Az Oscar-díj egy absztrakt pont

Publikálás dátuma
2016.03.05. 08:20
FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/CHRISTOPHER POLK
Hollywood krémjének is abszolút elismerésében részesült a Saul fia című magyar film, amely a hét elején félszáz nemzetközi elismerése után megkapta a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díját is. A szintén Oscar-nyertes Rófusz Ferenc animációs filmrendező szerint Nemes Jeles Lászlónak ügyesen kell sáfárkodnia a díjjal járó ranggal, a Mephisto című Oscar-díjas nagyjátékfilmet jegyző Szabó István pedig arra emlékeztetett, minden munkát a nulláról kell kezdeni.

Hétfő hajnal óta Magyarországnak kettőre nőtt a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában Oscar-díjat nyert filmalkotásainak száma, harmincnégy év után újra magyar produkció hozta el a filmvilág legrangosabb elismerését. Báron György filmesztéta, a MÚOSZ Film- és Tévékritikusi Szakosztályának elnöke rendkívül boldog a Saul fia elismerése miatt, véleménye szerint nagyon megérdemelten díjazták az alkotók munkáját az elmúlt hónapokban – tudatta a Népszavával. Úgy látja, az Oscar-díj segíthet a magyar filmre irányuló figyelem felkeltésében, de meglátása szerint nem gyakori, hogy egyetlen film miatt igazán felfigyelnének egy ország filmművészetére. „A magyar film a ’60-as évek második felében, Jancsó Miklós és Makk Károly alkotásaival volt igazán a csúcson. Ha folyamatosan sok filmünk van jelen a nemzetközi porondon, akkor még nagyobb figyelem irányulhat felénk” – emlékeztetett.

Sokat dobhat a jelölés is

Ha történetesen Sofía Vergara kolumbiai színésznő nem a Saul fia magyar holokauszt-dráma címét ejti ki bájos spanyolos akcentussal a 88. alkalommal megrendezett Oscar-díjkiosztón, Nemes Jeles László rendező akkor is nyugodtan hátra dőlhetett volna. Nem igényel komolyabb matematikai háttértudást, hogy rájöhessünk, egy igencsak rangos elismerés sokat dob az alkotó reputációján és filmje nézettségén is. Azok a produkciók, amelyek 2008 és 2012 között Oscar-díjban részesültek, bevételük 31, 8 százalékát az Oscar-jelölések kihirdetését követően, mintegy 18, 1 százalékukat pedig a díj átvétele után szerezték.

Edmund Helmer filmügyekkel foglalkozó statisztikus a brit közszolgálati médiának nyilatkozva jelentette ki, az Oscar-díjjal járó anyagi sikertörténet egyáltalán nem általánosítható. Köztudott, Oscart csak úgy senki nem nyer, az odáig tartó útig – csakúgy, mint az emiatt kritizált Golden Globe-díj esetében – sokat kell lobbiznia a filmstúdióknak, forgalmazóknak. Ahhoz, hogy egy film egyáltalán eljusson az amerikai Mozgókép-művészeti és -tudományi Akadémia hatezer tagjához, komolyan a zsebébe kell nyúlnia a forgalmazónak. A BBC néhány nappal az Oscar-átadás előtt megjelentetett, elemző írásában mintegy 10 millió dollárra (2, 8 milliárd forint) becsüli azt az összeget, amelyet általában rááldoznak a kampányra. A széleskörű figyelemfelhívásba beletartozik az akadémiai tagok számára rendezett vetítés, az esetleges új előzetes, a mozis és tévés reklámspotok, illetve a számtalan egyéb felületen (print és elektronikus médiában) elhelyezett hirdetések, továbbá a legrangosabb filmes szaklapok címlapján közölt anyagok.

Egy Oscar-jelölés leginkább akkor nem térül meg, ha a filmet úgy ismerik el, hogy a produkció már kiesett a mozi forgalmazásból (Julie Christie brit színésznőt például 2008-ban jelölték Oscar-díjra, azonban az Egyre távolabb című filmjét, amiért a jelöltséget szerezte, ekkor már egy éve bemutatták). Éppen ezért a Golden Globe-díjjal jobban járnak az alkotók, az Oscar-gálát egy hónappal megelőzően átadott elismerések átlagosan 14, 2 millió dollár bevétellel emelik a film bevételét.

A legfrissebb, pénteki nézettségi adatok szerint a Saul fia magyar nézőszáma átlépte a 181 ezret a hazai mozikban, ami a Golden Globe-díjnak és a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában elnyert Oscar-díjnak köszönhető. A filmet néhány nappal az Oscar-jelöltek kihirdetését követően még csak 94 ezer ember tekintette meg, de januártól újra az éppen futó legnézettebb alkotások között van hazánkban. „A Saul fia komoly nézőszám emelkedése az Oscar-jelölések kihirdetését követően történt. Az azóta tartó hullám azért különleges, mert a filmet közel kilenc hónapja mutattuk be” – közölte a magyar forgalmazó, a Mozinet.

Szabó István, a legjobb idegen nyelvű film kategóriájában 1982-ben Oscar-díjat nyert Mephisto című alkotás direktora szerint valószínűleg tovább fog nőni a film hazai és külföldi nézőszáma. „Az elnyert Oscar-díjat és a filmjeim jelöléseit követően is egyértelműen kimutathatóan tapasztaltam a nézőszám növekedést. Nagyon sokakat érdekel, hogy milyen az a film, amit a szakma ennyire értékel” – mondta a 78 éves alkotó a Népszavának.

A pszichológiai háttér

M. Tóth Géza filmrendezőnek, a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektorának 2007-ben jelölték Oscar-díjra a Maestro című alkotását a legjobb animációs rövidfilm kategóriában. A 45 éves filmest a Magyar Állami Operaházban a hét végén bemutatásra kerülő A walkür című Wagner-zenedráma próbája előtt értük el. Az alkotó úgy véli, habár az Oscar-díj mérföldkő minden alkotó számára, mégis egy absztrakt, megfoghatatlan pont.

” Valami olyasmihez tudnám hasonlítani az Oscar-díjat, mint a hegymászók számára ismert csúcstámadás fogalma” – kezdte M. Tóth Géza. „Az első pillanattól fogva tisztában kell lennünk vele, hogy vagy feljutunk a csúcsra, vagy nem. A két szempontban csak egy a közös: mindenképpen le kell jönni onnan! Szerencsés ember lévén nekem úgy alakult az életem, hogy az Oscar-jelölést megelőzően már sok hasonló szituációt megéltem, ez nagyban közrejátszott abban, hogy mentálisan hozzáedződjek a nem mindennapi érzéshez.” Lapunk azon kérdésére, mi a legnagyobb kockázata egy ilyen presztízsű jelölésnek, illetve elismerésnek, M. Tóth úgy felelt: meglátása szerint nagy különbség van aközött, hogy a magasságokban van-e az ember, vagy a mindennapok gondjaival bíbelődik. A hegymászó hasonlatot tovább görgetve úgy véli, ahhoz, hogy egy alkotó felmászhasson egy másik „hegyre”, az előzőről biztonságosan, rizikómentesen kell lejönnie. Ez pedig nem kevés kockázattal jár, hiszen tudjuk, a legtöbb baleset lefelé éri a hegymászókat.

„A rivaldafény olyan hely, ahol nem lehet maradni, az Oscar-díj absztrakt pont. Abban a pillanatban, hogy valaki jelölt lesz, a következő évi jelöltek közé már más vágyik, és szükségképpen az illető kellő elszántsággal, profizmussal és szerencsével oda is kerül. A díj éppen emiatt nem lehet maga a cél, inkább csak a legnagyobb visszajelzés, ami adható” – mondja M. Tóth Géza. Felelevenítette, hogy a Színház- és Filmművészeti Egyetem vezetőjeként közönségtalálkozóra invitálta a Saul főbb munkatársait, akik közül többeket jól ismert (Rajk László látványtervező, Zányi Tamás hangmérnök, Zsótér Sándor színművész az SZFE vezető tanárai, Erdély Mátyás operatőr náluk doktorál). Az általa moderált konzultáció rávilágította korábbi meglátására, miszerint a Saul fia alkotói kivételesen szerény, barátságos figurák. „Nagyon bölcsen meg fogják találni a visszautat a csillogástól, legtöbbjük óriási munka- és sikerrutinnal rendelkezik” – tette hozzá. A kérdés csak az, megismételhető-e a páratlannak tűnő siker a nyomasztó elvárások közepette?

Ugyanannak maradni

Szabó István filmrendező szerint az Oscar-díj átvételekor képtelenség azon gondolkozni, hogy az aranyszobor a későbbiekben milyen változásokat hoz a díjazott életébe. Maga is csak az átvétel után észlelte, hogy számtalan kapu kinyílt előtte a szakmában, s a legkülönfélébb emberek kezdtek el érdeklődni a munkája iránt. Ettől függetlenül, állítja, nem változott meg a környezete, szakmája szemében, mert maga sem változott meg az Oscar-díjtól.

Habár Szabónak sikerült előnyt kovácsolnia az Oscar-pillanataiból, sok díjazott eltűnt a süllyesztőben. Ki emlékszik már az Oscar-nyertes Louise Fletcherre, aki a Száll a kakukk fészkére Ratched nővére volt, de ezt követően jórészt csak felejthető tévés munkákban tűnt fel? A már két éve nem forgató Helen Hunt is kevés maradandó alakítást tett le a Lesz ez még így se! című filmért Oscar-díjjal jutalmazott alakítása óta, Cuba Gooding Jr. karrierje pedig valós mélyrepülésnek indult az Oscart követően. A legjobb idegen nyelvű film kategóriájában díjazott rendezők között is akadnak, akik nem tudták meglovagolni a sikert. Florian Henckel von Donnersmarck német rendező A mások élete című, a Stasival és a szocialista rendszer egyéb bűneivel foglalkozó alkotása 2007-ben kapta meg a megérdemelt Oscar-díjat. Az elsőfilmes második filmje, Az utazó a két sztárfőszereplő – Johnny Depp és Angelina Jolie – és a gyönyörű párizsi és velencei helyszínek ellenére is igencsak jelentéktelen alkotás lett. A bukás annyira rosszat tett az alkotónak, hogy hosszú évekig mellőzte a filmezést, új alkotásán most kezd dolgozni.

Alejandro Amenabár spanyol rendező esete igencsak sajátos. A belső tenger című filmje elnyerte az Oscar-díjat a külföldi filmek mezőnyében, de az igazi áttörés elmaradt. A sikert követően Rachel Weisz Oscar-díjas magyar származású brit színésznővel készített egy kiváló történelmi drámát (Agora), majd egy csúnyán elhasalt misztikus thrillert a Harry Potter-filmek sztárjával, Emma Watsonnal és Ethan Hawke-kal (Regression).

Hollywoodban létezik egy bizonyos F. Murray Abraham-szindróma. Köztudott, F. Murray Abraham amerikai színész az ismeretlenség homályából tört ki azzal, hogy 1985-ben váratlanul megkapta előbb a Golden Globe-ot, majd az Oscar-díjat Milos Forman drámájában, az Amadeusban Salieriként nyújtott alakításáért. A jelenleg hetvenes évei közepén járó művész pályafutása ezt követően nem kezdett felfelé ívelni, hollywoodi körökben intő példaként hivatkoznak rá. Maga az érintett egy interjúban kikérte magának a róla elnevezett szindrómát, mondván számára nem átok az Oscar-díj. Azért mellékesen hozzátette, az elnyerését követően ugyanolyan civil életet tud élni, mint annak előtte, elmondása szerint azóta sem ismeri fel senki a New York-i metrón. Szabó István filmrendező lapunk kérdésére elismerte, az Oscar-díj valóban nem jelent feltétlen belépőt az A-kategóriás filmvilágba. „Oscar ide vagy oda, a következő munkát ugyanúgy a nulláról kell indítani. Még ha a világ legrangosabb elismerése, akkor sem segít a következő film alapvető dolgainak kialakításában, szakmailag nem válunk tőle másféle alkotóvá” – véli.

A járatlan ösvényre lépve

A legendás filmrendező egyúttal kijelentette, habár személyesen még nem találkozott Nemes Jeles Lászlóval, meggyőződése, hogy tehetséges és remek ítélő- és kommunikációs képességgel rendelkező ember lévén, biztosan sikeres második filmmel fog előállni. Maga az alkotó is csak annyit árult el a szerdai hazatérését követően tartott sajtótájékoztatón, hogy jórészt a jelenlegi stáb tagjaival készül Sunset című új filmje, amelyet magyar nyelven, Magyarországon kíván forgatni. Egyelőre annyit lehet tudni a thriller jellegű produkcióról, hogy az 1910-es évek Budapestjén, egy fiatal nővel a középpontban játszódik. (Szimpatikus Nemes szándéka, hogy világsztárrá tegyen egy magyar színésznőt, jelenleg a casting zajlik.) Maga Nemes Jeles László is több ízben nyilatkozta, a cannes-i fesztivál óta számtalan lehetősége adódott arra, hogy támogatókat szerezzen új projektjéhez: a készülő produkció filmterve a torinói filmfesztiválon 15 millió forintot nyert el, a Magyar Nemzeti Filmalap pedig 21 millió forinttal szállt be a forgatókönyv fejlesztésbe.

„Egy újszerű technikával dolgozó elsőfilmesre még jobban odafigyelnek, mint egy tapasztaltabb alkotóra. Éppen ezért nagyon érdekes kérdés, hogyan birkózik meg Nemes Jeles a nyomással, az új filmjét is alapvetőlen az impulzív vizuális és atmoszférateremtő stílus határozza-e meg, vagy esetleg valami egészen más bravúr” – tette fel a kérdést Rófusz Ferenc animációs filmrendező a Népszavának adott válaszában. Az általa, egyedi, szubjektív nézőponttal rendezett A légy című művet 1981-ben Oscar-díjjal jutalmazták. Akárcsak Nemes, úgy Rófusz is harmincas éveiben járt, amikor a filmvilág legkomolyabb elismerésével tüntették ki. „Az elismerés ad egyfajta tartást, oda kell figyelni, mit és hogyan csinál eztán az ember. Sok irigye lesz a díj miatt, de sok ajtót ki tud nyitni az Oscarnak köszönhetően. Neve előtt ezzel a titulussal szinte bárhova be tud jutni, szinte a legtöbb első osztályú alkotóval kontaktusba tud kerülni, számtalan módon képes profitálni belőle” – tette hozzá. Rófusz úgy véli, a Saul fiára fognak emlékezni, így annál nagyobb feladat ügyesen „sáfárkodni” a bezsebelt világdíjakkal.

Csalóka visegrádi idill

Publikálás dátuma
2016.03.05. 08:10
Amikor még gazdagabb volt az újságárusok kínálata FOTÓ: FORTEPAN
Volt már úgy a magyar történelemben, hogy eleink nem tudták igazán, hol is van a helyük a világ sodrában. Horthy Miklós azzal tette magát nevetségessé, hogy hadat üzent Amerikának, Orbán Viktorra kicsit furcsán néznek Brüsszelben, amióta azt gondolja magáról, hogy a sebtiben összekalapált V4-ek szószólajént ellensúlyt jelenthet Merkellel vagy akár Hollande-val szemben. Európai méretű befolyást hajszol magának.

Telitalálat, dünnyögtem magamban, amikor a Klubrádió nemzetközi adásában meghallottam Forgács Imre professzor, volt igazságügyi miniszter jellemzését Orbán Viktorról. Hangfelvételt nem készítettem, csak a mondanivalóját tudom visszaadni. A lényege az volt, hogy a magyar miniszterelnök mélységes szereptévesztésben szenved. Nem elégszik meg a nem egészen tízmilliós ország kormányfőjének a tisztével, európai méretű befolyást hajszol magának. Budapestet vetélytársává tenné Brüsszelnek, magát pedig ellen Merkelnek, anti Hollande-nak, konkurens Cameronnak véli. Akinek a szava, tekintélye azonos súllyal esik latba, mint az említetteké. Az általa toborzott visegrádi négyeket egyenrangúaknak hiszi a huszonhetekkel, ami talán rendben is volna, ha a tagállamokat tekintené azonosaknak. Az Unió soha nem degradálta a Benelux államokat, se Belgiumot, se Hollandiát, se Luxemburgot, akkor sem, amikor hatan voltak, a későbbi kiszélesítések után sem.

Orbán mostanában viszont mind gyakrabban dorongolja le a többi huszonhét döntéseit, gorombán támadja is, kiváltságokat képzel magának. Hajlama hasonlókra volt korábban is, de ez a jelenlegi szenvedélyes ellenségeskedés azóta kap hangot ilyen nyersen, amióta Varsóban a Kaczynski-éra rendezkedett be. Mi négyen, véli, ugyanannyit érünk, mint a többi szövetséges együttvéve, szapuljuk, mi több szedjük ráncba őket.

Soha senki zokszót nem ejtett azért, hogy ezek a közép-európai országok meggyöngülve a szovjet típusú rendszer összeomlása után külön támogatásra szorulnak, ami nélkül talán nyomorban tengődnének, s a gazdagabb országok polgárai fizetnek rendületlenül. És a perlekedéseinkkel együtt is, barátoknak, szövetségeseknek minősítenek minket. Csak legújabban hangzanak el rosszalló zokszavak a különcködéseink és méltatlan fenyegetőzéseink miatt: ha nem paríroztok, akkor majd… De ezt a többség, elsősorban Angela Merkel, egyelőre elengedik a fülük mellett.

Orbán szűklátókörűen azt sem veszi figyelembe, hogy ez a visegrádi idill sem föltétlenül örök életű. A nálunk négyszer-ötször népesebb Lengyelország - és kivált Kaczynski -, egyszer majd maga tarthat igényt arra, ez a négyes varsói vezetésű legyen, benne ő a főszereplő, amit mellesleg minden jogos ellenérzés mellett, a nyugatiak is természetesnek tarthatnának.

És lépjünk túl a hétköznapi politikán. Orbán legújabban megyéről megyére vándorolva nagylelkűen osztogatja a városoknak a többnyire luxus beruházásokra szánt pénzeket, amelyek a kemény adókiszabásokon túl zömében ugyancsak uniós forrásokból érkeznek. És a hála mindezért a mind zordabb „hadüzenet”.

Nem veszi észre egyelőre, illetve csupán zavart visszavonulásokban érezteti, hogy az elképzelt 2018-as választási győzelem nem föltétlenül biztos, az idő elég lehet a hangulat megfordítására. A két nagy válság - az oktatási és az egészségügyi -, ha talán az ellenzéki pártokat még nem is hozta kicsit jobb helyzetbe, az úgynevezett civil társadalmat már kezdi magához téríteni. Annál is inkább, mert a közélet állapota a valóságban sokkal rosszabb, mintsem a felületes kormányzati propaganda mutatja. A kincstári tévék rendszerint "jól öltözött”, gondosan megválogatott Patyomkin-mintákat mutatnak, miközben a valóság, kivált a falvak java részében, inkább gondokat, néha nyomort is mutat.

A kozmetikázott látszat színes világot fest, miközben, ha mélyre ásunk, az orbánista választási győzelmek óta sok minden megsínylette a Fidesz-KDNP kormányzás rossz döntéseit. Ezek közé sorolható például a magyar élelmiszeripar is. A boltokban járva a választék sokkal szűkösebb, mint akár a rendszerválás idején volt, a minőség lezüllött. Alaposan romlott az olyan mindennapi cikkek minősége is, mint például a hentesáruk, a felvágottak és a sonka félék, de a pékáruk egy része is elvesztette megszokott minőségét. Erről viszonylag kevesebbet hallunk a közbeszédben. A megszokott boltok egy része eltűnt, nagyon sok kereskedő csődbe ment, véglegesen bezárt. A városi emberek egy része jobban él, luxus fogyasztásra is van pénze, míg az ország lakóinak nagy többsége az alapvető dolgoknak is szükségét látja.

A korábbi évek, évtizedek sokfélesége hiányzik az újságok, folyóiratok kínálatából is. Néhány jeles, a tartalmukat nagy áldozatokkal őrző sajtótermék kivételével jobbára a színvonaltalan bulvár hódit. Ha nem lenne az ATV, vagy a Klubrádió, amelynek sok esetben a hallgatóknál kellett "kalapoznia" a fennmaradást biztosító támogatásért, nem volna tisztességes tájékoztatás sem. Az utcákról javarészt nyomuk veszett - a barátságos trafikokkal együtt - az újságárusító kioszkoknak is. Nem igaz, hogy az internet térhódítása szorítja háttérbe a nyomtatott sajtót, a Frankfurter Allgemeine, a Die Welt, a Le Monde, a Le Figaro napi félmilliót is meghaladó példányszámai azt mutatják, hogy az igényes publicisztikákra, az elemző írásokra Nyugaton szüksége van a tájékozódásra vágyó publikumnak. Meglehet, szomorú a kép. Az információs rabkosztra kényszerült hazai tömegek még nem észlelik teljes komolyságukban világunk ilyen fajta kiüresedését. A látszat sokszor csal és megrészegít, a kincstári stúdiók csilivili képe, a szépen öltöztetett műsorvezetők látványa még nem ébreszti rá a közönséget, máris hová züllöttünk. Ha elérkezik egyszer - remélve, hogy mihamarabb - a változás, a nagyon remélt újnak hosszú időbe telik majd, hogy elérje azt a nyugatit megközelítő minőségi szintet, amelyet az 1990-et frissen követő idők ígértek.

Demokráciában is, az élet minőségében is.

Szerző

Az Onyx lett a Dining Guide Év Étterme

Publikálás dátuma
2016.03.05. 08:00
A győztesek FOTÓ: SCHUMI CSABA
Sajátos hangulata van annak, amikor a szakma összegyűlik, a Dining Guide jóvoltából, az év legjobb éttermeinek díjazására. Történt ez valaha bensőséges hangulatú budai villában is, de mostanra tömegméretűvé, média eseménnyé vált a rendezvény. A gasztronómia mindinkább az érdeklődés középpontjába került. Valaha ki gondolta volna, hogy önálló tévécsatorna lesz, amin éjt nappallá téve főznek, hogy a szakácskönyvek példányszáma az egeket ostromolja, hogy a séfek akár a legnagyobb sztárokkal vetekednek ismertségben, és celeb funkcióban is feltűnnek, hogy egy-egy nívós étteremért akár lesznek akik több száz kilométert utaznak, vagy országhatárokat áthágnak.

A világ legjobb éttermeinek adott, és komoly értékmérőnek számító, inkognitós teszteléssel odaítélt Michelin-csillagok már ezt a felfokozott érdeklődést is jelzik. Hogy Magyarországon pedig már négy Michelin-csillagos étterem is van, az első kettő, a Costes és az Onyx a fine dining kategóriában, a Borkonyha és a Tanti inkább a bisztró műfajában, azt jelzi, hogy mind több hazai vendéglő kezd felzárkózni a nemzetközi élvonalhoz. Miközben az sem elhallgatható, hogy sok megmaradt a túlzottan zsíros ételeknél, a lefagyasztott és sebtében felmelegített fogásoknál, a több mindenre is rálöttyintett egyen mártásoknál, a konyha fantáziadús műhely jellege helyett az elfásult rutinnál.

A Dining Guide immár 12 éve a leginkább elfogadott hazai értékmérő, melynek pontszámai ugyancsak inkognitós tesztelések alapján jönnek létre, idén a Volkswagen támogatásával. Most még egy mutatós autó is bekerült a díjátadó helyszínére, a Larus étterembe. Ez persze a reklám, a felhajtás, a show része, ami mindezzel már törvényszerűen együtt jár. Ennél fontosabb, hogy tényleg megjelenik a szakma krémjének jelentős hányada, és találkozik egymással, meg akár kóstolót is hoz a kínálatából, így helyben is van gasztronómiai élmény, és sok-sok diskurzus, ami olykor csak udvarias üdvözlés, vagy éppen kapcsolatfelvétel, telefonszám csere, de szakmai viták is kialakulhatnak sebtiben. És adódnak játékos ötletek is, például olyan, hogy egy nyalóka formájú vajszínű meg egy fekete kis gömb alakú ételről ki kell találni micsoda is lehet, ez pedig egyáltalán nem nyilvánvaló. Ami mutatja a kísérletező kedvet, hogy ma már szinte bárminek megváltoztatható a textúrája, formája, miközben megőrizhető az íze, de persze az íz is erősen befolyásolható.

Már tavaly is a Larusban volt a rendezvény, és már akkor is éppen a díjátadó sikkadt el kissé, ami nem szerencsés. Hosszú, nagy, zsúfolt teremről van ugyanis szó, melynek egyik végében helyezik el a dobogót, így aki nincs elől, az jóformán nem lát semmit. Ha középre kerülne a dobogó, körbe lehetne állni, vagy legalább félkörbe, sokkal többen figyelnének az eseményre. Így hiába próbálkozott a műsort vezető Lévai Balázs, vagy a bizonyos díjakat átadó Vinkó József, vagy a tolmácsolási funkciót ellátó Gianni Annoni, hogy finoman, vagy akár már némi ingerültséggel, felhívja a publikum figyelmét, ugyan már maradjon kicsit csöndben, és még figyeljen is, akik távol álltak az egész díjátadó alatt meglehetős alapzajt biztosítottak. Gianni egyébként Nicola Portinari két Michelin-csillagos olasz sztár séf gondolatait igyekezett eljuttatni a megjelentekhez, ő a legjobbnak minősített húsz magyar éttermet tesztelte inkognitóban végig, és ennek alapján döntött arról, hogy kinek ítéljék oda a Volkswagen-Dining Guide Év Étterme díjat. Egyáltalán nem született meglepetés, hiszen a Michelin-csillagos Onyx minősült, már egyáltalán nem először, a legjobbnak. Tavaly különben a Michelin-csillagos helyeket kivonták a versenyéből, mondván, hogy rájuk már példaként kell tekintenie a többieknek. Idén újra bekerültek, és közülük három vezeti is a listát, egy viszont nem jutott be az első tízbe, de azért viszonylag magas pontszámot kapott a legjobb 100 között. Az eddigi 20 pont helyett maximum 100 pontot adhattak az értékelők, így finomabban árnyalható a kép. A legelső két hely sem kapott 92 pontnál többet, jelezve, hogy azért van hová fejlődni, hiszen Magyarországon még 2, illetve 3 Michelin-csillagos étterem nincs. Az első 10 a sorban az Onyx, a Costes, a Borkonyha, a Costes Downtown, a Salon, a Babel, az Arany Kaviár, a Mák, az Émile és az Alabárdos. A Herczeg Zoltán vezetésével összeállított kalauz komoly figyelmet szentel a mind inkább növekvő, és minőségében egyre jobban széthúzó mezőnyű street food választéknak. Érdemes tudnunk, hol ehetünk például jó hamburgert, pizzát, kolbászt, vagy akár lángost. A díjátadó, ahogy a Dining Guide étteremkalauz szintén, minőség- és fogyasztóvédelmi feladatokat is ellát. És persze bőven van mit védeni.

Szerző