Gyermekkorom egy Petőfi-szobor közelében telt. Ha iskolába mentem, előtte haladtam el, az osztályablakból is ráláttam, ha jött január elseje, vagy március idusa, mécsest gyújtottunk előtte. A költőnek és kortársainak, a jobbágyfelszabadítás és Magyarország önrendelkezése biztosításáért százhatvannyolc esztendeje küzdelembe indulók alakja mindmáig nagy tisztelettel tölt el. Szülővárosom polgárainak soraiból, de különösen a diákság köréből 1848-49-ben rendkívül sokan lettek Petőfi és Kossuth elkötelezett követőivé, majd a csataterek hőseivé. Azonban más a romantika, és más az élet valósága.
Felnövekedve szembesültem azzal, hogy bizony nincs tiszta forradalom, mint ahogyan tiszta politika sincs. A társadalom sokféle embereket egyesít, akik sokféle módon vélekednek, s ha felizzik közöttük a belső feszültség, a nézetkülönbségeket nem mindig lehet békés mederben tartani. A történelmi emlékezet később megpróbál rózsaszín fátylat borítani a történtekre, a feledés homályába vesznek azok az események, amelyekre aligha gondolhatunk büszkeséggel. Gyakran csak évek, évtizedek, évszázadok múltán tisztulnak le egy-egy korszak történései, hiszen időre van szükség a jó vagy a szégyenteljes cselekedetek tárgyilagos megítéléshez. Nemzeti ünnepeink sem egyik napról a másikra kerültek be történelmünk arany lapjaira.
A költő magányossága
A jeles „negyvennyolcológustól”, Katona Tamástól sokszor hallottam idézni Kossuth Lajost, aki a márciusi forradalom elsőéves évfordulóján ekképp írt nejének: „Kedves Angyalom! Ti ma március 15-ét ünneplitek, seregeink pedig mennek a német ellen. Hogy tulajdonképp mit ünnepelnek március 15-én, midőn egy kis pesti lármánál egyéb nem történt, azt nem tudom, de hogy azon a napon, melyen a hadsereg megmenti a hazát, lesz mit ünnepelni, azt tudom.”
Kossuth és az általa vezetett reformerek a forradalmi napokban Pozsonyban és Bécsben rendkívül sok erőfeszítést tettek, de a kép a pesti ifjakkal, valamint a pesti utca népével együtt kerek egész! Azonban az is az igazsághoz tartozik, hogy ahogy teltek-múltak a hónapok, a lánglelkű Petőfi Sándornak be kellett látnia: „A szabadság, egyenlőség, testvériség eszméi valósággá nem lettek. Sőt inkább a külön kasztok merészebben ütik fel fejeiket napról napra."
"De az ország még nem úgy akar emelni, emelkedni, mint ő. Az új versek tovább mérgesítik a helyzetet. Hozzájárult ehhez a költő cselekedeteivel is. Május 1-én kiadja naplóját; azt, melyben a kormányt ösztökéli gyorsabb munkára, több demokráciára elég éles hangon. Amikor pedig 10-én Léderer katonái csapdába csalják s összekaszabolják a tüntetőket, ismét népgyűlést hív a Múzeum elé. Itt hangzanak el, nagy tetszést aratva, híres szavai: „én e minisztériumra nem a hazát, de egymagamat, sőt a kutyámat se bíznám.” A kijelentés, állapítsuk meg, igazságtalan. A minisztérium az elégedetlenkedő nemesség, a lázongó parasztság, a bosszút forraló dinasztia hármas szorongatása közepette fejét is alig találja a gondtól. A népgyűlést a költő egyenest a tanácskozó miniszterek ablaka alá vezeti, ő magának Batthyánynak és Széchenyinek veti szemére a késedelmet. Batthyány magyarázkodik: nincs pénz. A költő arcán megjelenik a jellegzetes gúnyos mosoly. Széchenyi erre odalép hozzá, megáll előtte és így szól:
– Ön most azt gondolja, azért vagytok miniszterek, hogy teremtsetek; s ha másképp nem lehet, hát a pokolból is.
– Ha tagadnám, se hinné el a miniszter úr.
A népgyűlésnek tetszett az őszinte hang, az egyenes magatartás; a hivatalos köröknek annál kevésbé. A költő neve először a sajtóügyi választmány névsorából marad ki, aztán május 16-án a „rendre ügyelő választmányból”. Megéri, hogy cikkét a lapok visszautasítják. Nem találják okos politikusnak. A második, május 15-i bécsi forradalom elől menekülő királyt a minisztertanács Budára szeretné invitálni, s ő épp akkor ír a király ellen!
Most csapnak csak feléje a hullámok. Egyedül van, ezt kell látnia..." Így ír Petőfiről szóló művében a költő helyzetéről Illyés Gyula.
A pletykák áldozata
Bizony volt gond, nézeteltérés elég 1848/49 forradalmi hónapjaiban. A nép, a lázongó parasztság, az elégedetlenkedő nemesség, vagy a katonai vezérkar körében indulatoktól fűtött viták voltak, elég csak Perczelre gondolni, aki nem egyszer képes volt nyilvánosan is botrányt csinálni. De ezekről sokáig nem illet beszélni. Mint ahogyan az alábbiakról sem.
Gyermekkoromban az öregektől hallottam, hogy valójában egy „rejtélyes” házban születtem. Ahol édesapámék háza áll, valahol ott állhatott az az épület is, amely egy Reguly János nevezetű, német származású szabómester otthona volt. A mestert 1849-ben meglincselte a nép.
Miután 1849 egyik fagyos januári napján Pápa városába belovagoltak a császáriak, ennek a szabómesternek a műhelyében megjelent az osztrák Ferdinand Althann alezredes; megrendelést, varrni való munkát adott Reguly mesternek, aki azt „kénytelen-kelletlen” elfogadta. A műhelyből kilépő alezredest sokan látták, egyből terjedni kezdett városszerte a pletyka: a szabómester lepaktált az ellenséggel. A magyar hadsereg megrendelésére nála készült ruhákat-felszereléseket biztosan átadta a császáriaknak. Egyesek azt is látni vélték, ahogyan poharat emelgetett olyan kocsmákban, ahová jószerével csak osztrák altisztek jártak, s az is szájról szájra járt a pápai polgárok körében, hogy valaki „veres gallérú, fehér köpönyegben” látta a városban, amely az osztrák lovaskatonák viseletéhez hasonlított, s úgy grasszált benne mintha ezzel is tüntetni akart volna mellettük.
Martonfalvay Elek, egykori pápai köztisztviselő visszaemlékezésében írja: „A gyilkosság napján már az a hír járta, hogy neki tulajdonítható a csornai csata véres kimenetele, mivel egy szénásszekérbe bújva kivitette magát a városból, és hírt adott a császáriaknak a magyarok terveiről. A különféle rémhírek hatására követték el a különös gyilkosságot, amelynek részleteit, a főszereplők felelősségét a későbbi bűnügyi vizsgálatok sem tudták megnyugtatóan tisztázni.” A német származású szabóban a pápaiak bűnbakot láttak, neki rótták fel minden sérelmüket, csalódásukat, ami a forradalom során a várost érte.
A tragédia hiteles forrásait Hudi József és Hermann István jeles levéltárosaink, valamint Zsuppán István tanár-lokálpatrióta adták közre a település ’48-as történéseit taglaló köteteikben, újságcikkeikben, valamint a helyi plébániai Historia Domus részleteinek megjelentetésével. Kutatásaik szerint a német származású Reguly 1841-ben szerzett polgárjogot Pápán, akkoriban, amikor Petőfi és Jókai a helyi iskolapadokat koptatták. Megbecsült polgárként tartották számon, aki korábban „választott, megyei ruhabiztos” is volt. „Magas, erős termetű, ötven év körüli férfi volt a szabómester, ki egyik lábára sántított, de azért elég mozgékonysággal bírt.”
A császáriak eltávozásakor, a magyar csapatok visszajövetelére a megbecsült Reguly mesterből a város legutáltabb emberét kreálták polgártársai. Az utcán – ha egyáltalán kimozdult a házából –, nyilvánosan megköpdösték.
Egy lövés hallatszott
Plosszer Ferenc káplán a Historia Domusban ekképp tudósít: „…mint honárulót bélyegezték, nyilvános helyeken sértegették, sőt nyíltan a magyarok visszajöttekor agyonveréssel fenyegették. Azonban ő lelkében megnyugodva volt, s többször állítá, hogy csak a kényszerítő parancsnak engedett, hogy állásában mindenki azt tette volna, mit ő tett. S azért, noha eltávozhatott volna, mégis itt maradott még akkor is, midőn ablakai többször bezúzattak s személye is nyilvános bántalmakkal illettetett. Háza megtámadása alkalmával is otthon volt, s mivel egyik lába hibás lévén, a falakon általi menekvés nehezére esett, a pinczébe vonult a zaj s döngetés hallatára…”
A kolera, s az esetleges újabb osztrák megszállás elől 1849 június elején több lakos felpakolt és elmenekült. A bátrabbak maradtak, és a harc mellett döntöttek. Június 13-án este, midőn Kmety György tábornok honvédeinek csornai csata-eredményét a pápaiak a templom előtt tömegbe verődve, türelmetlenül-idegesen felfegyverzetten várták, és többször félrekongatták a harangokat is, hogy közeleg az ellenség, itt az idő, készülni kell; a templom mögül, a kastély oldalából – ott, ahol a Reguly-ház is magasodott – egyszer csak lövések hangjaira lettek figyelmesek. „Biztos Reguly lőtt!” – kiáltozásokkal azonnal megindult az őrjöngő tömeg a mester otthona felé.
Álljanak itt hitelesen Plosszer káplán feljegyzései:
„Az erőszakoskodás folytában a várkertből egy lövés történt, mire készakarva ápoltatott az a gondolat, hogy Reguly lőtt le az ablakból, s a düh kétszerezve lőn. Lassanként minden ablakok bezúzattak, kapuk, ajtók betörettek, s a házra golyókkal folytonosan lődöztek úgy, hogy azok, kik honn maradtak, a németekkeli csatáról éppen nem kételkedtek. Legsajnálatosabb az volt, hogy a katonaság is a nép közé keveredett, s a helyett, hogy csendet eszközlött volna, az erőszakoskodást még nevelte, kivált a huszárság lődözött vég nélkül. Végre hosszú küzdelem után sikerült rést törni a kapun, melyen bemenvén a szerencsétlent a pinczéből kihúzták, és iszonyú zajjal a vármegyeházba kísérték. Már a tömlöczbe zárták, midőn alattomos bujtogatók, kik egyenesen a szerencsétlen életére törtek, őt a tömlöcből kikívánták, s ott a hely színén meggyilkolták. Még akkor is, midőn az ütések sokasága miatt földre teríttetett, a halállal viaskodva kezeit csak mozgatta, egy lelketlen felkiáltván: „Él ám még!” s öldöklő fegyverével fejét két felé vágta, mire ő lelkét Teremtőjének átadta. Teste egy ideig a hely színén maradt, utóbb a városmajorba hurczoltatott, hol másnap egyházilag beszenteltetvén, papi kiséret nélkül a temetőbe vitetett. Oly nagy volt a tegnapi esemény után a lázas kedélyektőli félelem, hogy az egyházi szertartásokat sem bátorkodtunk végrehajtani, noha ő az egyház tekintetében ezt éppen nem érdemelte.
Háza teljesen kiraboltatott, bútorai öszvetörettek, ékszerei, fehérneműek elhordattak, sőt a kapuról s ajtókról még a rézkilincsek is. Nagy részt vettek e rablásban az itt lévő katonák, kivált pedig az ezeket nagy számmal késérő markotányosnők. Sőt, nemcsak ő, hanem még a nála lakók is mindenükből kifosztattak. S tán e fosztogatás más házakat is ér, hisz már a grófi várra törtek, hacsak itt egy erélyesen közbeszóló tiszt őket el nem utasítja. Bár előbb tette volna, de úgy látszik a tisztek is ez alávaló czimboraságban részesek, magukat nem is mutatták! Csak borzalommal gondol minden jobb érzésű az indulatok e féktelen kitörésére, s minden jobb érzésűnek szemeiből lehete olvasni még másnap is e gondolatot: Bár a hazafiság szent neve soha ily alávalóságokra ne bitoroltatnék!”
Gömbös kapitány vétke
Plosszeren kívül később az egyik helyi lap hasábjain Martonfalvay is hasonlóan emlékezett vissza a tragédiára. Ő indította meg – a szolgabíró helyetteseként – a nyomozást. Harmincnyolc tanút hallgatott ki, azonban minden eredménytelen volt, mert az általuk megnevezett főcinkosok a „szélrózsa minden irányában elpályáztak; s az akkori zűrzavaros időszakban azok kézre kerítése lehetséges nem volt… Ilyen volt a felbőszített, s bírói hatalmat bitorló nép szörnyű ítélete, melynek végrehajtásában, hogy a fölszínre tolult zavargó csőcselék vitte a főszerepet, azt úgy hiszem, mondani is felesleges…”
Martonfalvay visszaemlékezésében megjegyzi, hogy a zavargó tömeg feloszlatása pár szakasz honvéd kirendelése által könnyen kezelhető lett volna, kérte is erre a Reguly házostrom perceiben a Gömbös névre hallgató „térparancsnokot”, aki „azonban nem hajtott szavamra, s hihetőleg azt gondolá, hogy ami történik, nem más, mint erősebb fajta tüntetés, azért hadd mutassa magát a nép! – nevetve kiejtett szavakkal vált el tőlem…”
Zsuppán István lokálpatrióta szerint Gömbös kapitány „szélsőséges forradalmár lehetett, többször megfenyegette a zsidókat és a papokat, hogy négy akasztófát fog a város központjába állítani: hármat a papoknak, egyet a zsidóknak”. A szabadságharc bukásához közeledve „látva a veszedelmet, befogatott a város szekerébe, majd zsebre vágta a város ötszáz pengőforintját, meg sem állt Péterváradig. Ott látták utoljára…”
Ideje, hogy legalább az utókor megtisztítsa a meglincselt, ártatlan szabómester emlékét.
