Nem félünk O. V. Farkastól

Most lenne csak igazán szüksége megint Orbán Viktornak egy Békemenetre, hogy újra azt érezhesse: a tömeg mögötte áll. Mert március 15-én az ellenkezőjét tapasztalhatta; miközben szűkíteni kellett a rajongók számára kijelölt helyet a Nemzeti Múzeum előtt – hogy nagyobbnak lehessen láttatni a kormánypárti tábort -, a délutáni demonstráción több tízezren verődtek össze, jelentősebb szervezés és pénz nélkül is. A miniszterelnöknek új jelenséggel kellett szembenéznie, azzal tudniillik hogy az erő nem feltétlenül van már vele. Már amennyiben a civil társadalmat erőként tételezzük. És annak kell, hiszen az a sokaság, amely az ünnep alkalmából, a mostoha időjárás ellenére elment a rendezvényre, tüntetni akart a jelenlétével. Tüntetni a kormányzat politikája ellen.

Nem tudom egy pillanatra is megrendült-e Orbán a tízezrek láttán, összeugrott-e a gyomra, amikor Pukli István minden megfélemlített és megalázott ember nevében, ultimátumot megfogalmazva bocsánatkérésre szólította fel. De akár igen, akár nem, még szerencsésnek is mondhatta magát, szerencsésnek abban az értelemben, hogy a délutáni szónokok és demonstrálók nem reagáltak a délelőtti szélsőséges kijelentéseire. Főleg azokra, amelyek az 1919-es hagyományokra utalt, mintegy lekommunistázva mindenkit, aki a magyar kormányt bírálja. Eljutott-e egyáltalán Orbánhoz a fő üzenet, ami talán bizonytalanságot is okozhat benne, azaz: nem félnek tőle. Nem félnek a hatalomtól. De persze bennünk, örök bizonytalankodókban fölmerül a kérdés: történt-e kedden olyasmi a Kossuth téren, amitől a kormányfőnek tartania kell? Az az ultimátum, amit Pukli István megfogalmazott, az a fenyegetettség, amely a polgári engedetlenség és a sztrájk vegyes felvágottját helyezte kilátásba, okoz-e tényleges riadalmat a kormányzati oldal bármely szereplőjében? Volt-e olyan súlyuk a szavaknak, amelyek meghátrálásra késztetik a hatalom képviselőit? Afelől kétségem sincs: sem Orbán Viktor, sem Áder János nem fog bocsánatot kérni, ezt a követelést biztosan nem veszik komolyan. De vajon a hó végére tervezett, de érezhetően nem egészen kimunkált egyórás sztrájk hatásos fegyver-e a demonstrálók – a társadalom többsége – kezében? Tudjuk: Orbán csak akkor késztethető lépésre, pontosabban meghátrálásra, ha igazi erővel találja magát szemben. És igen: a márciusi tömeg imponálóan nagy volt és imponálóan magabiztos. Magabiztos a tekintetben, hogy akcióra várt és akciót vár. Pukli István magasra tette a lécet, amikor beígérte: nagy horderejű bejelentése lesz március 15-én. Nos, tartok tőle, az ami elhangzott és bejelentetett, nem okoz fejfájást a Fidesz elnökének. Ezek az eltervezett cselekvések első megközelítésben nem tűnnek elég hatékonynak, kicsit olyanok, mint a Kossuth Lajos azt üzente című nóta, azaz majd akkor mozdulunk és teszünk a magyar szabadságért, ha Kossuth újra üzen.

De: lehet, hogy tévedek. Lehet, hogy oly nagy ma már a Fidesszel szembeni elégedetlenség, amely cselekvésre készteti a többséget. Azt a civil társadalmat, amelyet – bármennyire is ezt akarja láttatni Orbán – nem az ellenzéki pártok, hanem a kilátástalan helyzet mozgat. A kilátástalan helyzetbe került oktatás, a kilátástalan helyzetbe került egészségügy és csak ezek együttese mondatja ki a politikai összegzést: a kilátástalan helyzetbe került demokrácia. Lehetséges, hogy ennek az alulról szerveződő mozgalomnak már sokkal erősebb a sodrása, mint azt feltételezem; képes félresöpörni, vagy inkább magába szippantani az eddig tehetetlenül vergődő ellenzéki pártokat, képes felszívni az összes elégedetlenkedőt. És akkor tényleg lesz mitől félnie Orbán Viktornak.

Persze addig is, amíg az első egyórás tiltakozás megmutatja a maga erejét – és remélem nem a gyengeségét - , magunknak is fel kell tennünk a kérdést: kell-e félnünk Orbán Viktortól? Attól az Orbán Viktortól, akiknek március 15-én szájkosarak és torkolattüzek jutnak az eszébe, ha Brüsszelről, vagy a nemzetközi sajtóról beszél. Attól az Orbán Viktortól, aki Magyarország elleni összeesküvésekről beszél az Európai Unió kapcsán és attól az Orbán Viktortól, aki – szörnyű reminiszcenciákat ébresztve – tudatosan, vagy tudattalanul gazdaállatokról szónokol az ellenzék és Brüsszel kapcsán? Ez az Orbán Viktor tényleg félelemkeltő, a szónak abban az értelmében, hogy immár követhetetlen, vagy csak színészi eszközöket használva kelt félelmet. Erre a kérdésre sem tudom a választ, mint ahogy arra sem, hogy maga Brüsszel – jelentsen ez bárkit – meddig tűri a sorozatos támadásokat. Az biztos, a világ sok országában figyelik aggályokkal telten a magyar miniszterelnököt, illetve azt, amint tör előre a kontinensen és a kontinensen túl is a szélsőjobb. Magyarországon, mostanság már nem; hogyan is törhetne, amikor mondandóját, retorikáját maga a kormányzó párt vette át. Ma jószerivel nincs erőteljesebb hang e téren Orbán Viktorénál, nincs senki, aki több harci kifejezést használ, mint ő. És ha erre gondolok, igenis van mitől félni: felelőtlen politikusok sokszor sodorták már ezt az országot és népét lehetetlen helyzetbe. A mostani magyar miniszterelnök mozgása pedig egyre kiszámíthatatlanabb, csak abban bízhatunk, hogy lesz aki megálljt parancsol neki. Például azok, akik kedden büszkén vonultak az Andrássy úton és feltüzelve távoztak a Kossuth térről. Abban a biztos hitben, hogy nem félnek a farkastól.

Elbert János - a dráma fordítója - után szabadon: Orbán Viktor Farkastól.

2016.03.17 07:04

Brüsszel megtámadásának hete

Azt állította Gulyás Gergely, a Miniszterelnökséget vezető miniszter (a kormány üléséről tartott tájékoztatóján), hogy a brüsszeli tervekről szóló plakátkampány minden elemében tartható, pontos és igaz állításokat tartalmaz.
Ezzel szemben a tény az, hogy nem. Sem az nem igaz, hogy migránsvízummal könnyítenék a bevándorlást, sem az, hogy be akarják vezetni a kötelező betelepítési kvótát, sem az, hogy gyengíteni akarják a tagállamok határvédelmi jogait, sem az, hogy bankkártyákkal segítik a bevándorlást. A plakáthazugság viszont tény. Kérdés, hogy erősebb tény-e az igazságnál.
Azt állította Orbán Viktor miniszterelnök (szokásos interjújában, a Kossuth rádióban a legújabb, Brüsszel elleni kormányzati propaganda-hadjárattal kapcsolatban), hogy az európai határvédelmi szervezet, a Frontex csak tízezer emberrel akarja megvédeni Európa határait, miközben egyedül a magyar határon 8 ezer emberre van szükség.
Ezzel szemben a tény az, hogy az Európai Unió nem akarja egyik tagországtól sem átvállalni a határok védelmét, nem is kérte rá senki (sőt a magyar kormány tiltakozott is a nem létező szándék ellen), és csak azért állítana föl egy ekkora védelmi erőt, hogy szükség esetén segíthessen. Ha hagyják. De Orbán nem hagyja.
Azt állította továbbá a miniszterelnök (ugyanott), hogy nem helyes, ha úgy beszélnek a családtámogatási program fogadtatásáról, mintha az megosztó volna, mert a valóságban van egy hatalmas tömeg, amely hagyományos módon éli az életét, és a legfontosabb számára a gyerek, a család.
Ezzel szemben a tény az, hogy egy ugyanolyan hatalmas tömeg van, amely nem hagyományos házasságban él, hiszen az újonnan született gyerekek majdnem fele házasságon kívüli kapcsolatból születik. Ezek a szülők pedig ki vannak zárva a családtámogatási intézkedések köréből. Ha ez nem megosztó, akkor mi? 
Azt állította Bocskor Andrea fideszes európai képviselő (az Európai Parlament egyik bizottságának vitájában), hogy alaptalanok a kormánybefolyásról szóló vádak, mert elemzések szerint a magyar média 69 százalékban kormánykritikus, és csak 31 százalékban kormánybarát.
Ezzel szemben a tény az, hogy ez az „elemzés” a (kormánypárti) Nézőpont Intézethez tartozó Médianézőtől származik, és abban csak azt nem vették figyelembe, hogy az egész vidéki sajtó kormányhoz közeli, a teljes rádiópiac (egy adó kivételével) szintén, a tévék közül mindössze kettő nem kormánybarát, úgyhogy legföljebb az internetes piacon van nagyjából egyensúly. De még a Médianéző is csak 67 százalékos ellenzéki fölényről delirált, a brüsszeli Fidesz azonban már 69-nél tart. És még hol van a vége?
Azt állította Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere (sajtótájékoztatóján), hogy ma 20-30 százalékkal több orvos dolgozik az országban, mint 10 éve.
Ezzel szemben a tény az, hogy 2009-ben 35196 orvosról adott számot a Központi Statisztikai Hivatal, a legutóbbi, 2017-es adat pedig 39132 volt. Vagyis a növekedés nem 10, hanem csak 4 ezer. Matematikai kormánybiztos kerestetik.
2019.02.23 08:00
Frissítve: 2019.02.23 08:18

Pajzs a résen: a főügyész

Elég baj egy ország számára, ha „rés van a pajzson”. Ha hézagos a gazdasági, jogi, katonai védelmi rendszer, ha lukas a szociális háló, ha könnyen ki lehet hullani az oktatási és egészségügyi ellátásból. Mi ilyen apróságokkal nem izgatjuk magunkat. Ártana az emésztésnek. Rés-ügyben a kormánynak is fontosabb dolga van: nem arra koncentrál, hogy ne legyen rés a pajzson, hanem arra, hogy legyen pajzs a résen. Nehogy a sok lukon át a rendszer mélyére lásson az egyszeri állampolgár. Feltárulna előtte a gépezet lényege, hajtómotorja: a pénz és a hatalom ugyanazon kezekbe való központosítása. Ha kell, lopással, ha kell, törvényes erőszakkal, erőszakos törvénnyel. Ha valahol rés támad a függőségek és cinkosságok szövevényében, ott megbízható őrszemélyzetnek kell védőpajzsot képeznie a disznóságok körül, elhessegetve a kíváncsiskodókat.
Nálunk a legerősebb pajzs a főügyész. Ő a Legfőbb Ügyész, így csak a Legfőbb Hadúrnak tartozik engedelmességgel. Úgy, hogy még a gondolatát is kitalálja. Nem is kell külön odaszólnia, annak nyoma maradna. A kisebb Legfőbb tudja, hogy sorsa a nagyobb Legfőbbhöz van kötve. Azóta, hogy a kilencvenes évek elején belépett a Fideszbe, és a párt etikai bizottságának vezetőjeként vigyázott arra, hogy noha a párton belül is morgolódnak a székház-üzlet miatt, ebből ne legyen belső vihar. Mondják, kedves, szelíd, békés ember volt, a mosolya ma is egy bocsánatkérő kisfiúé. Majd bolond lett volna vizsgálódni, balhét keverni. Azóta is pontosan tudja, mit nem kell vizsgálni, és mit igen, akkor is, ha a végén nem sikerül semmit rábizonyítani a kilövendő célszemélyre. Nem baj, addigra már megcsócsálta, szétrágta, kiköpte a kormánysajtó, ha a bíróság évek múlva el is ereszti, hát többnyire csak tarisznyába kapargathatja össze egykori önmagát, megtört csontjait, gerincét, tönkretett életét. Az a pár tucat helyreigazítás általában nem kelti új politikai életre.
Minden politikai célú meghurcolás és minden politikai célú cinkos szemhunyás csak növeli a főügyész kiszolgáltatottságát főnökének. Ha ejtenék, ugyan hová mehetne? A szakmabéliek látták, mit művel. Nemrég egy bíró miatta mondott le: „Gazdasági ügyekben ítélkezem, és a Polt Péter-féle ügyészség politikai alapon főként ezen a területen szelektál, hogy miből lesz büntetőeljárás, és miből nem... Nagyon nehéz úgy bíráskodni, hogy a vele szemben ülő vádlott tudja: nem élvez politikai védettséget, ezért emeltek vádat ellene, miközben azzal is tisztában van, hogy mások hasonló ügyekben soha nem kerülnek oda.”
A legfőbb ügyész tehát tudja, ki a feljebbvalója, és az nem Iustitia. A legmagasabb helyről hallotta, hogy nőügyekkel komoly ember nem foglalkozik, Iustitia pedig, akárhogy nézzük, fehérszemély. Lóbálhatja szegény az idétlen mérlegét, nem a fűszeresnél vagyunk, ez itt komoly politika, férfiak dolga. És nehogy a pártatlanságra hivatkozva bekössék itt bárki szemét, hát akkor hogy követhetné a nagyfőnök szeme villanását! Polt a héten nagy peckesen megtagadta, hogy az uniós bizottság hívásának eleget tegyen, de kíváncsi vagyok, merne-e csak egyszer nem ugrani rögtön Orbán invitációjára.
Ez a hét különben is eseménydús volt, a főügyésznek akkora disznóságokat kellett védőpajzsként fedeznie, amelyek majd kiverték a szemünket. Egy ország láthatott bele hirtelen a rendszer és szolgái gátlástalan működésmódjába, ha végignézte a videófelvételeket az MTVA-ban történtekről. Na nem, ekkora rés már veszélyes, nem jó, ha a maga pucérságában lehet szemügyre venni a hatalmi erőszak valódi természetét. Jött Polt, a Pajzs. Ügyészsége úgy döntött, nincs itt semmi látnivaló, ne tessék videókon szörnyülködni! A képviselőket jogosan teperték le és dobták ki, hiszen – Jesszusom! - politizálni akartak. (Ami egyébként munkaköri kötelességük, erre tartjuk őket.) Hát most nekem hiszel vagy a szemednek? - kérdezte a főügyész az ő népétől.
Már azt hitte, ügyesen megoldotta az Elios-ügyet is, mint annyi mást, azzal, hogy bűncselekmény hiányában lezárta a nyomozást. És erre tessék, saját kormánya támadta hátba! Nem volt szép tőlük, de képesek voltak váratlan beismerő vallomást tenni. Először felajánlották: az OLAF által meghatározott támogatás-megvonás negyedét, három és fél milliárd forintot (persze a mi pénzünkből) beáldozzák, csak ne kapirgáljanak tovább. Maguk is úgy saccolhatták, minimum ennyit elsíboltak. Amikor az OLAF visszautasította a sajátos „vádalkut”, inkább az egész összegről lemondtak, csak ne kutakodjanak a miniszterelnöki vő körül. Nincs olyan ügyésze a világnak, aki erre ne kapta volna fel a fejét, és nem kezdi újra a vizsgálatot. Kivéve a miénket. 
Az Átlátszó pár éve kikérte az adatokat. A Polt előtti négy évhez képest 2010-től a Polt által fémjelzett négy évben háromszoros arányban utasították el a korrupciós bejelentéseket, mint előtte. A nyögvenyelősen mégis megindított nyomozásokat kétszer akkora arányban szüntették meg. Okos nép vagyunk: értettünk a szóból. Az ilyen tárgyú feljelentések száma is felére-harmadára csökkent. Minek? Láttuk: ott a pajzs a résen. Az igazság nem talál utat magának.
2019.02.23 08:00
Frissítve: 2019.02.23 08:20