Paraziták közt európai…

Nem mondom, hogy nem rezzent meg a lelkem, amikor olvastam, hogy Kossuth-díjat kapnak - és fogadnak el - a Saul fia alkotói. Elsősorban is attól a képmutatástól, hogy a kormányzat – ha jól értem – az Oscar után különített el pénzt, hogy legyen az ő Kossuthukra is. Mintha a Golden Globe, a cannes-i babér, meg a tömérdek külföldi fesztiváldíj nem lett volna elég felismerni azt, amit kötelessége lett volna mindezek nélkül is az úgymond „magyar kultúrpolitikának”.

Ha a Saul nem kap Oscart, nem kap Kossuthot sem, ezt tényként kezelhetjük. De megrezzentem, mert furcsának véltem, hogy az alkotók, ettől a hatalomtól – bárha kaptak is pénzt a filmre – elfogadnak olyasmit, ami a lélekbéli politizálásuktól durván elüt. Az övéktől is, meg a hatalométól is. Különös tekintettel arra a kriptofasiszta, echte náci reakció-cunamira, ami a művet övezte kormányközeli orgánumokban is.

Könnyű mondani, hogy én biztosan nem fogadtam volna el Orbán, meg Áder díját, gratulációját. Könnyű, mert magam sohasem tudnék letenni az asztalra - a filmvászonra - olyasmit, mint Nemes Jelesék. Így aztán dilemmám sincsen.

Viszont nyugodtan mondhatom, hogy bizonytalankodásomat eloszlatták az alkotók. Azzal, hogy a Kossuth-díjjal a kezükben március 15-én, a sajtószabadság napján a demokrácia sok tízezer hívének reprezentatív gyűrűjében megjelentek, elűzték sokunk aggályát. A „gazdatest” és a „paraziták” mai elmebeteg víziója között jó helyre tették magukat, és ma ez sem kicsiség, nekünk, új parazitáknak.

Szerző
Veress Jenő

Halálosan unalmas

Halálosan unalmas beszédet mondott a kormányfő tegnap az esős Múzeumkertben. Szimbolikusan nem a szimbolikus oszlopsor tövében, hanem a hófehér kifutó végén. Ahol talán - úgy gondolta - hitelesebbnek is tűnik az a gondolatsor, amely mind gyengébb retorikával, de mind erőszakosabb történelemszemlélettel, identitásakarással mutatkozik meg.

Tényleg vakon kell mozogni ahhoz a történelemben, hogy valaki Petőfi, Bem apó, 1956, valamint a 2016-os magyar kormány közé érvényes egyenest tudjon húzni. Orbán Viktor e "szabadságvonalból" nem kifelejti, hanem száműzi az 1918-as polgári forradalmat, ha már a '19-es Tanácsköztársaság reális értékelését nem várhatjuk is el egy politikusi beszédtől. Az sem volna nagy baj, hogy a kormányfő még mindig úgy gondolja, a kommunista-ellenesség olyan kötőszövet, amely egymaga még ma is össze tudja tartani az egész társadalmat, hogy a baloldal kiátkozása nem csak a mai politikából, hanem a történelemből és a nemzetből olyan erő, amely tartósan mozgósítani képes a kormány hétköznapi kudarcaiban frusztrálttá vált saját tábora mellett az egész nemzetet is: pártállásra való tekintet nélkül egységbe hívjuk Magyarország minden polgárát. De mi legyen a délután tiltakozó tízezrekkel?

A beszéd unalmasan közönséges volt, amint saját fehér politikája mellé a szabadság vörös fonalát húzta, legalább annyira utálatos, mint amikor a történelmen végighúzódó vörös fonalat véltek fellelni kommunista ideológusok. Nincs ilyen fonál, a történelemnek nincs belső logikája, akarata, szándéka, vagy jó vagy rossz volta. A beszédnek egyetlen célja volt, hogy a magyar történelemmel próbálja megalapozni saját Unió-ellenességét, amely most túlszárnyalt minden korábbi mértéket. Brüsszel és a kapitalista kozmopolitizmus kiátkozását hallva mi nem Adolf Hitlerre, hanem a konzervatív francia Le Figaróra emlékezünk: Orbán a konzervatív és eurofób nacionalizmus élharcosává lett. Olyanná, aki már tényleg úgy érzi: ő Európa megmentője. Ám ha, mint mondja, eljött az ideje az ellenállásnak, ha Európa ma nem szabad, mert javíthatatlan emberjogi harcosok falkái marják, ha az a törvény, hogy vagy együtt vagy sehogy, akkor miért nem sehogy? Akkor, miért nem vonul ki Brüsszelből?

Unalmas már ez a kormányfői retorika. Unalmas és halálos.

Szerző
Friss Róbert

Nemzeti sorskérdés

„Nem csinál a kormány Magyarországból Európát” – szögezte le a miniszterelnök az állami rádiónak. Ez a mondat nyilván nem azt jelenti, hogy a kormányzat elutasítja az európai életszínvonalat, vagy a gazdasági együttműködést, hanem valószínűleg arról van szó, hogy a kormány meg kívánja őrizni hazánk etnikai egységét, mondjuk így: a lakosság fehér bőrszínét. Úgy gondolom, a magyar választópolgárok jelentős része helyesli ezt. Ez nemcsak az idegenektől való, kormánypropaganda által gerjesztett félelemnek tudható be, hanem annak is, hogy a magyar lakosságnak nem volt módja pozitív tapasztalatokat szerezni a bevándorlókkal kapcsolatban.

A Nyugat az utóbbi évtizedek során multikulturálissá vált. Aki elutazik valamelyik európai metropoliszba, például Hamburgba, Hannoverbe, Koppenhágába, Amszterdamba, Párizsba, Londonba, Lisszabonba, vagy Berlinbe: a saját szemével láthatja, mennyi színes bőrű ember él ott. A nagy világcégek felső vezetőitől kezdve a tisztviselői kar tagjain át a rendőrökig és orvosokig és tanárokig együtt dolgoznak a fehérek és a színes bőrűek. A szabad világban nem a bőrszín, hanem a szakértelem és a teljesítmény számít. Ez a szabad világ sikerének egyik fontos oka.

Ennek természetesen ára van. Sok, közbiztonsági szempontból nem megnyugtató körzetet részben színes bőrű európaiak laknak. Az együttélés egyáltalán nem problémamentes. Igen lényeges viszont, hogy például Németországban török, Franciaországban arab származású miniszterek is képviselik a német és francia érdeket. Emlékezetes, hogy a Charlie Hebdo című szatirikus lap elleni iszlamista terrortámadást legdrámaibban a francia kormány muszlim vallású, marokkói származású miniszter asszonya ítélte el, mégpedig a legeurópaibb alapértékekből, a szabadság és a felvilágosodás eszméiből kiindulva. A Nyugat úgy tudott Európa maradni, hogy közben leszámolt azzal a mítosszal, hogy a lakosság száz százalékosan fehér bőrű mivolta Európa lényegéhez tartozik. Nem tartozik hozzá. Fontosabb értékekre koncentrál a szabad világ akkor, amikor európaiságát védi, mint a bőrszín.

Európa történelmében a bevándorlás egyébként is nem ritka kivétel, hanem főszabály. A keltákat és a baszkokat kivéve talán valamennyi nép az utóbbi háromezer év során vándorolt be a kontinens területére. A beérkező népek – például a magyarok –, rövidesen gazdagítani kezdték a kontinens kulturális világát. Igaz, esetünkben az átmenet mintegy kétszáz évig tartott. Ha előre nézhetnénk kétszáz évet, láthatnánk, a mostani beáramló tömegek fontosak az öreg kontinensnek - hiszen már most hatalmas hasznot hajtanak.

A bevándorlók hozzájárultak a multikulturális Nyugat fellendüléséhez, de ugyanez nem mondható el az etnikai alapon elzárkózó Keletről. A Baross téren rostokoló tömeg nagy része diplomás ember volt, vagy valamilyen szakmával rendelkezett. A keleti országrészt megbénító súlyos szakember hiányt bizonyára érdemben lehetett volna enyhíteni a lenézően csak migránsoknak nevezett menekültek közül verbuvált önkéntesekkel. Ezt a lehetőséget elvesztettük.

De nemcsak ezt.

Németország kancellárja vezetésével most veti le magáról azt a bélyeget, amelyet a náci idők az arcára égettek. Tárgyaljanak egyes német vezetők bármennyit a menekültekkel szemben elkeserítően elutasító magyar miniszterelnökkel, lármázzanak az ilyen-olyan ultra csoportocskák akármilyen hangosan, a német nép láthatóan kitart Angela Merkel mellett. Cseppet sem könnyű az a feladat, amit a németek vállalnak, de vállalják. Kerül, amibe kerül alapon: és bizonyítják is, hogy ez a Németország már nem az a Németország, hogy ez a nemzedék érdemben és lényegében szakított a nácik idők faji felsőbbrendűségen alapuló eszmevilágával.

Talán tudomásul vehetnénk, hazudjanak az önfelmentő történészeink akármennyit, hogy az akkori Magyarország utolsó csatlósként kitartott a náci birodalom mellett, tehát nekünk pontosan ugyanannyira elemi érdekünk (volna), mint a németeknek, hogy meggyőzzük a világot arról, mi másképp gondolkozunk, mint nagyapáink generációjának többsége. Hogy mi igaz emberek vagyunk, együtt érző, segítőkész, befogadó európaiak. Amikor azt halljuk, hogy mértékadó európai körök undorral fordulnak el a magyar nemzettől, akkor ezért senkit nem vádolhatunk önmagunkon kívül.

Látva a Közel-Keleten pusztító fanatizmust, az embert okkal tölti el félelem, még ha tudjuk is, ezek a menekültek éppen a fanatizmus elől menekültek el. A földönfutó vált családok befogadása és a közbiztonság garantálása, mint egyszerre megoldandó feladat, természetesen a legkevésbé sem könnyű. De nem látni azt, hogy a magyar politikai osztály megpróbálna kísérleteket tenni a megoldás érdekében, mert a pengekésekkel felszerelt szögesdrót-kerítés a határon nem a megoldás irányába tett lépés. Inkább azt látni, hogy legsötétebb érzelmeink kiprovokálásával próbál a kormány magának támogatottságot szerezni.

Vezetőnk pontosan fogalmazta meg a kérdést. Most arról döntünk, sikerül-e hazánkból Európát nem csinálni. Korunk legfontosabb magyar sorskérdése ez.