Most kevesebb a vizuális ötlet, mégis intenzívebb, „sűrűbb” a látvány, és jobban hozzásimul a zenéhez, valósággal összeforr vele a Kedd Kreatív Műhely megvalósításában. Huszonegyedik századi a színpadi kép, miközben a történet régi-régi mondavilágot idéz. Kevés az épített díszlet, Zöldi Z. Gergely munkája nemhogy a múltat nem idézi, olykor egyenesen futurisztikusan formatervezett. M. Tóth Géza rendezőként nyilvánvalóan nem akart semmiféle ásatag múltba révedést, fennkölt ünnepélyességet, azt akarta érzékeltetni, hogy ez nem földöntúli lények, elérhetetlen istenségek históriája, hanem nagyon is rólunk szól a mese, ami bizony, miután remekműről van szó, évszázadok múlva is érvényes lesz. Valóban úgy látszik, hogy az emberi természet és vele együtt a hatalom természetrajza, amiről Wagner dermesztően sokat tudott, alig-alig változik. És a kolosszális zeneszerző, aki amúgy behódolt tűrhetetlen nézeteknek, azt is tudta, hogy a hatalom, miközben szükségszerű, mégis mennyire természetellenes, milyen rémisztő torzulásokhoz vezet. A pénz és annak általános behelyettesítője, az arany, eltiporhatja a szépséget, a szerelmet, semmissé teheti az együttérzést, a terápiát, megtámadhatja még a természetet is, letarolhat mindent és mindenkit maga körül, gyilkos átokként ülhet az emberiségen. A halhatatlan Tetralógia, ez a monumentális, szerteágazó mű, éppen erről regél.
A walkür úgy indul, hogy egy békésnek tűnő családi otthont - ahol legalábbis látszólag rendben mentek a dolgok, volt megfelelő polgári jólét, és annyi egyetértés, hogy azzal együtt lehessen élni - hirtelen szétzilál egy végletekig elfáradt, minden bizonnyal halálos veszély elöl menekülő ember. Viharos események kiváltója lesz, viharral is érkezik. Óriási hangerő árad a zenekarból, tomboló érzések törnek elő az árokból, megtámadják nem csupán a dobhártyánkat, hanem egész lényünket, szinte megremegtetik a falakat, ahogy bennünket is. A Halász Péter által lenyűgöző intenzitással és szuggesztivitással vezényelt zenekar rögtön megmutathatja oroszlánkörmeit, és akár azt is érezhetjük, hogy mint egy őrjöngő vadállat a testünkbe mar.
Wagner bizony gyakran fájdalmas, nem hagyja kényelmesen ülni székében a nézőt, és bármennyire is hosszúak az operái, nem nagyon enged időt lazításra, figyelemkiesésre, netán kis elszundításra, ha jól játsszák. Összművészetével csaknem minden érzékszervünket letámadja. Művein végig vonuló vezérmotívumaival egymásba hömpölyögtet gyönyörűséget és rútságot egyaránt. Letaglóz és felemel akár ugyanabban a pillanatban. És ezt igen jól érzékeltetik az énekesek. Tomasz Konieczny éppen olyan, mint amilyennek Wotant, a főistent, el lehet képzelni. Férfias, határozott jelenség, robusztus hang, ami bár roppant terhelésnek van kitéve, véletlenül sem bicsaklik meg. Ha kell, félelmetes, de lággyá, simogatóvá is tud válni, és messze hangzó, zsigerekbe hatoló ereje van. Wotant méltán tartják valamennyi között a legnehezebb hősbariton szerepnek. Kevés azt mondani, hogy Konieczny állja a sarat. Gigászi, amit csinál, és lenyűgöző. Érzékeltetni képes, hogy a világmindenség ura, de neki is meg kell felelnie törvényeknek, és minden robosztussága meg hatalma ellenére ő is képes megremegni, elbizonytalanodni, megkérdőjelezni a tetteit.
A lányát, Brünnhilde-t alakító, szintén nagy énekes, Linda Watson, ránézésre nem felel meg a szerepköri elvárásoknak. Gyönyörűnek és fiatalnak kellene lennie, nehéz ezt kimondani, de nem az, és még jelentős túlsúllyal is rendelkezik. Mégis ő Brünnhilde, mert annyira remek színészként is, hogy bármit képes eljátszani. Neki is árad a hangja, meg tudja mutatni a fenségességet, de a letaszítottságot ugyancsak, bámulatosan széles az érzelmi amplitúdója. Amit pedig apaként és lányaként egymásnak szegülésükben, egyet nem értésükben, és emiatt egymástól való kényszerű elválásukban, de mégis örökké összetartozásukban, múlhatatlan szeretetükben eljátszanak, az egy Bergman film szereplőinek is becsületére válna.
Sieglinde-ként, a háziasszonyként, akiről kiderül, hogy húga a hozzájuk viharos éjszakán betoppanó jövevénynek, Sümegi Eszter, mint mindig, vérprofi. A menekülő Siegmundot, akivel testvérszerelembe esnek, Kovácsházi István adja, kellő eltökéltséggel, és immáron közös céljaikért harcos bátorsággal. Németh Judit Wotan feleségeként, wagneri méretekben rövid jelenetében fajsúlyos.
Bárdosi Ibolya jelmezei fantáziadús formáikkal jelentősen hozzájárulnak az egyedi, színes látványvilághoz, ami állandó pulzálásban van. A Venekei Marianna által koreografált férfi balettkar tovább fokozza a mozgalmasságot, és élő díszletelemként is szolgál.
Sok-sok ember tehetsége, akarata, összjátéka adódik össze ahhoz, hogy ez a produkció vetekszik a Művészetek Palotájában tartott Wagner-napok világszínvonalával.