Amikor a nemzet halottairól megemlékezünk, szinte mindig olyan sírokhoz vagy emlékművekhez zarándoklunk el, amelyek esetében jól tudható, hogy név szerint kik voltak a szabadságharcok vagy a háborúk áldozatai. Pedig, ha számot vetünk háborús halottainkkal, jól tudjuk, hogy ezeknek erős többsége névtelenül porladt el a sebtében ásott tömegsírokban, a dunántúli, alföldi, erdélyi, oroszországi, itáliai mezők vagy sziklák alatt, a náci és a szovjet haláltáborok infernójában. (A Gulág és Auschwitz a magyar szenvedéstörténet meg nem kerülhető fejezetei!)
A magyarságnak mindig tragikus számban voltak névtelen halottai, hiszen több mint ezeréves történelmünkre folyamatosan népgyilkos háborúk iszonyú súlya nehezedett, és azok a hősi halottak, akiknek nevét nem jegyezte fel a történelem, mindig százszor, ezerszer, százezerszer többen voltak, mint akiknek nevét márványba véste az utókor. Akiknek emlékét, ha csupán néhány héten keresztül is, de őrizték a virágok, a koszorúk és őrzi a nemzet emlékezete és kegyelete.
Annak a Kovács J. névvel jelölt negyvennyolcas honvédnek a kiléte, akinek síremléke körül most gyülekezünk, ugyancsak ismeretlen maradt. Emlékére - szinte a véletlen folytán feltárt sír fölé - 1904-ben állított kőtáblát a Budapesti Lövészegyesület, és már évek óta járunk ide, hogy elhelyezzünk az ismeretlen honvéd emlékére néhány szál virágot, egy koszorút. Ahogy a magyar történelem hősi halottai emlékműveinek, ennek a töredékes identitásnak is, úgy tetszik, jelképes értelme van.
Kovács a leginkább gyakori magyar családnevek közé tartozik, magam legalább három iskolában végeztem általános iskolai és gimnáziumi tanulmányaimat, és osztálytársaim között mindig akadt egy vagy több Kovács nevezetű. A magyar nyelvű lexikonok is, mondhatni, bőségesen emlékeztetnek Kovács elnevezésű közszereplőkre. Annak idején valaki, nem is tudom már ki, arról beszélt, hogy a statisztikailag leginkább gyakori magyar férfinév a Kovács János (ahogy az angolok esetében a John Smith és németeknél a Johann Schmidt, és így tovább). Az itt nyugovó Kovács vajon János volt, vagy József, netán Jenő? Nem tudható. De ha a magyar szabadságharc ismeretlen hősi halottját néven kell szólítani, a Kovács János elnevezés mindenképpen megfelelő – statisztikai, történelmi és szimbolikus értelemben egyaránt hiteles.
Nos tehát, amikor ennek a Kovács J. nevű hősi halottunknak az emlékművénél összegyűlünk, arra a sok ezer, sok százezer névtelen sírban nyugvó honfitársunkra emlékezünk, akiknek sohasem jutott síremlék, általában még koporsó sem. A magyar múlt, mondhatni, ezekben a névtelen (vagy csak töredékesen megjelölhető) sírokban nyugszik.
Vagy három évtizede hivatalos látogatást tettem a mohácsi csatamezőn, és a kegyelet és a fájdalom érzésével helyeztem el koszorúmat, az anyanyelvi mozgalom koszorúját, az ország korábbi sorsát (mondhatom, mai sorsát is) meghatározó (mert Mohács nélkül nincs Trianon) csatavesztés áldozatainak emlékművénél. A tündéri magyar tájra mindenütt ilyen fájdalmas emlékművek írnak sötét jeleket, közéjük tartozik Kovács János (vagy József vagy Jenő vagy akárki) síremléke is, amelynél most elhelyezzük az emlékezés virágait. Hogy történelmünkben túl sok a sírhely, mi több, a tömegsír, túl sok a halál és a verség, az mindenképpen fájdalmas. Az, hogy ezekhez a sírokhoz ellátogatunk és halottainkról (névtelen halottainkról, csak töredékesen megjelölt halottainkról) megemlékezünk, az maga a remény. Az a nemzet, amely számon tartja halottait, nem lehet elveszett.
(Elhangzik a Pethényi úton lévő 1849-es honvédsírnál rendezett megemlékezésen március 15-én)
