A címben idézett mondat Gulyás Gergelytől hangzott el, amikor újságírók rákérdeztek, mi a véleménye az ártatlanul kivégzett és egyben dühöngő antiszemita Donáth Györgyről. A kérdés és a válasz az Üllői út és a Páva utca sarkán felállított, a Holokauszt Emlékközpont és zsinagógától húsz méterre hangzott el.
A díszlet
A szobrot a Magyar Politikai Elítéltek Közössége állította. Róluk annyit tudni, hogy a Pofoszból (azaz a politikai foglyok szövetségéből) váltak ki, mert ez – szerintük – nem képviselte az ’56 előtt elítélteket. Ami tételesen nem igaz. A kiválás valódi oka az lehetett, hogy a Pofosz egyértelműen az ’56-os forradalom szellemiségét kívánja képviselni, amíg az MPEK 1945 utáni ellenállást emleget, ez pedig meglehetősen tág fogalom, Horthy és Szálasi hívei is beleférnek. Elnöke vitéz Fehérvári István, akiről nem tudjuk pontosan hol vitézkedett. Annyi azonban biztos, hogy a szobor elkészítésének költségeit Boross Péter fedezte.
Nem ez az első eset, hogy az ismeretlenség homályából előtűnő szervezet "nagy tettet" hajt végre. Horthy Miklós kenderesi újratemetését a Magyar Tengerészek Egyesülete rendezte. Ezen is megjelent, több MDF-es miniszter kíséretében Boross Péter.
A szereplők
Donáth György élt negyvenhárom évet. Szobra a sarkon élt huszonnégy órát. Az elmaradt avatás főszónoka a harmincnégy éves, jogot végzett Gulyás Gergely képviselő, a Fidesz alelnöke - lett volna. Nyilván hivatalos minőségében. Elkísérte Boross Péter, a nyolcvannégy éves, hét hónapig Magyarország miniszterelnöke, újabban a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság elnöke, aki 15 millió forinttal támogatta a szobor felállítását. Nyilván nem a saját zsebéből.
Mögöttük sorakoznak az egyelőre láthatatlan lobbisták. Egy köztéri szobor felállítása hosszadalmas eljárás, a főváros és a kerület különböző hatóságainak engedélyére van szükség, a mű minőségét és a kiszemelt helyet legalább egy tucat döntéshozó hagyja jóvá. Azt se zárnám ki, hogy a Fidesz alelnöke ilyen gesztus előtt kikéri a párt elnökének, vagy ügyvezető alelnökének véleményét is.
A főszereplő a hatvannyolc éve halott Donáth György. Békében porladhatnának földi maradványai a fővárostól kapott díszsírhelyben, ha nem bolygatnák. De ha már így történt, nézzük meg közelebbről.
Donáth politikai pályája az 1938-as választások után kezdődött, Imrédy Béla oldalán. A mai olvasónak furcsának tűnhet, de az igazság része, hogy Imrédy betiltotta Szálasi nyilaspártját és internáltatta a későbbi „nemzetvezetőt”. Szálasi ugyanis német mintát majmolt, amíg Imrédy és pártja magyarnak mondott szélsőjobboldali diktatúrát készült megvalósítani. A fiatal képviselő jó szónoknak és még jobb szervezőnek bizonyult, szövetségbe fonta a jobboldali erőket. Rövidesen a Magyar Élet Pártjának alelnöke lett.
Imrédy politikai vonala a fajvédelem és az őrségváltás volt. Ez a zsidóság kiszorításával és a zsidó vagyon átadásával kezdődött, de kiterjesztették volna a német eredetű magyarokra is. A „szláv parasztokat” ugyan meghagyták volna, de a „turániakhoz” képest csökkentett jogokkal. Ezt támogatta lelkesen Donáth György. Imrédy bukása is a megkezdett úton haladt, pártjának vezérszónokaként megszavazta és megszavaztatta a zsidótörvényeket. Amikor a zsidók és „árják” közötti házasságot megtiltó törvény a parlament elé került, gondja volt rá, hogy a zsidók és nem-zsidók közötti házasságon kívüli nemi érintkezését bűncselekménnyé nyilvánítsák. Ennyi talán feleslegessé teszi annak firtatását, hogy Donáth antiszemita volt-e?
Bár a német megszállás után is képviselőként tevékenykedett, de Szálasi parlamentjével nem költözött Nyugatra. Imrédyt háborús bűnösként kivégző osztag elé állították, hadnagyának néhány hetes rendőri felügyeleten kívül nem esett más baja. A szó jogi értelmében nem tekintették bűnösnek. Igaz, ő a „zsidókérdés megoldását” kitelepítéssel képzelte el, panaszkodott is, hogy a háború alatt a szomszéd országok határai zártak, nem volt, aki átvegye az „emberfelesleget”.
Birodalomról álmodott
Amikor Donáthot perbe fogták a tudósítóként megjelent, huszonéves Kende Péter „kiváló képességű, igen művelt” emberként jellemezte. Közelebbről nézve a kétségtelen tehetség és műveltség mellett teljességgel hiányzott belőle a valóságérzék. Még 1943-ban, Sztálingrád után is hitt a német győzelemben, az 1918 előtti határok visszaállításáról, magyar birodalomról álmodott. A háború után a szovjet megszálló csapatok gyors távozásában bízott és a jogfolytonosságra épített „közjogi kozmetikát” tartott szükségesnek. Ennek lényege az 1938-as választásokon mandátumot szerzett képviselőház összehívása volt, amely néhány hét elmúltával átadta volna a hatalmat az 1946-ban megválasztott képviselőknek. Mindezt a Szövetséges Ellenőrző Bizottság és a szovjet hadsereg orra alatt. Talán eszébe sem jutott, hogy az új köztársaság nem a jogfolytonosságra, hanem éppenséggel a szakításra, a bukott rendszer megtagadására épült.
Ez okozta vesztét. Rákosi ürügyet keresett a választásokon győztes kisgazdák megsemmisítésére, szovjet mintára kirakatpert készített elő. A zártkörű összejöveteleken gyakorlati szempontból ártalmatlan, jogi szempontból ártatlan fantasztát szemelték ki az összeesküvés per fővádlottjának. A hiedelemmel ellentétben nem ez volt az első koncepciós per Magyarországon. Előtte a kommunista Demjén Pált trockizmus vádjával ítélték el, az 1946-ban kezdődő, a kommunista párt valódi és vélt ellenfeleinek megfélemlítését és kiszorítását célzó perek sorozatában.
A per
A Magyar Közösség története ugyanolyan sokrétű, ellentmondásokkal terhelt, mint a kor, amelyben létrejött. A húszas években Rákosi Jenő, zsidó származású erdélyi menekült alapította. Célja a „vérszerződés szellemében Magyarország népi határainak elkérése és ezen belül a magyar nép fiainak uralomra juttatása” volt. A „származási kritériumot nem faji, inkább pszichológiai alapon” határozták meg. Ez magyarázza, hogy a szervezethez egyaránt csatlakoztak náci hóhérok, mint Baky László, merész és következetes antifasiszták, mint Bajcsy-Zsilinszky Endre és Mester Miklós, olyan nagy formátumú alkotók, mint Kodolányi János és Farkas Ferenc. 1939 és 1944 között 80-100 tagra becsülték a létszámot, a háborút követő koalíciós években több ezerre szaporodtak.
A titkos, konspirációs technikával felépített társaságot valamiféle szabadkőművességhez hasonlították, de ez tévedés. Sokkal inkább a XIX. században eleven Carbonari-hoz és még inkább Alexander Dumas regényhőseinek megtestesülésére emlékeztet. Donáth György aktív, elméleteivel és előadásaival befolyásos tagja volt, de a mozgalom vezetéséhez soha sem tartozott.
A Közösség pere három halálos ítélettel végződött, de csak Donáth Györgyön hajtották végre. Társait védve mindent magára vállalt, az utolsó szó jogán elmondott beszédében igen bátran viselkedett. Az elítéltek nagy részét a Kádár-rendszer alatt elengedték, többet rehabilitáltak. Mistéth Endre, korábbi újjáépítési miniszter, a Kádár rendszerben egyetemi tanárként és a Bős-nagymarosi vízlépcső egyik tervezőjeként fejezte be pályáját.
Az ártatlanul szenvedett vádlottak személyén túl a Magyar Közösség története a korra jellemző zsákutcába vezető vállalkozások negatív példája. Bibó István szerint „eljárása nem csak a magyar nemzet megújulása szempontjából is céltalan, hatástalan és haszontalan program volt”.
A Magyar Közösség pere nyitotta meg a folyamatot, amely a mozgalomhoz nem tartozó kisgazda politikusok félreállításával, Tildy Zoltán lemondatásával majd bebörtönzésével, Varga Béla letartóztatásával, Nagy Ferenc emigrációba kényszerítésével végződött. A Bibó István Társaság kezdeményezésére, Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége alatt erkölcsileg is rehabilitálták, kitüntették a még élő, hajdani kisgazda politikusokat, a Magyar Közösség néhány tagját is.
A lobby
Maradt az igazán fontos kérdés: ki áll a kétes, vagy nem is kétes múltú személyiségek tisztára mosásának kísérletei mögött? Egy, vagy több szélsőjobboldali titkos társaság? Nem hiszek az összeesküvés elméletekben. Legfelülről sugallt, alulról jövő spontán kezdeményezés? Valószínűtlen. Ha a szándék megvan, a politikai döntéshozók tudják, hol húzódik a fal, amelyen túl nem mehetnek. Amikor az Egyesült Államok elnöke nyilvánosság elé tárja, hogy ő akadályozta meg a Hóman szobor felállítását, mondhat a kormány, amit akar, az üzenet félreérthetetlen. Állíthatnak Wass Albertnek a már álló ötven mellé még félszáz szobrot, cipelhetik Nyírő József hamvait diplomata táskában, szervezhetnek még fél tucat múlt-kozmetikára szakosodott intézetet, lenyomhatnak még a magyar társadalom torkán sok mindent, de az árat előbb utóbb dollárban és euróban fizetik meg, pontosabban fizetjük mi – helyettük.
A szerény múlttal, de annál nagyobb önbizalommal rendelkező Gulyás Gergely a kamerákba tekintve nem érezte a veszélyt. Az agg és tapasztalt Boross Péter felmérte a következményeket és – ahogy a második világháborúban a fejetlen visszavonulást nevezték –, rugalmasan elszakadt. Az alaktalan, de létező lobby bizonyára újabb szobrokkal, utcanevekkel, fél és- negyed igazságokat hirdető könyvekkel hergeli majd a fásult közvéleményt.
A közpénzen olajozott propaganda gépezet még forog. A Páva utcában azonban valami elkezdődött. A szimbolikus terek, a múlt narratívái nem állami monopóliumok többé. A második világháború idején "szellemi honvédelemnek" nevezték azt, amit néhány, anyagi eszközökkel nem rendelkező, de annál merészebb értelmiségi elkezdett. Győzni ugyan a hatalmas túlerővel szemben nem győztek, de megmentették a szellemi tőkét, amelyből a második magyar köztársaság kisarjadzott és amely az 1989-es rendszerváltókat is éltette. Kevesen kezdték, sokan folytatták. Így van ez.
