Selyp;azbeszt;azbesztózis;eternitgyár;

2016-03-16 06:00:00

Csak úgy szállt a méreg a munkásokra

Hogyan zajlott a munka a heves megyei Lőrinci határában lévő - mára lebontott - eternitgyárban, ahol a 2000-es évek elejéig mérgező azbesztfeldolgozással foglalkoztak? Kikerülhetett-e a veszélyes anyag a gyár területéről? Az üzem volt vezetői szerint a zárt technológia miatt csak minimális lehetett a kiporzás, az egykori dolgozók azonban másként emlékeznek. Hárman beszéltek nekünk az üzemi hétköznapokról.

Szinte mindennapos volt, hogy tetőtől talpig azbesztcement-porral borítva dolgoztak a munkások a selypi eternitgyárban annak ellenére, hogy az üzem volt vezetőinek állítása szerint a mérgező azbeszt feldolgozása és az azbesztcementből készült termékek előállítása során végig zárt technológiát alkalmaztak. A gyár korábbi vezetőit egy hónapja tanúként hallgatták meg abban a perben, amelyet az egykori üzem közelében élő, azbesztózis következtében kialakult mezoteliómában (gyógyíthatatlan mellhártyadaganat) szenvedő emberek indítottak az állam ellen. Segítségükkel betekintést nyerhettünk a múltba, a gyár működésének mindennapjaiba, ám beszámolóik során sokszor ellentmondásba keveredtek. A tárgyalásról szóló cikkünk megjelenése után több megkeresés is érkezett hozzánk olyan emberektől, akik ugyancsak az üzemben dolgoztak, egyszerű gyári munkásként, és teljesen másképpen emlékeznek a részletekre.

Csőgyári alapanyag-tárolóhely (papírzsákos kiszerelés) - AMATŐR FELVÉTELEK

Csőgyári alapanyag-tárolóhely (papírzsákos kiszerelés) - AMATŐR FELVÉTELEK

Az eternitgyár több évtizeden át működött a Heves megyei Lőrinci és Zagyvaszántó határában, a selypi medencében, s annak ellenére, hogy az illetékesek már az 1980-as évek vége felé tisztában voltak azzal, hogy az azbeszt mennyire veszélyes, az üzemet csak 2004-ben zárták be végleg. Az azbesztet, mivel jó szigetelőanyag, a '60-70'-es években, de még ezt követően is előszeretettel alkalmazták tűz-, hő- és zajvédelemre is, az azbesztcementből pedig többféle terméket, csöveket vagy palatetőt gyártottak. Maga a nyers azbeszt szálas, apró, tűszerű kristályokból álló anyag. A szabad szemmel nem látható szilánkok a levegőbe kerülve és belélegezve karmokként tapadnak meg az ember mellhártyáján, ahol betokozódnak, és 10-20, de akár 30 évnyi lappangási idő után kezd el tüneteket produkálni az akkor már gyógyíthatatlan daganat.

A betegek - akik egyébként soha nem dolgoztak a gyárban - éppen ezért perlik az államot, az üzem ugyanis, amikor az azbesztrostok a tüdejükbe kerülhetett, még állami tulajdonban volt. A per lassan halad: az ügy 2014 nyarán indult, a betegek egészségi állapota miatt gyorsított eljárást rendeltek el, hiába, jelenleg hónapok óta a bizonyítási eljárás zajlik. Azt kellene bizonyítani, hogy a halálos kórt okozó azbesztrostok valóban közvetlenül az eternitgyárból származtak, nem pedig mondjuk egy, a padláson megsérült paladarabból. A lehetetlennek tűnő feladat megoldásában sokat segítene, ha az ÁNTSZ átfogó, részletes vizsgálatban derítené ki, hogy valóban a gyár korábbi működése hozható kapcsolatba a selypi medencében tapasztalt - és statisztikai adatokkal is alátámasztott - nagyszámú daganatos megbetegedésekkel. Úgy tudjuk, az illetékes hatóságok még nem léptek ez ügyben, tavaly csak egy leíró szakértői vélemény született, amely mindössze valószínűsíti az összefüggést.

Kevés volt a pormaszk

A perben addig is tanúvallomások alapján próbálnak fényt deríteni arra, hogy azbeszt, illetve azbesztes cementpor kikerülhetett-e a gyár területéről. Az állami oldal szerint ilyen nem történhetett meg, s a februárban meghallgatott volt gyári vezetők is azt állították, hogy a zárt rendszer miatt csak minimális mennyiségben kerülhetett ki veszélyes anyag. A nyers azbeszt feldolgozásánál pedig folyadékos technológiát alkalmaztak (a tömény azbesztet vízzel keverték), így szerintük a kiporzás már ebben a fázisban is csekély volt. Sok kérdés felmerült a gyárban zajló munkával kapcsolatban, az egykori vezetők bírósági meghallgatása után három volt dolgozó vállalkozott arra, hogy lapunknak mesél arról, hogyan, s milyen körülmények között dolgoztak.

Azt mindhárman már beszélgetésünk elején leszögezték: úgy vélik, feletteseik többsége sem volt tisztában azzal, milyen veszélyes anyaggal dolgoznak a gyárban, ők is ugyanúgy a munkások között voltak, segítettek, ha kellett. Házigazdánk, Cs. Lászlóné elmondta: nem okolná kizárólag a vezetőséget, ám tény, felelőtlenek voltak, "hiába szívták velünk együtt a port". Bár a munkaruha viselése mindenki számára kötelező volt, nem voltak szigorú előírások, csupán annyi, hogy munka közben mindenki viseljen pormaszkot, sisakot, a munkaruhában pedig tilos volt elhagyni a gyárat. Ezeket azonban szinte soha nem ellenőrizték, Cs. Lászlóné azt mondta, az is előfordult, hogy ha valamiért haza kellett szaladniuk, simán kiengedték őket, s az üzemi orvoshoz is mindig munkaruhába jártak ki.

Az eternitgyár másik volt dolgozója - azt kérte, a cikkben nevezzük csak Máriának - pedig arról számolt be, hogy a pormaszkot még ha akarták volna, akkor sem tudták volna szabályszerűen használni, mert nem volt belőle elég. Mária 1971-től dolgozott a gyárban 25 éven át, állítása szerint sosem volt raktáron elég maszk, amelyből szinte naponta új kellett volna, olyan gyorsan bepiszkolódott a sok azbesztcement-portól. "Amikor mentünk, mindig morgás volt belőle. Azt mondták, nincs annyi maszk, hogy ilyen gyakran cserélgessük" - emlékszik vissza Mária. Feladatai közé tartozott, hogy az azbesztcementből készült csövek esztergálása után keletkezett hulladékot kollégáival együtt összeseperje. "Egész nap szállt a por. Estére mindannyian úgy berekedtünk, hogy alig volt hangunk".

Harmadik beszélgetőpartnerünk, Magdi 1973-ban került a gyárba. Állítása szerint a dolgozóknak megpróbálták kialakítani az úgynevezett fekete-fehér szekrényeket, ami azt jelentette, hogy minden munkásnak két öltözőszekrénye volt, az egyikben a munkaruhát, a másikban az utcai ruhát tartották. Ám mivel a két szekrény egymás mellett volt, nehezen lehetett kivédeni, hogy az utcai ruha ne piszkolódjon be. Az azbesztcementes munkaruhát pedig szinte mindenki otthon mosta. Brém Ernő - aki 1995-től a gyár vállalati biztosa volt - a tárgyaláson azt állította, hogy 2000-től saját üzemi mosodát működtettek, a munkaruhákat senki nem vihette haza. Magdi azonban arra emlékszik, hogy a gyári mosodában csak az esztergályosok ruháját mosták, a többiek továbbra is otthon tisztították munkaruháikat.

Halmokban állt a sitt

Vagyis az azbesztcementes por, de akár a nyers azbesztből származó maradványok is kikerülhettek a gyárból. A mérgező anyagot zsákokban hozták az üzembe, amelyeket egészen a '90-es évekig a munkásokkal vágattak fel, az azbesztet pedig az úgynevezett foszlatóba öntötték. A foszlatott anyag futószalagon jött ki a gépből, amelyet ugyancsak a munkások lapátoltak tartályba, majd ezután következett a "vizes feldolgozás". "Kézzel ráztuk ki a zsákokat, csak úgy dőlt a por. Volt, hogy alig bírta a tartály, úgy kellett belelökdösni a vízbe" - meséli Mária. Ezen a technológián - a volt vezetők vallomása szerint - a '90-es években változtattak, megszűnt a kézi feldolgozás, erre azonban a dolgozók nem emlékeznek, szerintük amíg ők ott dolgoztak, nem volt olyan időszak, hogy valakinek ne kellett volna érintkeznie a nyers azbeszttel.

Csőgyári irányítópult

Csőgyári irányítópult

A gyári vezetők korábban hangsúlyozták: minden főegységnél portalanító berendezések voltak kiépítve, ezek azonban Magdi visszaemlékezései szerint nem mindig működtek megfelelően (többször le kellett állni a munkával, akkora por volt, hogy levegőt is alig tudtak venni), és amikor jól működtek, akkor sem tudtak mindent felszívni. A kész termékek esztergálása után keletkezett azbesztcement-port és törmeléket a munkásoknak kellett összeszedniük, de a portalanító berendezésekben összegyűlt hulladékot is kézzel kellett kiüríteniük. A sittet nyitott konténerekben szállították az udvarra, ahol tárolóba öntötték. "Az sem volt letakarva. Nem volt nagy tároló, hamar megtelt. Viszonylag gyakran ürítették, de amikor már túl sok volt benne a törmelék, kicsit összébb kellett lapátolni, hogy magasabb legyen a halom" - mondta Mária.

A nyers azbeszt sokáig papírzsákokban érkezett, majd áttértek a műszaki szövetből készült zsákokra. A kiürített zsákok egy részét összekötözték és elégették, de a '80-as évek végéig megengedték, hogy a dolgozók haza is vigyenek annyit, amennyire csak szükségük volt. Magdi szerint sokan terményeket tartottak az azbesztes zsákokban, Cs. Lászlóné pedig úgy emlékszik, voltak, akik táskát varrtak belőle. De a törmelékekből is vittek haza bőven, szigetelőanyagnak. Volt olyan is, aki a baromfiudvar talaját azzal döngölte le. "Akkor viszont már nem vihettünk haza semmit, amikor kiderült, mennyire veszélyes az azbeszt" - emlékeztetett Mária. Külföldön ekkor már rég leállították az azbesztfeldolgozást és számolták fel az ilyen üzemeket, Magyarországon azonban csak bő évtizeddel később, 1988-ban rögzítették hivatalosan, hogy az azbeszt bizonyítottan rákkeltő (ettől függetlenül az üzemek még 10-15 évig tovább működtek).

Nem gondolták, hogy baj lehet

Ezt követően a dolgozókat rendszeresen küldték szűrővizsgálatokra, ám nyilatkozóink szerint még ekkor is nagyon keveset tudtak a mérgező anyagról, úgy emlékeznek, az üzemben sem kaptak teljes körű tájékoztatást. "Nem is igazán foglalkoztunk ezzel - meséli Cs. Lászlóné -, semmi félelemérzés nem volt bennünk, nem gondoltuk, hogy bajunk lehet. Olyan volt, mintha csak cukorral dolgoztunk volna". Pedig voltak aggasztó jelek: a munkások közül többnek hirtelen romlott az egészségi állapota, és a gyár közvetlen közelében lévő kertekben szinte semmi nem termett meg. "Még ott is ettünk, jaj Istenem - folytatja Cs. Lászlóné. - Pedig volt étkező a gyárban, de alig volt időnk kimenni. Inkább ott ettünk, porosan, és még nevettünk is rajta".

Előkészítőhely a darálóhoz

Előkészítőhely a darálóhoz

Mindhármuk szervezetébe bekerült az azbeszt, de ezt csak később tudták meg. Az orvosi ellenőrzések után készült leleteket ugyanis sosem kapták meg, azokat rögtön a gyárigazgatónak küldték, aki vagy felvilágosította az érintetteket, vagy nem. Mária szerint a vezetőség próbálta eltitkolni, az orvosi papírokat rejtegették előlük. Magdi később csak betegjogi képviselő közbenjárásával kaphatta meg a leleteket. De nem csinált botrányt. "Örült az ember, hogy munkája van, és még közel is volt. Most sem akarok pereskedni, csak annyi kell, hogy ne legyek rosszabbul" - mondta. Amikor Máriánál is kiderült, hogy a szervezetében van az azbeszt, őt előnyugdíjba küldték, majd kijárta, hogy kapjon kártérítést. Kapott is, 100 ezer forintot. Igaz, az a '90-es évek közepén még "jó pénz" volt, mondja. Cs. Lászlóné inkább a fiáért aggódik, 37 éves, és bár soha nem dolgozott a gyárban, bizonyítottan azbesztózisban szenved. "Folyamatosan immunerősítőket szed. Akiknek nem elég erős az immunrendszerük, azokat dönti le inkább".

A gyár helyén ma pusztaság FOTÓ: TÓTH GERGŐ

A gyár helyén ma pusztaság FOTÓ: TÓTH GERGŐ