszavak a különcködéseink és méltatlan fenyegetőzéseink miatt: ha nem paríroztok, akkor majd… De ezt a többség, elsősorban Angela Merkel, egyelőre elengedik a fülük mellett.

Orbán szűklátókörűen azt sem veszi figyelembe, hogy ez a visegrádi idill sem föltétlenül örök életű. A nálunk négyszer-ötször népesebb Lengyelország - és kivált Kaczynski -, egyszer majd maga tarthat igényt arra, ez a négyes varsói vezetésű legyen, benne ő a főszereplő, amit mellesleg minden jogos ellenérzés mellett, a nyugatiak is természetesnek tarthatnának.

És lépjünk túl a hétköznapi politikán. Orbán legújabban megyéről megyére vándorolva nagylelkűen osztogatja a városoknak a többnyire luxus beruházásokra szánt pénzeket, amelyek a kemény adókiszabásokon túl zömében ugyancsak uniós forrásokból érkeznek. És a hála mindezért a mind zordabb „hadüzenet”.

Nem veszi észre egyelőre, illetve csupán zavart visszavonulásokban érezteti, hogy az elképzelt 2018-as választási győzelem nem föltétlenül biztos, az idő elég lehet a hangulat megfordítására. A két nagy válság - az oktatási és az egészségügyi -, ha talán az ellenzéki pártokat még nem is hozta kicsit jobb helyzetbe, az úgynevezett civil társadalmat már kezdi magához téríteni. Annál is inkább, mert a közélet állapota a valóságban sokkal rosszabb, mintsem a felületes kormányzati propaganda mutatja. A kincstári tévék rendszerint "jól öltözött”, gondosan megválogatott Patyomkin-mintákat mutatnak, miközben a valóság, kivált a falvak java részében, inkább gondokat, néha nyomort is mutat.

A kozmetikázott látszat színes világot fest, miközben, ha mélyre ásunk, az orbánista választási győzelmek óta sok minden megsínylette a Fidesz-KDNP kormányzás rossz döntéseit. Ezek közé sorolható például a magyar élelmiszeripar is. A boltokban járva a választék sokkal szűkösebb, mint akár a rendszerválás idején volt, a minőség lezüllött. Alaposan romlott az olyan mindennapi cikkek minősége is, mint például a hentesáruk, a felvágottak és a sonka félék, de a pékáruk egy része is elvesztette megszokott minőségét. Erről viszonylag kevesebbet hallunk a közbeszédben. A megszokott boltok egy része eltűnt, nagyon sok kereskedő csődbe ment, véglegesen bezárt. A városi emberek egy része jobban él, luxus fogyasztásra is van pénze, míg az ország lakóinak nagy többsége az alapvető dolgoknak is szükségét látja.

A korábbi évek, évtizedek sokfélesége hiányzik az újságok, folyóiratok kínálatából is. Néhány jeles, a tartalmukat nagy áldozatokkal őrző sajtótermék kivételével jobbára a színvonaltalan bulvár hódit. Ha nem lenne az ATV, vagy a Klubrádió, amelynek sok esetben a hallgatóknál kellett "kalapoznia" a fennmaradást biztosító támogatásért, nem volna tisztességes tájékoztatás sem. Az utcákról javarészt nyomuk veszett - a barátságos trafikokkal együtt - az újságárusító kioszkoknak is. Nem igaz, hogy az internet térhódítása szorítja háttérbe a nyomtatott sajtót, a Frankfurter Allgemeine, a Die Welt, a Le Monde, a Le Figaro napi félmilliót is meghaladó példányszámai azt mutatják, hogy az igényes publicisztikákra, az elemző írásokra Nyugaton szüksége van a tájékozódásra vágyó publikumnak. Meglehet, szomorú a kép. Az információs rabkosztra kényszerült hazai tömegek még nem észlelik teljes komolyságukban világunk ilyen fajta kiüresedését. A látszat sokszor csal és megrészegít, a kincstári stúdiók csilivili képe, a szépen öltöztetett műsorvezetők látványa még nem ébreszti rá a közönséget, máris hová züllöttünk. Ha elérkezik egyszer - remélve, hogy mihamarabb - a változás, a nagyon remélt újnak hosszú időbe telik majd, hogy elérje azt a nyugatit megközelítő minőségi szintet, amelyet az 1990-et frissen követő idők ígértek.

Demokráciában is, az élet minőségében is.