A meglincselt szabómester

Publikálás dátuma
2016.03.12. 08:30
Valahol ezen a házsoron – a pápai kastély mellett – húzódott 1849-ben a meglincselt Reguly szabómester háza. A közeljövőben a tr
A haza, a felebaráti szeretet, az élet szeretete, s mindezek továbbadásának készsége nemzetmegtartó jelentőségű, amelyet a fiatalok az elődök példáiból meríthetnek. Nincs jelen múlt nélkül, nem szabadulhatunk a múlt tanulságaitól, hagyományaitól; velünk kell élniük, nekünk pedig élnünk kell velük.

Gyermekkorom egy Petőfi-szobor közelében telt. Ha iskolába mentem, előtte haladtam el, az osztályablakból is ráláttam, ha jött január elseje, vagy március idusa, mécsest gyújtottunk előtte. A költőnek és kortársainak, a jobbágyfelszabadítás és Magyarország önrendelkezése biztosításáért százhatvannyolc esztendeje küzdelembe indulók alakja mindmáig nagy tisztelettel tölt el. Szülővárosom polgárainak soraiból, de különösen a diákság köréből 1848-49-ben rendkívül sokan lettek Petőfi és Kossuth elkötelezett követőivé, majd a csataterek hőseivé. Azonban más a romantika, és más az élet valósága.

Felnövekedve szembesültem azzal, hogy bizony nincs tiszta forradalom, mint ahogyan tiszta politika sincs. A társadalom sokféle embereket egyesít, akik sokféle módon vélekednek, s ha felizzik közöttük a belső feszültség, a nézetkülönbségeket nem mindig lehet békés mederben tartani. A történelmi emlékezet később megpróbál rózsaszín fátylat borítani a történtekre, a feledés homályába vesznek azok az események, amelyekre aligha gondolhatunk büszkeséggel. Gyakran csak évek, évtizedek, évszázadok múltán tisztulnak le egy-egy korszak történései, hiszen időre van szükség a jó vagy a szégyenteljes cselekedetek tárgyilagos megítéléshez. Nemzeti ünnepeink sem egyik napról a másikra kerültek be történelmünk arany lapjaira.

A költő magányossága

A jeles „negyvennyolcológustól”, Katona Tamástól sokszor hallottam idézni Kossuth Lajost, aki a márciusi forradalom elsőéves évfordulóján ekképp írt nejének: „Kedves Angyalom! Ti ma március 15-ét ünneplitek, seregeink pedig mennek a német ellen. Hogy tulajdonképp mit ünnepelnek március 15-én, midőn egy kis pesti lármánál egyéb nem történt, azt nem tudom, de hogy azon a napon, melyen a hadsereg megmenti a hazát, lesz mit ünnepelni, azt tudom.”

Kossuth és az általa vezetett reformerek a forradalmi napokban Pozsonyban és Bécsben rendkívül sok erőfeszítést tettek, de a kép a pesti ifjakkal, valamint a pesti utca népével együtt kerek egész! Azonban az is az igazsághoz tartozik, hogy ahogy teltek-múltak a hónapok, a lánglelkű Petőfi Sándornak be kellett látnia: „A szabadság, egyenlőség, testvériség eszméi valósággá nem lettek. Sőt inkább a külön kasztok merészebben ütik fel fejeiket napról napra."

"De az ország még nem úgy akar emelni, emelkedni, mint ő. Az új versek tovább mérgesítik a helyzetet. Hozzájárult ehhez a költő cselekedeteivel is. Május 1-én kiadja naplóját; azt, melyben a kormányt ösztökéli gyorsabb munkára, több demokráciára elég éles hangon. Amikor pedig 10-én Léderer katonái csapdába csalják s összekaszabolják a tüntetőket, ismét népgyűlést hív a Múzeum elé. Itt hangzanak el, nagy tetszést aratva, híres szavai: „én e minisztériumra nem a hazát, de egymagamat, sőt a kutyámat se bíznám.” A kijelentés, állapítsuk meg, igazságtalan. A minisztérium az elégedetlenkedő nemesség, a lázongó parasztság, a bosszút forraló dinasztia hármas szorongatása közepette fejét is alig találja a gondtól. A népgyűlést a költő egyenest a tanácskozó miniszterek ablaka alá vezeti, ő magának Batthyánynak és Széchenyinek veti szemére a késedelmet. Batthyány magyarázkodik: nincs pénz. A költő arcán megjelenik a jellegzetes gúnyos mosoly. Széchenyi erre odalép hozzá, megáll előtte és így szól:

– Ön most azt gondolja, azért vagytok miniszterek, hogy teremtsetek; s ha másképp nem lehet, hát a pokolból is.

– Ha tagadnám, se hinné el a miniszter úr.

A népgyűlésnek tetszett az őszinte hang, az egyenes magatartás; a hivatalos köröknek annál kevésbé. A költő neve először a sajtóügyi választmány névsorából marad ki, aztán május 16-án a „rendre ügyelő választmányból”. Megéri, hogy cikkét a lapok visszautasítják. Nem találják okos politikusnak. A második, május 15-i bécsi forradalom elől menekülő királyt a minisztertanács Budára szeretné invitálni, s ő épp akkor ír a király ellen!

Most csapnak csak feléje a hullámok. Egyedül van, ezt kell látnia..." Így ír Petőfiről szóló művében a költő helyzetéről Illyés Gyula.

A pletykák áldozata

Bizony volt gond, nézeteltérés elég 1848/49 forradalmi hónapjaiban. A nép, a lázongó parasztság, az elégedetlenkedő nemesség, vagy a katonai vezérkar körében indulatoktól fűtött viták voltak, elég csak Perczelre gondolni, aki nem egyszer képes volt nyilvánosan is botrányt csinálni. De ezekről sokáig nem illet beszélni. Mint ahogyan az alábbiakról sem.

Gyermekkoromban az öregektől hallottam, hogy valójában egy „rejtélyes” házban születtem. Ahol édesapámék háza áll, valahol ott állhatott az az épület is, amely egy Reguly János nevezetű, német származású szabómester otthona volt. A mestert 1849-ben meglincselte a nép.

Miután 1849 egyik fagyos januári napján Pápa városába belovagoltak a császáriak, ennek a szabómesternek a műhelyében megjelent az osztrák Ferdinand Althann alezredes; megrendelést, varrni való munkát adott Reguly mesternek, aki azt „kénytelen-kelletlen” elfogadta. A műhelyből kilépő alezredest sokan látták, egyből terjedni kezdett városszerte a pletyka: a szabómester lepaktált az ellenséggel. A magyar hadsereg megrendelésére nála készült ruhákat-felszereléseket biztosan átadta a császáriaknak. Egyesek azt is látni vélték, ahogyan poharat emelgetett olyan kocsmákban, ahová jószerével csak osztrák altisztek jártak, s az is szájról szájra járt a pápai polgárok körében, hogy valaki „veres gallérú, fehér köpönyegben” látta a városban, amely az osztrák lovaskatonák viseletéhez hasonlított, s úgy grasszált benne mintha ezzel is tüntetni akart volna mellettük.

Martonfalvay Elek, egykori pápai köztisztviselő visszaemlékezésében írja: „A gyilkosság napján már az a hír járta, hogy neki tulajdonítható a csornai csata véres kimenetele, mivel egy szénásszekérbe bújva kivitette magát a városból, és hírt adott a császáriaknak a magyarok terveiről. A különféle rémhírek hatására követték el a különös gyilkosságot, amelynek részleteit, a főszereplők felelősségét a későbbi bűnügyi vizsgálatok sem tudták megnyugtatóan tisztázni.” A német származású szabóban a pápaiak bűnbakot láttak, neki rótták fel minden sérelmüket, csalódásukat, ami a forradalom során a várost érte.

A tragédia hiteles forrásait Hudi József és Hermann István jeles levéltárosaink, valamint Zsuppán István tanár-lokálpatrióta adták közre a település ’48-as történéseit taglaló köteteikben, újságcikkeikben, valamint a helyi plébániai Historia Domus részleteinek megjelentetésével. Kutatásaik szerint a német származású Reguly 1841-ben szerzett polgárjogot Pápán, akkoriban, amikor Petőfi és Jókai a helyi iskolapadokat koptatták. Megbecsült polgárként tartották számon, aki korábban „választott, megyei ruhabiztos” is volt. „Magas, erős termetű, ötven év körüli férfi volt a szabómester, ki egyik lábára sántított, de azért elég mozgékonysággal bírt.”

A császáriak eltávozásakor, a magyar csapatok visszajövetelére a megbecsült Reguly mesterből a város legutáltabb emberét kreálták polgártársai. Az utcán – ha egyáltalán kimozdult a házából –, nyilvánosan megköpdösték.

Egy lövés hallatszott

Plosszer Ferenc káplán a Historia Domusban ekképp tudósít: „…mint honárulót bélyegezték, nyilvános helyeken sértegették, sőt nyíltan a magyarok visszajöttekor agyonveréssel fenyegették. Azonban ő lelkében megnyugodva volt, s többször állítá, hogy csak a kényszerítő parancsnak engedett, hogy állásában mindenki azt tette volna, mit ő tett. S azért, noha eltávozhatott volna, mégis itt maradott még akkor is, midőn ablakai többször bezúzattak s személye is nyilvános bántalmakkal illettetett. Háza megtámadása alkalmával is otthon volt, s mivel egyik lába hibás lévén, a falakon általi menekvés nehezére esett, a pinczébe vonult a zaj s döngetés hallatára…”

A kolera, s az esetleges újabb osztrák megszállás elől 1849 június elején több lakos felpakolt és elmenekült. A bátrabbak maradtak, és a harc mellett döntöttek. Június 13-án este, midőn Kmety György tábornok honvédeinek csornai csata-eredményét a pápaiak a templom előtt tömegbe verődve, türelmetlenül-idegesen felfegyverzetten várták, és többször félrekongatták a harangokat is, hogy közeleg az ellenség, itt az idő, készülni kell; a templom mögül, a kastély oldalából – ott, ahol a Reguly-ház is magasodott – egyszer csak lövések hangjaira lettek figyelmesek. „Biztos Reguly lőtt!” – kiáltozásokkal azonnal megindult az őrjöngő tömeg a mester otthona felé.

Álljanak itt hitelesen Plosszer káplán feljegyzései:

„Az erőszakoskodás folytában a várkertből egy lövés történt, mire készakarva ápoltatott az a gondolat, hogy Reguly lőtt le az ablakból, s a düh kétszerezve lőn. Lassanként minden ablakok bezúzattak, kapuk, ajtók betörettek, s a házra golyókkal folytonosan lődöztek úgy, hogy azok, kik honn maradtak, a németekkeli csatáról éppen nem kételkedtek. Legsajnálatosabb az volt, hogy a katonaság is a nép közé keveredett, s a helyett, hogy csendet eszközlött volna, az erőszakoskodást még nevelte, kivált a huszárság lődözött vég nélkül. Végre hosszú küzdelem után sikerült rést törni a kapun, melyen bemenvén a szerencsétlent a pinczéből kihúzták, és iszonyú zajjal a vármegyeházba kísérték. Már a tömlöczbe zárták, midőn alattomos bujtogatók, kik egyenesen a szerencsétlen életére törtek, őt a tömlöcből kikívánták, s ott a hely színén meggyilkolták. Még akkor is, midőn az ütések sokasága miatt földre teríttetett, a halállal viaskodva kezeit csak mozgatta, egy lelketlen felkiáltván: „Él ám még!” s öldöklő fegyverével fejét két felé vágta, mire ő lelkét Teremtőjének átadta. Teste egy ideig a hely színén maradt, utóbb a városmajorba hurczoltatott, hol másnap egyházilag beszenteltetvén, papi kiséret nélkül a temetőbe vitetett. Oly nagy volt a tegnapi esemény után a lázas kedélyektőli félelem, hogy az egyházi szertartásokat sem bátorkodtunk végrehajtani, noha ő az egyház tekintetében ezt éppen nem érdemelte.

Háza teljesen kiraboltatott, bútorai öszvetörettek, ékszerei, fehérneműek elhordattak, sőt a kapuról s ajtókról még a rézkilincsek is. Nagy részt vettek e rablásban az itt lévő katonák, kivált pedig az ezeket nagy számmal késérő markotányosnők. Sőt, nemcsak ő, hanem még a nála lakók is mindenükből kifosztattak. S tán e fosztogatás más házakat is ér, hisz már a grófi várra törtek, hacsak itt egy erélyesen közbeszóló tiszt őket el nem utasítja. Bár előbb tette volna, de úgy látszik a tisztek is ez alávaló czimboraságban részesek, magukat nem is mutatták! Csak borzalommal gondol minden jobb érzésű az indulatok e féktelen kitörésére, s minden jobb érzésűnek szemeiből lehete olvasni még másnap is e gondolatot: Bár a hazafiság szent neve soha ily alávalóságokra ne bitoroltatnék!”

Gömbös kapitány vétke

Plosszeren kívül később az egyik helyi lap hasábjain Martonfalvay is hasonlóan emlékezett vissza a tragédiára. Ő indította meg – a szolgabíró helyetteseként – a nyomozást. Harmincnyolc tanút hallgatott ki, azonban minden eredménytelen volt, mert az általuk megnevezett főcinkosok a „szélrózsa minden irányában elpályáztak; s az akkori zűrzavaros időszakban azok kézre kerítése lehetséges nem volt… Ilyen volt a felbőszített, s bírói hatalmat bitorló nép szörnyű ítélete, melynek végrehajtásában, hogy a fölszínre tolult zavargó csőcselék vitte a főszerepet, azt úgy hiszem, mondani is felesleges…”

Martonfalvay visszaemlékezésében megjegyzi, hogy a zavargó tömeg feloszlatása pár szakasz honvéd kirendelése által könnyen kezelhető lett volna, kérte is erre a Reguly házostrom perceiben a Gömbös névre hallgató „térparancsnokot”, aki „azonban nem hajtott szavamra, s hihetőleg azt gondolá, hogy ami történik, nem más, mint erősebb fajta tüntetés, azért hadd mutassa magát a nép! – nevetve kiejtett szavakkal vált el tőlem…”

Zsuppán István lokálpatrióta szerint Gömbös kapitány „szélsőséges forradalmár lehetett, többször megfenyegette a zsidókat és a papokat, hogy négy akasztófát fog a város központjába állítani: hármat a papoknak, egyet a zsidóknak”. A szabadságharc bukásához közeledve „látva a veszedelmet, befogatott a város szekerébe, majd zsebre vágta a város ötszáz pengőforintját, meg sem állt Péterváradig. Ott látták utoljára…”

Ideje, hogy legalább az utókor megtisztítsa a meglincselt, ártatlan szabómester emlékét.

Gyilkos átok az emberiségen

Publikálás dátuma
2016.03.12. 08:21
A walkürök és Sieglinde meg Brünnhilde egy drámai pillanatban (Sümegi Eszter, Linda Watson) FOTÓ: NAGY ATTILA
Ami A Rajna kincse esetében még többek szerint extravagáns és megkérdőjelezhető volt, az a Wagner tetralógia második darabja, A walkür esetében teljesen elfogadottá vált. Most senkit nem hallottam zsörtölődni a Magyar Állami Operaház nézőtéren amiatt, hogy a kiváló animációs filmrendező, M. Tóth Géza vizuális koncepciója önállósul, külön életre kel, nem passzol a zenéhez. Ez a világmindenséget megjelenítő, állandóan hömpölygő, több vászonra, a színpad különböző mélységeiben kivetített, ezért térhatású látvány, már a korábbi premieren, egy évvel ezelőtt is tetszett, de elismerem, voltak vitatható részei, túlburjánzásai.

Most kevesebb a vizuális ötlet, mégis intenzívebb, „sűrűbb” a látvány, és jobban hozzásimul a zenéhez, valósággal összeforr vele a Kedd Kreatív Műhely megvalósításában. Huszonegyedik századi a színpadi kép, miközben a történet régi-régi mondavilágot idéz. Kevés az épített díszlet, Zöldi Z. Gergely munkája nemhogy a múltat nem idézi, olykor egyenesen futurisztikusan formatervezett. M. Tóth Géza rendezőként nyilvánvalóan nem akart semmiféle ásatag múltba révedést, fennkölt ünnepélyességet, azt akarta érzékeltetni, hogy ez nem földöntúli lények, elérhetetlen istenségek históriája, hanem nagyon is rólunk szól a mese, ami bizony, miután remekműről van szó, évszázadok múlva is érvényes lesz. Valóban úgy látszik, hogy az emberi természet és vele együtt a hatalom természetrajza, amiről Wagner dermesztően sokat tudott, alig-alig változik. És a kolosszális zeneszerző, aki amúgy behódolt tűrhetetlen nézeteknek, azt is tudta, hogy a hatalom, miközben szükségszerű, mégis mennyire természetellenes, milyen rémisztő torzulásokhoz vezet. A pénz és annak általános behelyettesítője, az arany, eltiporhatja a szépséget, a szerelmet, semmissé teheti az együttérzést, a terápiát, megtámadhatja még a természetet is, letarolhat mindent és mindenkit maga körül, gyilkos átokként ülhet az emberiségen. A halhatatlan Tetralógia, ez a monumentális, szerteágazó mű, éppen erről regél.

A walkür úgy indul, hogy egy békésnek tűnő családi otthont - ahol legalábbis látszólag rendben mentek a dolgok, volt megfelelő polgári jólét, és annyi egyetértés, hogy azzal együtt lehessen élni - hirtelen szétzilál egy végletekig elfáradt, minden bizonnyal halálos veszély elöl menekülő ember. Viharos események kiváltója lesz, viharral is érkezik. Óriási hangerő árad a zenekarból, tomboló érzések törnek elő az árokból, megtámadják nem csupán a dobhártyánkat, hanem egész lényünket, szinte megremegtetik a falakat, ahogy bennünket is. A Halász Péter által lenyűgöző intenzitással és szuggesztivitással vezényelt zenekar rögtön megmutathatja oroszlánkörmeit, és akár azt is érezhetjük, hogy mint egy őrjöngő vadállat a testünkbe mar.

Wagner bizony gyakran fájdalmas, nem hagyja kényelmesen ülni székében a nézőt, és bármennyire is hosszúak az operái, nem nagyon enged időt lazításra, figyelemkiesésre, netán kis elszundításra, ha jól játsszák. Összművészetével csaknem minden érzékszervünket letámadja. Művein végig vonuló vezérmotívumaival egymásba hömpölyögtet gyönyörűséget és rútságot egyaránt. Letaglóz és felemel akár ugyanabban a pillanatban. És ezt igen jól érzékeltetik az énekesek. Tomasz Konieczny éppen olyan, mint amilyennek Wotant, a főistent, el lehet képzelni. Férfias, határozott jelenség, robusztus hang, ami bár roppant terhelésnek van kitéve, véletlenül sem bicsaklik meg. Ha kell, félelmetes, de lággyá, simogatóvá is tud válni, és messze hangzó, zsigerekbe hatoló ereje van. Wotant méltán tartják valamennyi között a legnehezebb hősbariton szerepnek. Kevés azt mondani, hogy Konieczny állja a sarat. Gigászi, amit csinál, és lenyűgöző. Érzékeltetni képes, hogy a világmindenség ura, de neki is meg kell felelnie törvényeknek, és minden robosztussága meg hatalma ellenére ő is képes megremegni, elbizonytalanodni, megkérdőjelezni a tetteit.

A lányát, Brünnhilde-t alakító, szintén nagy énekes, Linda Watson, ránézésre nem felel meg a szerepköri elvárásoknak. Gyönyörűnek és fiatalnak kellene lennie, nehéz ezt kimondani, de nem az, és még jelentős túlsúllyal is rendelkezik. Mégis ő Brünnhilde, mert annyira remek színészként is, hogy bármit képes eljátszani. Neki is árad a hangja, meg tudja mutatni a fenségességet, de a letaszítottságot ugyancsak, bámulatosan széles az érzelmi amplitúdója. Amit pedig apaként és lányaként egymásnak szegülésükben, egyet nem értésükben, és emiatt egymástól való kényszerű elválásukban, de mégis örökké összetartozásukban, múlhatatlan szeretetükben eljátszanak, az egy Bergman film szereplőinek is becsületére válna.

Sieglinde-ként, a háziasszonyként, akiről kiderül, hogy húga a hozzájuk viharos éjszakán betoppanó jövevénynek, Sümegi Eszter, mint mindig, vérprofi. A menekülő Siegmundot, akivel testvérszerelembe esnek, Kovácsházi István adja, kellő eltökéltséggel, és immáron közös céljaikért harcos bátorsággal. Németh Judit Wotan feleségeként, wagneri méretekben rövid jelenetében fajsúlyos.

Bárdosi Ibolya jelmezei fantáziadús formáikkal jelentősen hozzájárulnak az egyedi, színes látványvilághoz, ami állandó pulzálásban van. A Venekei Marianna által koreografált férfi balettkar tovább fokozza a mozgalmasságot, és élő díszletelemként is szolgál.

Sok-sok ember tehetsége, akarata, összjátéka adódik össze ahhoz, hogy ez a produkció vetekszik a Művészetek Palotájában tartott Wagner-napok világszínvonalával.

Szerző

Siker és hangerő

Publikálás dátuma
2016.03.12. 08:12
Marie Antoinette és XVI. Lajos meglepődik (Polyák Lilla, Mészáros Árpád Zsolt) FOTÓ: GORDON ESZTER
A Marie Antoinette című musical afféle Koldus és királyfi történet. Csak nem fordul jóra. Persze azért álmatlan, szorongó, rossz éjszakáink sem lesznek tőle.

A legfelül lévő királynő és a nincstelenek között élő féltestvére históriája. Naná, hogy az elején halvány dunsztjuk sincs arról, hogy bármi közük van egymáshoz, az ilyesmi romantikus körülmények között, egy lázas hevülettel előadott duett kíséretében szokott leginkább kiderülni. Amikor egyértelművé válik, hogy a szereplőknek, akik ezt bizonyos mértékig leplezni igyekeztek, mily nagy is a lelkük, meg a múltjuk.

Michael Kunze és Lévay Szilveszter premiert negyedszerre tart a Budapesti Operettszínház. Volt már történelmi téma, az Elisabeth, a Mozart inkább a zseni és a magánélete „mondakör” körül kering, a Rebecca pedig horrormusical, ami ritkaságszámba megy, de azért vigyáz arra, hogy senki ne hunyjon el a hatására szívszélhűdésben a nézőtéren.

Ha valaki netán ebből az enyhén ironikus mondatból arra következtetne, hogy nem tartom ezeket a musicaleket túlzottan mélyen szántóaknak, akkor az illetőt nem cáfolnám különösebben. Ugyanakkor az is igaz, hogy ezek a darabok viszonylag a felszínen fontos témákat azért karistolnak, amikkel azonosulni tud a publikum, ha nem vár a színháztól fene nagy megrendülést, de ennek imitációját azért szereti.

A Marie Antoinette kétségtelenül beszél például arról, hogy sok tekintetben a vakszerencsén múlik az, hogy az élet napos, vagy fölöttébb árnyékos oldalára kerülünk-e. Beszél erről Örkény István is, a Pisti a vérzivatarban című drámájában, ahol azt taglalja, mennyire a véletlenen múlik, hogy valaki hóhér lesz, vagy áldozat. Ő azonban ezt tényleg dermesztő jeleneteken keresztül mutatja be, míg a mi szerzőpárosunk inkább lazán eljátszik a gondolattal. És a produkció is eltalál valamit ezzel, kimondatlanul is, hiszen egy olyan országban, ahol mind szélesebbre nyílik az olló a kevés gazdag, és az egyre inkább elszegényedők, a valóban akár a nincstelen sorba jutók között, sokan szeretik azt látni, hogy nagyon lentről abszolút föl lehet törni, és igen föntről pillanatok alatt egészen le lehet kerülni. Ilyenkor jó látni egy forradalmi tömeget is a színpadon, ha ez nem is olyan heves és mindent elsöprő, mint például a Marat halála kaposvári előadásában, amikor az elmegyógyintézet ápoltjai francia forradalmat játszottak. Akkor, legalábbis az előadás alatt, félni lehetett tőlük, hogy elárasztják a nézőteret, majd az utcákat, aztán az országot, és lázas felhevültségükben, felháborodásukban megdöntenek, elsöpörnek minden fennállót. És még az is érződött, hogy a színészek ugyanezt szeretnék, ez plusz aranyfedezetet adott az alakításuknak.

Most ezt nem érzem, de mégis tán a legintenzívebb jelenet, amikor a forradalmi tömeg énekel, és azért hat a felindultság, benne van az elkeseredettség, a kisemmizettség és a változtatási szándék. Ebben az esetben hat a felsrófolt hangerő is, ami iránt amúgy egy idő után immunis lesz az ember, vagy ideges lesz tőle, mert eléggé érthetetlen, hogy még a szerelmi jeleneteket is miért kell falrepesztően énekelni. Szabó P. Szilveszter Orleans-i Lajos Fülöpként már rögtön úgy indítja az előadást, hogy kapásból a „plafonon” van, maximálisra srófolja a hangerejét, gyűlölködik és intrikál, ahogy belefér, mindezt persze talpig feketében, hogy azon nyomban a napnál világosabb legyen, nem a világ legjobb emberéről van szó. Innen már nem nagyon lehet tovább fokozni semmit, az egész előadás roppant intenzív, gyakran a gesztusok is olyanok, hogy a legutolsó sorban is túlzóaknak tűnhetnek. Már egyszer szinte leszoktak erről az Operettszínházban, szívós, szisztematikus munkával. Tán nem bíznak eléggé a darabban, amire azért lássuk be, van ok.

Még így, átdolgozott formájában is, kissé keszekusza a történet, a zene pedig jobbára könnyed, mégsem állítható, hogy egyszerűen megjegyezhető, fütyülhető dallamok vannak benne, melyekből ripsz-ropsz sláger lesz. De az egész összességében mégis hatásos, és azt az érzést kelti, hogy fölöttébb fontos dolgokról beszél, és egy bizonyos szinten tényleg beszél is. A siker titka valószínűleg az, Japántól Németországig, hogy sokak éppen erre a szintre vevők.

A címszerep pedig nyilvánvalóan jutalomjáték, az általam látott szereposztásban Polyák Lillának, aki maximálisan él is vele. Lehet szép ruhákban parádézó, magabiztos, némileg fölényes nő, és összeomolhat totálisan, majd eljuthat a tragikus végig. Gubik Petra a rongyokban megjelenő nincstelen féltestvér, aki amint forradalmárrá válik, jobban öltözött is lesz, hogy nőiességben is összemérhesse a versenyt Marie Antoinette-vel. Mészáros Árpád Zsolt papucsférj, tutyimutyi XVI. Lajos. Gömöri András Máté energikusan odaadó szerető. Makláry László igencsak pörgős ritmust diktál a zenekarnak, és ő sem fogja vissza a hangerőt. Kerényi Miklós Gábor rendező profi, pontosan tudja, hogy mi a siker. És sikert csinál.

Szerző