Külügyminiszterek és más fontos emberek

Diplomataként sokszor fontosnak kell látszani. Sokszor fontos helyeken kell lenni és fontos dolgokat kell meghallani. Sokszor fontos emberek társaságában kell lenni. A fontos emberek azonban ritkán érdekesek. Fontos helyeken lenni azonban mindig érdekes.

Blair és társai

1994 októberében Blackpoolban voltam, a brit Munkáspárt éves konferenciáján. Blackpool nyáron divatos fürdőváros, hosszú, homokos tengerparttal és mozgalmas sétánnyal, az évnek ebben a szakaszában azonban hűvös és esős. Ahogy ezt arrafelé mondják, „konferencia-hangulat” volt, Munkáspárt-jelvényes és sapkás küldöttekkel volt tele a kisváros, akik napközben a tárgyalótermekben, este a kocsmákban üldögéltek. Abban az évben lett pártelnök Tony Blair, ott mondta el híres, ragyogóan felépített, főleg tőmondatokban megfogalmazott programbeszédét „Új Munkáspárt-Új Britannia” címmel.

Akkor már a munkatársa volt Alastair Campbell, a korábbi újságíró, aki 1997-ben, a választási győzelmet követően a Downing Street kommunikációs igazgatója lett. Több alkalommal személyesen is volt alkalmam találkozni ezzel a kiváló képességű, sokszínű személyiséggel, akinek nevéhez kötődik a „spin-doctor” elnevezés, amit magyarra kissé nehézkesen „média-cselszövő”-nek fordítanék. Ő aztán csakugyan tudta, hogy mi az a konspiráció, és mi az a “szarkeverés”. 1994-ben az ő feladata volt a sajtó „áthangolása”, az újságírók és szerkesztők meggyőzése. Évekkel korábban alkoholista és depressziós volt, de a politikai szerepvállalás új értelmet adott az életének. Blair és Campbell elválaszthatatlanok lettek, a miniszterelnök legkényesebb döntéseiben általában megfogadta a tanácsát. Az új program három részre osztotta a választókat: a klasszikus munkáspárti hívek megtartását John Prescott-ra, a korábbi szakszervezeti munkásra bízták, a Munkáspárttól idegenkedő értelmiség meggyőzését John Mandelsonra, a borotvaéles agyú, finomlelkű, félzsidó pragmatikus politológusra. Mandelsonról már korábban feltételezték, hogy homoszexuális, ez azonban nem jelent hátrányt Nagy-Britanniában, sőt, talán még előnyt is volt számára. A vezetésben helyet kapott a komor tekintetű, lassú beszédű Gordon Brown későbbi pénzügyminiszter és miniszterelnök is, ő dolgozta ki az Új Munkáspárt gazdasági programját.

Ott, Blackpoolban én is éreztem, hogy fontos helyen vagyok. Jó volt látni egy politikai mozgalom újjáalakulását, a lelkes támogatókat, akik mind bíztak abban, hogy három évvel később győzelmet aratnak. Tíz évvel később persze már másképp festett minden. Blair elveszítette fiatalos vonzerejét és távoznia kellett, Gordon Brownról kiderült, hogy alkalmatlan az áhított miniszterelnöki munkakörre, Mandelsonról be is bizonyosodott, hogy homoszexuális.

Cook

A Blair-kormány egyik különös alakja volt Robin Cook külügyminiszter, akit diplomáciai körökben szakálla és haja színe, heves vérmérséklete és más, viselt dolgai miatt csak „kis vörös kakasnak" nevezték, miközben mindenki elismerte briliáns szónoki és kiváló elemzőképességét. Házasélete már korábban is zavaros volt, számos kalandját azonban felesége elnézte. Ám 1997 augusztusában a mindig jól értesült News of the World leleplezte, hogy viszonya van titkárnőjével, Gaynor Regannal. Cook mindenféle ostoba magyarázattal állt elő, aminek mélypontja a „sokáig dolgoztunk együtt a lakásomon” változat volt. Londoni kormányzati körökben már azt találgatták, hogy lemondása után ki lesz az új külügyminiszter. Cook nem állt a helyzet magaslatán: szerette volna megmenteni a jövőjét, ezért tagadta a vádakat, és úgy döntött, hogy feleségével Bostonba utazik. Alastair Campbellnek a repülőtéren sikerült telefonon elérnie, hogy lebeszélje erről az ostobaságról és arra kérte, hogy ismerje be, amit tett.

- Balszerencsés voltál, hogy lebuktál – mondta neki Campbell.

- Nem. Hülye voltam – felelte Cook.

Blair azonban nem akart megválni külügyminiszterétől, ezért felszólította, hogy válasszon felesége és Gaynor között, Cook erre észhez tért, beismerte viszonyát a titkárnőjével és megtartotta a hivatalát.

2003-ban lemondott miniszteri megbízatásáról, mert ellenezte hazája részvételét az iraki háborúban. Utolsó, ilyen minőségében elmondott parlamenti beszéde az igen színvonalas brit törvényhozásban is kiemelkedő volt, Andrew Marr, a BBC főmunkatársa „az évszázad beszédének” nevezte. Nagy tudású, felkészült és széles látókörű politikus volt, aki ugyanakkor szerette szórakoztatni a vendégeit. Én két alkalommal is találkoztam vele, a Londonba látogató magyar külügyminiszterek társaságában, amikor, mint a magas rangú vendégek számára általában, a híres Marlborough House-ban adott ebédet. Ez a szerényen „ház”-nak nevezett palota London királyi negyedében, a világ egyik legismertebb útvonalán, a The Mall sugárúton áll. Itt hajt végig a királynő aranyhintaján, lovas testőrei kíséretében, amikor megnyitja a parlament új ülésszakát. A The Mall-on rengeteg nagyszerű épület és műemlék található. Itt áll többek között Károly herceg otthona, a Clarence House, a Christopher Wren által tervezett Marlborough House és a St James's Palace, amely VIII. Henrik lakhelye volt. A The Mall-ról az Admiralty Arch vezet át a Trafalgar Sqare-re. Amikor a magyar delegáció tagjai gépkocsiba ültek és elindultak, kettesben maradtunk a bejárati ajtóban Cook-kal. Tiszta, tavaszi délután volt, olyan idő, amikor az angolok már a parkokban üldögélnek, és élvezik a bágyadt, de már a nyár ígéretét hordozó napfényt.

- Van autója? – kérdezte Cook.

- Nincs – feleltem.

- Merre megy?

- Vissza a követségre, az Eaton Place-re.

- Badarság – legyintett a külügyminiszter – inkább sétáljon egyet. Délután már nem lehet rendesen hivatali munkát végezni. Séta, egy sör, ez az igazi élet. Én magam is azt teszem. Imádom ezt a várost ilyenkor.

Portillo

Különös véletlen folytán Londonban egy utcában laktunk Michael Portillo védelmi miniszterrel. A Buckingham palotában tartott fogadásokon rendszeresen kezet ráztunk, de ennél mélyebb kapcsolatra természetesen nem számíthattam, és ilyet nyilvánvalóan nem is kezdeményezhettem. Ám egy napon munkából hazatérve a mi kapunk előtt állt és az egyik lakó telefongombját kereste a délutáni szürkületben.

- Segíthetek? – kérdeztem.

- Mary Wilsont keresem – mondta.

Mary Wilson volt házunk büszkesége, a hatvanas-hetvenes évek legendás munkáspárti miniszterelnökének, Harold Wilsonnak az özvegye, aki költőként több verseskötetet is megjelentetett, és akit férje 1995-ben bekövetkezett halála után is számos magas rangú politikus is meglátogatott.

- Szívesen beengedem – feleltem.

- Többször is jártam nála, de minden lakásszámot elfelejtek – szabadkozott a miniszter.

Néhány héttel később egy szombat délelőtt megint találkoztunk. Az utcasarkon állt és láthatóan türelmetlenül az órájára pillantgatott.

- Segíthetek? – kérdeztem tőle. Most már régi ismerősük voltunk.

- Köszönöm, de a taximat várom, rövidesen itt lesz – válaszolt kényszeredett udvariassággal.

- Bocsánat, hogy megkérdezem: nincs szolgálati autója?

- Hétvégén soha nem használom – mondta Portillo. – Végtére is a sofőrömnek is van magánélete.

Később számos magyar politikusnak meséltem el ezt a történetet. Soha nem volt sikerem vele.

Egy kínai

Li Zhao-xing (a könnyebb kiejthetőség kedvéért Li Csao-hszing) kínai külügyminiszterrel is csak kézfogásig jutottunk, amikor magyar delegációk tagjaként találkoztam vele. Ilyenkor az ember elmormol egy bemutatkozást, de biztosra veszi, hogy a miniszter nemigen jegyzi meg sem az arcát, sem a nevét. Én magam is sokszor voltam így és nem éreztem csalódást, ha valaki később nem emlékezett rám. Li amúgy nem tartozott az átlagos kínai politikusokhoz, nyitott volt, jókedvű és dinamikus, fogadásokon még kényesnek számító ügyekről is szívesen elegyedett beszélgetésekbe diplomatákkal. 2006 októberében, amikor a világ televíziói a budapesti utcai harcokról számoltak be, éppen a francia miniszterelnök tiszteletére adott fogadáson válogattam a sajtok közül, amikor valaki gyengéden megérintette a vállamat.

Li külügyminiszter volt, kezében egy vörösboros pohárral.

- Jó, hogy látom – mondta. – Mi történik most Budapesten?

- A helyzet még átláthatatlan – mondtam. Azt nemigen mertem bevallani, hogy semmiféle hivatalos tájékoztatást nem kaptunk a Külügyminisztériumtól, amit tudtam, azt főleg a barátaimtól hallottam.

- Megbukik a kormány? – kérdezte. – Ez a legfontosabb kérdés.

- Csak a személyes véleményemet mondhatom – feleltem. – Nálunk nincs nagy divatban a felelősség vállalása. Ellenzékben mindenki az erkölcsökről szónokol, aki kormányoz, az pedig ragaszkodik a hatalomhoz. Mindenáron.

- Ezt hívják demokráciának – felelte Li. – De köszönöm, hogy elmondta.

- Én is köszönöm.

Többet nem találkoztunk, nem is beszélgettünk. Azt azonban észrevettem, hogy a kínai külügyminisztériumban ezt követően mindig nyitott ajtók vártak, bármilyen szintű és rangú hivatalnokkal szerettem volna beszélni.

Télikabátom története

Kovács László külügyminiszter egy hűvös novemberi napon érkezett Londonba, egy NATO-tanácskozásra. Ahogy ezt egy jól képzett sajtótanácsoshoz illik, interjút szerveztem számára a BBC reggeli, élő adásába, amelyet akkor éppen közeli ismerősöm, Andrew Marr vezetett. Kocsival mentem Kovácsért a szállodába, aki öltönyben, felöltő nélkül jött, hiszen úgy tervezte, egész nap a tárgyalóteremben ül majd. Kedveltük egymást, egész úton régi külügyes történetekkel szórakoztattuk egymást. Számára egy interjú vagy egy nyilatkozat nem okozott gondot, jegyzetek nélkül és nyomdakész mondatokban beszélt. Rövidesen megérkeztünk a konferencia helyszínére, a Lancaster House-ba. Marr is ott volt, mutatta, hogy az interjúra a kertben, egy pódiumon kerül sor, mert akkor a háttér az őszi hangulatában pompázó St. James’s park lenne. Üdvözölték egymást Kováccsal, megkérte a külügyminisztert, menjen vele és előre is elnézést kért, amiért pár percet még várnia kell a kapcsolásig. Én a fűtött kocsiban várakoztam, Kovács is türelmesen állt Marr mellett a pódiumon,aztán lejött hozzám és bekopogott az ablakon.

- Ha nem nagy gond, elkérném a télikabátodat. Úgy érzem, megfagyok itt.

A méretünk nem volt éppen azonos, de Kovács végül is sikerrel összegombolta magán szürke felöltőmet és rövidesen elkészítették az interjút is, háttérben a St. James’s fáival.

Este Marival néztük a BBC híradóját, büszkén mutattam neki az interjút, aminek előkészítésén sokat dolgoztam.

- Érdekes – mondta Mari. – Éppen olyan kabátja van, mint neked. Nem tudod, hol vette?

- Nem tudom – feleltem, ahogy ezt egy jól képzett sajtótanácsoshoz illik. – Ilyesmiről nem beszélgettünk.