- Mi motiválta a filmválasztás témáját?
Jacques Perrin: - Mindig is úgy gondoltam, hogy a film választ adhat aktualitásokra, például a Z a diktatúrák mibenlétéről szólt. Meggyőződésem, hogy a mozi nemcsak szórakozás, hanem felelősséget is hordoz. Ami a rendezést illeti, már korábban is szerettem irányítani egy film menetét, a finanszírozásától a közönség megnyeréséig. Aztán foglalkoztatni kezdtek környezetünk kérdései, a zsugorodó erdők, a ritkuló állatvilág. Azt hiszem, rettenetes lenne, ha ezek nem léteznének többé. Franciaországból, de szinte egész Európából eltűntek a nagy vadak, a bölények, a bivalyok, a jávorszarvasok. Pedig szükségünk van a természettel való élő kapcsolatra, különben mi is elfelejtjük természetes jellemvonásainkat. Elvégre mi is állatok vagyunk, de manapság legfeljebb birkákra emlékeztetünk. Hogy ne így legyen, abban a mozi is tud segíteni. Azzal, hogy megmutatjuk az élővilág sokféleségét, az állatok makacs élniakarását. Nem kell ehhez sok szó, egyszerűen csak meg kell mutatni a szabad létet. Számomra filmjeim nem „dokumentumfilmek”, hanem olyan életről szóló alkotások, amelyek minden egyes néző véleményével gazdagodnak.
- Csaknem másfél évtizede dolgoznak együtt.
Jacques Cluzaud: - Hosszú ideig Alain Corneau rendező-asszisztense voltam. Ő készített egy tv-sorozatot orvosokról, amelynek Jacques volt a producere. Aztán a 2000-es évek elején Vietnamban forgattam, akkor találkoztunk újra, ő épp az indokínai háborúról készített filmet. A vándormadarakról szóló, több kontinensen átívelő filmen dolgoztunk először közösen.
- A címben jelzett Évszakok inkább az emberiség évszakairól szól, mint a természet ciklikus változásairól.
J.P. - Igaza van, nem is vagyunk teljes mértékben elégedettek a címmel, mert itt nemcsak az évszakváltások külső jegyeiről, színeiről van szó, hanem arról is, hogy mi történik egy-egy évszakon belül, az állatok életétől az időjárási viszontagságokig, és arról, hogy mindebben mi az ember szerepe, hogyan avatkozik be ezekbe az életfolyamatokba.
J.C. - A film végén elhangzik egy mondat: „Ennek az új évszázadnak a tavaszán egy új szövetség még lehetséges”. A „tavasz” kifejezést természetesen egy új korszak, egy újjászületés értelmében használjuk. A film még az évszakok előtti korszakban, egy nagyon hosszú téllel kezdődik. Aztán jönnek az évszakok, majd ezek is felborulnak, mert a „bűvészinasként” viselkedő ember által összezavarodnak. Tehát nem egy szokványos természetfilmről van szó, hanem arról, hogyan járjuk végig az elmúlt évezredeket együtt a vadon élő állatokkal, az ő szemszögükből.
- Melyek voltak a forgatás legizgalmasabb részei?
J.C. - Állandóan az foglalkoztatott bennünket, hogyan mozogjunk együtt az állatokkal, hogyan kövessük az erdőben vadászataikat, menekülésüket. Ki kellett fejleszteni egy különleges kamerát, amely szinte zajtalanul be tud surranni a fák közé, és elég gyors ahhoz, hogy szarvasok, vaddisznók, hiúzok futását rögzíteni tudja, ráadásul képes testközelbe hozni őket.
A film bemutatja az élővilág sokféleségét, az állatok makacs élni akarását.
- A filmben szinte csak utalásszerűen jelennek meg az emberek.
J.P. - Az emberek nyoma azonban jól látszik. Ha csak az állatok életére koncentráltunk volna, az derült volna ki, hogy az évezredek óta változatlan. Éppen ezért tettünk a filmbe „időjelzőket”: egy római kori utat, egy várfalat…És közben azt is észrevehetjük, hogy a vadon élő állatok egyre kevesebben vannak. Ez az ember jelenléte. Látjuk a hódítást, látjuk, hogy a természet az emberi hatalom alattvalója lesz. Pedig 8-10 ezer évvel ezelőtt emberek és állatok harmóniában, egymás iránti bizalomban éltek, de ezt mára elfelejtettük. A másik ok: ha egy állatokról szóló filmben emberek szerepelnek, akkor a néző az emberekre figyel. Annyira hozzászoktunk önmagunkhoz, saját történetünkhöz, hogy más nem is érdekel minket. Holott az állatok itt vannak, csodálatos módon ellenállnak. Figyeljük meg: ha egy területen néhány évig békén hagyják az erdőt, az állatok visszatérnek, a növényzet újra beindul. És sokat tanulhatunk az állatoktól, például abban, ahogyan szeretnek, ahogyan figyelnek egymásra.
- Filmjük sokban emlékeztet egy korábbi híres „környezetvédő” filmre, Godfrey Reggio Kooyanisqatsi – Kizökkent világára.
J.C. - Nagyon szeretjük azt a filmet, amely szavak nélkül mutatja be az emberi hangyabolyt. A Kooyanisqatsi is olyan alkotás, amely hagyja, hogy a néző maga gondolkodjon el a látottakon. Nálunk is kevés a szó, de érdemes elmerülni a hangokba, amelyek az erdő közepére ültetik a nézőt. Közelről érezhetjük az állatok lélegzését, mozgásuk zajait.
- Milyen volt a film fogadtatása Franciaországban?
J.P.- Egyértelmű lelkesedés fogadta minden korosztály részéről. Az emberek általában mozgalmas dolgokért mennek a moziba, de ezúttal egészen mást kapnak: olyasmit láthatnak, amit ismernek, de rosszul. Az a célunk, hogy a néző elidőzzön olyan pillanatoknál, amelyeken át szokott rohanni, hogy érdeklődjön a természet, az állati lét iránt.
J.C. - Bár a tv-ben nagyon sok természetfilmet vetítenek, a közönség hamar rájött arra, hogy ez a film a mozinak készült, és ilyen élményt egyetlen tv-filmtől sem kapnak. Egy valódi epikus víziójú filmutazásban lehet részük az Évszakokkal.
- Megkerülhetetlen a film kapcsán a decemberben Párizsban tartott klímacsúcs. Mi a véleményük az ott vállalt kötelezettségekről?
J.P.- Mint mindig, most is voltak elhatározások, ígéretek, esküdözések, de eddig még többnyire csak csalódás követte a nagy szavakat. A legtöbb országnak nincs pénze arra, hogy megóvja a természetet, kérdés, hogy a gazdag államok miként cselekszenek. A környezetvédelem amúgy sem csak kormányzati feladat, a nagy ipari cégektől kezdve mindenkinek hozzá kell járulnia. A környezettudatos egyének szerepe pedig nélkülözhetetlen, mert ők képesek meggyőzni a helyes útról szűkebb és tágabb környezetüket.
