Biztosan van már hét éve annak, hogy elkezdett fotózni, indítja a beszélgetést Nagy Mihály, akivel a Deák tér környékén találkozunk, hogy elinduljunk egy rendhagyó interjúra, amelynek során bejárjuk a terézvárosi utcákat, s a környező kerületek zegzugait. Misit legtöbben az internet jóvoltából ismerik, 365 napos fotóművészeti vállalkozásán immáron negyedik éve dolgozik. Az utca járókelőit fotózza, a művészi igénnyel készített – de gyakran nem elég markánsnak talált – képeket pedig népszerű fotóblogjára és pillanatnyilag több mint tizenegyezer ember által követett Facebook oldalára tölti fel. A „street photography” műfaj vizuális szempontból a sajtófotóhoz áll legközelebb, csakhogy az irányzat születésekor ezek a képek elsősorban nem napilapok számára készültek, hanem a New York-i fotósok az utcán sétálgatva kezdtek kattintgatni, ha izgalmas témára leltek. Az utcai fotózás legnagyobb előnye, hogy szemtelenül őszinte, semmi manír, semmi megrendezettség nincs benne. Minél nyersebb, hétköznapibb az ábrázolt esemény, annál jobb a kép.
Míg Dziga Vertov mai napig erős érzelmi hatások kiváltására képes 1929-es filmje, az Ember a felvevőgéppel arról szól, hogy mit lát a felvevőgép egy modern nagyváros egy napja során, addig Nagy Mihály kizárólag az emberre koncentrál. Klasszikus portréképein egészen idősek és nagyon fiatalok is feltűnnek; számára csak az fontos, hogy megtalálja azt a tulajdonságot a budapesti járókelőben, amiért izgalmasnak látja. „Az elsődleges szempont az öltözködés, hiszen mindenki ezt nézi meg először azon, aki szembe jön vele. Ezt a hajszín, a magatartás követi, de ha izgalmas tetoválás van valakinek a testén, az is rögtön figyelemre érdemessé válik. Ha történetesen olyan idős nénivel vagy bácsival akadok össze, akinek karakteres, szép, ráncos arca van, akkor ők is rendkívül jó alanyok lehetnek” – meséli Nagy Mihály a Népszavának, gondolatait kiegészítve azzal, hogy meglátása szerint egy szempárból rengeteg minden kiolvasható.
Ahogy internetes felületén végigpörgetem a több száz felvételét, azt veszem észre, hogy a fotóalanyok a legváltozatosabb személyek, az oszlop mögé bújt, ünneplőbe öltöztetett kisfiútól kezdve a babos kendőt viselő építőipari segédmunkásig. Meglepő módon a megkapó fotósorozatából igencsak hiányoznak a csinos lányok, pedig Misi helyében a legtöbb férfi bizony a jó csajokat szólítaná le elsőként. „Csúnyán hangozhat, de a huszonéves korosztályból a lányok többsége számomra nagyon egyforma, ezért ritkán fotózom őket. Mindenki tanul, nem túl nyitottak, de néha fotós szemszögből sem látok sok érdekességet bennük – persze lehet, hogy csak én és a fényképezőm vonzza be az ilyen lányokat” – folytatja.
A portréfotós számára rendkívül fontos, hogy „áldozatairól” írni is tudjon néhány gondolatot. Amikor négy évvel ezelőtt, egy nyári napon a barátnőjével az Erzsébet téri Akvárium Klubnál ülve megfogant benne a gondolat, hogy fotósorozatot készítsen az utcán sétáló vadidegenekről, már körvonalazódott benne az igény a szereplők életének bemutatására is. „Korábban is gondolkoztam azon, hogy valami egyedi ötletet valósítsak meg, így azt találtam ki, egyszerű járókelőket fogok leszólítani, néhány percig elbeszélgetek velük, majd lefényképezem őket úgy, hogy a legautentikusabb képet rajzoljam meg róluk” – meséli lapunknak. Mivel az első megszólítottjai készségesen vállalták a fotózást és a beszélgetést is, a képek pedig szép visszaigazolásban részesültek, Misi egyre többször – heti több alkalommal – az utcára merészkedett fényképezőjével.
Csibészesen hunyorogva meséli, bizony megesett, hogy a fotósorozatos munkája a hivatalos meló rovására ment. Mivel egyre több fizetős felkérést kap, időközönként a városi embereket kénytelen háttérbe szorítani, hiszen gyakran nincs elég ideje arra, hogy órákig járjon a városban megfelelő modell után kutatva. (Ezen a ponton megjegyzi, egy téli napon hét órán keresztül koptatta lábait csak azért, hogy találjon olyasvalakit, akit érdemesnek tart lefotózni.)
Népszerűnek bizonyuló hobbiját kénytelen volt szüneteltetni a barátnőjével történő szakítás után kialakult magánéleti válság miatt, száz ember után pedig beleunt a munkába. A tavalyi nagyszabású Capa-kiállítás azonban olyan mély benyomást tett rá, hogy több hónapos szünet után újra elkezdte az utca emberét fotózni.
„Eddig háromszáz negyven embert fotóztam le, szóval kellő tapasztalatom van ahhoz, hogy ne kelljen egy külső személynek rugdosni, hogy menjek oda idegenekhez. Az elején még kicsit tartottam tőle, ezt elismerem. Mivel jól kommunikálok idegenekkel, s elsősorban gyalog vagy bringával közlekedem, ez a munka kifejezetten az én világom” – summázza Misi. Hozzáteszi, azonban ahhoz, hogy rendszeresen tudja végezni ezt a munkát, kénytelen sport- és családi eseményeket, egyéb rendezvényeket fotózni. Habár a város egyik frekventált budai részén a közelmúltban nyílt volna lehetősége kiállítást szervezni a munkáiból, a lehetőség végül – saját szavai szerint – teszetoszasága miatt terv maradt. Miközben az Astorián talán éppen egy leendő fotóalanyon tartja szemét, arról beszél, hogy mostanában azon morfondírozik, érdemes lenne megkeresnie egy könyvkiadót, hogy legalább a száz legérdekesebb arcból albumot állíthasson össze. „Még ingyen is megcsinálnám a kötetet, csak néhány tiszteletpéldányt kérnék” – teszi hozzá szerényen. A huszonhét éves fotós tervei között szerepel az is, hogy a városban közlekedő legkülönbözőbb kerékpárosokat is lefotózza. Természetesen esetükben is kíváncsi az életükre, ezért a koncepciót úgy tudná elképzelni, mint a régi kosaras vagy focis kártyás esetében: a szereplő mellett neve, adatai szerepelnének.
Addig is, míg bármelyik terve megvalósul, továbbra is járja az utcákat. Mivel tisztában van vele, hogy kizárólag csak rá jellemző ízlése még nem forrott ki teljesen, igyekszik vizuális látásmódját is fejleszteni – bár nem szeretné „túl művészieskedni” a fotókat. Lelkesedését csak tovább mélyítik az olyan hétköznapi sikerek, amelyeket képei okoznak. Talán, ha nem fotózza le a Deák Ferenc utcában gyufakockákat áruló Józsi bácsit, a hajléktalan soha nem kap komoly médiafigyelmet. A Nagy Mihály által készített fotó számtalan hozzászólást, megosztást kapott a világhálón, ezek eredményeként napilapok is felkeresték a nélkülöző öreget. A bácsit ezután új hajléktalanszállóba költöztették, egyetlen pénzkereseti forrásához rengeteg gyufát kapott egy gyufákat gyártó cégtől és a szóbeszéd révén egyre többen figyelnek rá.
