Merre halad a történelem?

Publikálás dátuma
2016.03.19. 08:30
Angelo Giuseppe Roncalli, XXIII. János pápa (középen) ötéves kormányzása döntő fordulatot hozott a katolikus egyház életében FO
Tavaly, december 8-án múlt ötven esztendeje, hogy véget ért az 1962. október 11-én megnyílt második vatikáni zsinat, amely rendkívül sok, máig ható folyamatot indított. Az 50. évfordulón, 2015. december 8-án megnyílt a katolikus egyház irgalmasságnak szentelt rendkívüli szentéve.

Az ötven esztendeje véget ért II. vatikáni zsinat máig ható intézkedései közt érdemes megemlíteni két nagyon fontos dokumentumot: az Unitatis redintegratio címet viselő ökumenikus – a protestáns és az ortodox egyházakkal foglalkozó – határozatot, illetve a nem keresztény vallásokról szóló Nostra Aetate – nyilatkozatot. Előbbi „arra hív, hogy vessünk véget a vádaskodásoknak, és kezdjünk egy új korszakot, melyet a tisztelet, valamint az a törekvés jellemez, hogy humanitárius ügyekért való együttműködésen túl párbeszédre lépjünk egymással a kölcsönös megértés és egy nagyobb keresztény egységre vezető út megteremtése érdekében…” – írta tavaly napvilágot látott, Mi történt a II. vatikáni zsinaton? című hallatlanul érdekes kötetében a közelmúltban hazánkba is ellátogatott jezsuita történész, John W. O'Malley SJ, aki a zsinatot a „világtörténelem legnagyobb találkozójának” nevezte. Nyugodtan mondható, minden túlzás nélkül.

Kölcsönös kiátkozás után

A rohanó mindennapok közepette sokan nem is sejtik, hogy mennyire különleges időket élnek. Nem sokkal az évről-évre megtartott ökumenikus imahét idei lezárulta után februárban Kubában találkozott egymással Ferenc pápa és Kirill moszkvai pátriárka. A találkozóról Hilarion metropolita nyilatkozott: „Immár húsz éve készülődünk erre a találkozóra, a történelmi esemény létrejöttét valójában a keresztények genocídiuma, népirtása gyorsította fel, melyet a terrorizmus nevében követnek el. Ezek az események aggodalmat keltenek mindkét egyházban és azért a vallási vezetők nem tudnak nem találkozni egymással … A találkozóra Kubában és nem Európában kerül sor, mert a karib-tengeri ország semleges terület, ahol a kereszténység növekszik, miközben Európa egy olyan kontinens, ahol számos konfliktusra került sor a két egyház között, és melyek kapcsolatait ma is sok megoldatlan probléma jellemzi, mint például a görög-katolikusok helyzete Ukrajnában…”

A február 12-i „Kelet-Nyugat”-találkozó kiváltképp világtörténelmi eseménynek aposztrofálható; a nagy egyházszakadás óta (1054) nem volt erre példa! IX. Leó pápa 1054-ben háromtagú főpapi küldöttséget indított útnak Konstantinápolyba. A pátriárkához intézett levelében a pápa hangsúlyozta, hogy a „római egyház feje és anyja minden más egyháznak”, a császárt pedig figyelmeztette, hogy a pápa minden korona felett áll. Miután a pápai hatalmi igény bejelentése visszautasításra talált Konstantinápolyban, a főpapi követek 1054 nyarán hivatalos kiátkozási iratot tettek le a konstantináplyi Sophia-templom oltárára. Erre azután Mihály konstantinápolyi pátriárka, Kelet többi pátriárkáival együtt, kiátkozta a római pápát. Ezzel véglegessé vált a szakadás a keleti és nyugati egyház között. A szakadás után Róma egyre nyíltabban lépett a hatalmi törekvések útjára…

„Képesek legyetek megérteni minden szenttel együtt: mi az igazi szélesség és hosszúság, magasság és mélység!” – mondta a Saulusból Paulussá vált apostol, aki az egyházat, a „szentek közösségét” egy roppant templomhoz hasonlította, melynek szélessége körülöleli a Földet, ide tartozik Kelet és Nyugat, hosszúsága a „világ kezdetétől a világ végéig” terjed, „szédítő magassága az egyház feje, Jézus Krisztus, aki Atyja jobbján foglal helyet, ahová népének vándorútja is egyszer majd elérkezik. S milyen irtóztató mélység: ugyanő alászállt a poklokra, hogy népét a mennybe vihesse.” Ennek a hatalmas „épületnek” a „szélességét” a görög ökumené szóval jellemezték, jellemzik, amely eredetileg az egész lakott Földet jelenti, a mai szóhasználatban pedig a világkereszténységet, a világegyházat.

Ennek a görög szónak a melléknévi alakja az „ökumenikus”. Ez a mára igencsak elterjedt, sokak számára ismerősen csengő szó talán az első világégést követően jelenhetett meg először a köztudatban, amikor több mint egy százada a háború szenvedései arra indítottak egy Söderblom nevű svéd evangélikus egyházfit, hogy felnyissa azon semleges államok protestáns egyház-vezetőinek a szemét, akik talán hathatós intézkedéseket tehetnének a háborús felek egyházainál a vérontás beszüntetése érdekében. Az idén 150 éve született Söderblom elérte, hogy 1919-ben az addig harcban lévő államok (németek, angolok) egyházi méltóságai először asztalhoz tudjanak ülni. Aztán sikerült megszerveznie az első keresztény világkonferenciát is. A kilencven esztendeje megszervezett fórumon elhatározták, hogy attól fogva együtt fognak segíteni a gazdasági, társadalmi, faji kérdésekkel küszködő emberiségnek, különösen Európának.

Lészen egy nyáj...

Gyakorlatilag ebből nőtt ki az Egyházak Világtanácsa, amely 1948-ban Amszterdamban 44 országból 147 tagegyház részvételével kelt életre. Az alakuláskor Róma ugyan távolmaradt, de a legtöbb protestáns és ortodox egyház bekapcsolódott. Jelenleg 345 tagegyházat fog egybe. Az alapításkor a tagegyházak többsége Európából és Észak-Amerikából került ki, ma azonban a többség afrikai, ázsiai, karibi, latin amerikai, közel-keleti és csendes-óceáni, és elsősorban az ortodox, az anglikán, a lutheránus, a református, a baptista, a pünkösdi és a metodista egyházakból, valamint sok úgynevezett egyesített illetve független egyházból áll.

A tizenöt éve elhunyt jeles református lelkipásztor, Szénási Sándor írja: „Az egységre törekvés, az ökumenikus lelkület, Krisztus Urunk főpapi imája szerint: »Hogy mindnyájan egyek legyenek, úgy, ahogyan Te, Atyám, énbennem, és én Tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy Te küldtél engem!« (Jn 17,21). Ennek az egységnek nem szervezetileg kell megvalósulnia („a római pápa fősége alatt”), hanem lelki egységként.

Ennek ígéretes jelei napjainkban a közös imádság és igeszolgálat (a januári Egyetemes Imahéten), amely egyszer eljuthat az eucharisztikus vendégségig (az Úrvacsora közös ünnepléséig). A szervezeti egység hívei a Jn 10,16 Igéjének latin fordításaira hivatkoznak, amelyet még Károli Gáspár is átvett: »Lészen egy akol és egy Pásztor.« Az evangélium eredeti szövegében azonban nincs szó akolról, hanem nyájról: »Lesz egy nyáj, egy pásztor.« Ma már az új magyar római katolikus bibliafordítás is így fordítja. Istent különben sem a kényszeredett egység dicsőíti, hanem a sokszínűség, az összhang, egymás megbecsülése. Gondoljunk a zenekarra: a különböző szólamok nagyszerű harmóniába csendülnek össze. Az egyházak is elmondhatják Urukról azt, amit az egyes hívők: »Ő a fény, mi színei.«”

„Tisztelni kell mindenekelőtt az emberek szabadságát, Isten maga is ezt teszi” – vallotta az a 135 esztendeje született ember, aki megértette: megbékélésre, elfogadásra kell törekedni, keresni kell a keresztény egységet. A bergamói parasztfiúból egyházfővé lett Angelo Giuseppe Roncalli, azaz XXIII. János pápa alig ötéves kormányzása (1958–1963) döntő fordulatot hozott a múlt századi katolikus egyház életében, felismerte a hibákat, a problémákat, az ökumenikus dialógus szükségességét. Állítólag amikor zsinati tervéről a körülötte állóknak először beszélt, odasétált az ablakhoz, kitárta, s ekképpen érvelt: „Ahogy az ablakon friss levegő áramlik a szobába, úgy kell, hogy friss levegő áramoljon a zsinat által az egyházba is…”

A sok éven át a diplomáciában tevékenykedett Roncalli görögországi, törökországi állomása alatt számos ortodox főpappal ápolt közvetlen kapcsolatot, de szoros kötelékei voltak a zsidósággal is, a holokauszt idején számtalan embert megmentett. S diplomáciai készségeit latba vetve segítette a kubai rakétaválság idején a kapcsolatfelvételt az amerikaiak és az oroszok között. Nem volt véletlen, hogy amikor elhunyt, a kommunista Kubában is országos gyászt hirdettek, s számtalan ember, a katolikusokon kívül, zsidók és mohamedánok is siratták.

Megdöbbent a metropolita

Amit a 135 éve született Roncalli pápa elkezdett, mindmáig hat. Az általa alapított Keresztények Egységének Titkársága a mai napig működik Keresztény Egység Előmozdításának Pápai Tanácsa néven. Utódja, VI. Pál pápa (Giovanni Battista Montini) híven folytatta munkáját, első apostoli útja során, 1964 januárjában Jeruzsálemben találkozott az ortodox pátriárkával, akivel megölelték egymást. „A II. Vatikáni Zsinat végén, 1965. december 7-én Athénagorasz és VI. Pál egy időben és kölcsönösen visszavonták az 1054-es kiközösítést. A kiközösítés visszavonásának tizedik évfordulóján, 1975. december 14-én VI. Pál pápa fogadta a konstantinápolyi ökumenikus pátriárka hivatalos küldöttségét Meliton metropolitával az élén, s a Sixtus-kápolnában tartott szertartás végén lejött az oltártól, leborult Meliton metropolita előtt, és megcsókolta a lábát. Mindezt a jelenlévők, és különösen Meliton metropolita megdöbbenése kísérte, akit mélyen megérintett a római főpap rendkívüli alázatának gesztusa…” (Kránitz Mihály / Magyar Kurír)

A más felekezetekkel való együttműködés, megbékélés útját járta II. János Pál pápa (Karol Józef Wojtyła) és XVI. Benedek pápa (Joseph Ratzinger) is. Mindketten találkoztak és együtt imádkoztak protestánsokkal, más vallások vezetőivel, különösen az anglikánokkal és a zsidóság képviselőivel. II. János Pál – nem egy ízben – bocsánatot is kért a történelem folyamán elkövetett egyházi bűnökért. XVI. Benedek pedig az ortodoxia felé irányuló ökumenikus gesztusként – mintegy 1500 év után – lemondott a pápák „Nyugat Pátriárkája” címéről. A pápák sorában talán ő, a nagy teológus örvend az ortodoxok általi legnagyobb tiszteletnek. Lemondásakor az orosz Dmitrij Szizonyenko esperes ekképp vallott: „Uralkodása nagy impulzust adott az ortodox-katolikus kapcsolatok fejlesztésének és megszilárdulásának… A keleti rítusú kereszténység, az ortodoxia iránti tisztelete nagyon mély volt. A Vatikán politikáját a keleti egyházak iránt a legnagyobb tapintatosság és finomság jellemezte. Ezzel vonul be uralkodása a történelembe.”

Ima a békéért

Ferenc pápa (Jorge Mario Bergoglio) eddigi, alig hároméves pontifikátusával már megdöbbentően sok eredményt tud felmutatni. Pár hete – nem sokkal a Nostra Aetate-nyilatkozat megjelenésének ötvenedik évfordulója, és II. János Pál első látogatása után kerek harminc évvel – ő is tiszteletét tette a római nagy zsinagógában. Ezt megelőzően, tavaly karácsony előtt ellátogatott a római lutheránus közösségbe is, hangsúlyozva körükben: „Voltak csúnya idők közöttünk. Gondoljatok az üldözésekre. Bocsánatot kell kérni ezekért, és a megosztottság botrányáért…” Tavaly nyáron Torinóban – első pápaként – felkeresett egy valdens templomot is, és bocsánatot kért a velük szemben is elkövetett erőszakért. (A valdensek a XII. század végén, Pierre Valdes által létrehozott, pápaellenes vallásfelekezet, amely Európa-szerte elterjedt a középkorban.) Azelőtt pedig a dél-olasz Casertában élő pünkösdistáknál vendégeskedett, ahol szintén gesztust gyakorolt. Emlékezetes az a kép is, amikor 2014 májusában Skorka rabbival és Abbud imámmal – a három monoteista vallás képviselőiként – átölelték egymást a jeruzsálemi Siratófalnál, mint ahogy az is, amikor 2014 pünkösdjén a vatikáni kertekbe hívta békeimára az izraeli és a palesztin államelnököt, ahol keresztények, zsidók és muzulmánok társaságában együtt fohászkodtak.

A jezsuita Bergoglio pápa kétségtelenül az egységtörekvés embere. Korábban is intenzíven munkált ezért; érdekesség életéből, ahogy argentin érsekként megnyitotta székesegyházát az újprotestánsok találkozói számára. A mostani, kubai „Kelet-Nyugat-találkozó” óriási dolognak bizonyult. Ferenc szűk egy éven belül másodszor lépett Kuba földjére, ami – mint helyszín – már csak azért sem elhanyagolható, mert a Kuba és az USA közti diplomáciai közeledésben is aktív szerepet játszott, játszik.

Folyik az Irgalmasság Szentéve, a pontifex idén tölti be 80. életévét, s közeleg egy igen fontos jubileum is: a reformáció 500 éves évfordulója. Még nagyobb, történelmi események, változások kezdetének élő tanúi lehetünk? Merre halad a történelem?

Gasztro kocsma

Publikálás dátuma
2016.03.19. 08:20
Szépen formatervezett helyiség FORRÁS: BESTIA
Dilemmázom, hogy a tavaly májusban nyílt Bestia nevezhető-e kocsmának, ha igen, akkor is leginkább gasztro kocsmának hívnám. Hiszen az étel hangsúlyos benne. A sörválaszték imponáló, tizenkét féle csapolt kézműves sör és ugyanennyi palackos. A zene pedig, ahogy közeledik az éjfél, mindinkább felerősödik. Mondhatnám egy kicsit aranyifjúságos helynek, de képviselteti magát más korosztály, és más réteg is. 

Az egy nagy légtérből álló helyiség több mint felét üvegfal borítja, így imponálóan hangulatos kilátás nyílik a Bazilikára és a körülötte lévő érdekes forgatagra. A másik rész intimebb, elkülönülésre jobban lehetőséget adó, olyanok számára, akik nem akarnak kirakatban ülni. A világítás szabályozható fokozatú, rafináltan fantáziadús, formatervezett lámpákkal történik. Amúgy minden formatervezett, kimondottan kitalált a design, könnyed, laza, nem túlbonyolított, nem pazarló életérzést sugall. Egy olyan életét, ami lehetővé teszi, hogy valaki minden nap ilyen helyen ücsörögjön, ebédeljen, vacsorázzon, vagy térjen be közvetlenül munka után, szendvicsre, kávéra, sörre. Akár modernkori, sok tekintetben amerikai jellegű kávéháznak is titulálhatnám a Bestiát, amiben lényegét tekintve nincs semmi bestiális, inkább a vagány lenne rá a helyes kifejezés. A vécé western filmekből ismerős lengőajtaját vették egy kicsit vadnyugatiasra, a tervező humorát jelzi, hogy a piszoár félbevágott sörös hordót formáz.

Természetesen fehér abrosz szoba se jöhet, natúr faszínű papírral borítják az ugyanilyen színű asztalt, és a téglalap alakú nagy papíron ott az étlap is. A séffel, Illés Jánossal, beszélek arról, ami különben rögtön látszik is, hogy egyszerű, de ízletes ételekre törekednek. Ez nem az a hely, ahol hosszan lehet pepecselni a konyhában, temérdek összetevőt használni egy-egy ételhez, sosem volt fogásokat kieszelni. Itt közérthető, jó alapanyagokból készülő, ízletes ételeket kell felszolgálni, és ráadásul nem kis, hanem termetes adagokat, aki ide betér, tömje csak meg a hasát rendesen. És persze igyon is valami finomat. Meg beszélgessen egy jót, éljen társas életet.

Ezt a séf úr még egyszerűbben fogalmazza, „az a lényeg, hogy az ember bejön, és egyen egy jót.” Persze azért e mögött kemény munka, meg jó berendezések vannak. Például olyan masina, amiben bükkfa forgácson, hat-nyolc órán keresztül füstölik az oldalast. És van Magyarországon még mindig ritkaságszámba menő kemence, az úgynevezett Josper, ami négy, akár ötszáz fokon, spéci faszénnel működő, zárt tüzelésű. Gyorsan lefegyverzően puhára sül a hús, de más is készíthető benne. Számomra meglepetés, hogy még a kenyérpirítós is ebben készül, és ettől nagyon izgalmas, füstös íze lesz. Mutatós látványkonyha működik, így meg is leshetjük, mi, hogyan készül.

Az ételeket farmeros, ingujjas, fiatal, közvetlen pincérek szolgálják fel, akik sietős profizmussal teszik a dolgukat. A munkájukat egyik asztaltól a másikhoz menve, a vendégekkel szóba elegyedve, Brandt Imre üzletvezető (és üzletvezető társa, Pryma Zoltán) hangolja össze, akivel korábban többször is a Michelin csillagot kapott Tantiban találkoztunk. Azt mondja, hogy ez persze nagyon más jellegű hely, mint egy fine dining étterem, de éppen ez jelent most számára kihívást és hozzá még a megfelelő borválaszték kialakítása.

Érdemes kipróbálni a kevert idénysalátát, friss, roppanós zöldségekből csinálják. A legsűrűbb szegedi halászlének titulált étel tényleg már-már olyan sűrű, mint egy főzelék, és meglehetősen ízletes. Ehhez képest a gulyásleves csalódás, kissé külföldi turistáknak szántan diétás, nem elég markánsan fűszerezett. A velős csont zöldfűszeres morzsával sütve, tormával, pirítóssal viszont egészen pazar, ez is füstös ízt kap a Jospertől, még Krúdy is megirigyelte volna. A bestramik olyan szendvicsek, melyeknek lényegük, hogy sok, vékonyra vágott hús halmozódik fel bennük, a csirkéset és a marhásat kóstoljuk meg, mindkettő nagyon rendben van. Egészen remek, szaftos, a pestinek nevezett kolbász, házi savanyúsággal, mustárral. Különlegesség a pikáns citromos csirkekolbász. Az argentin rib-eye olyan, amilyennek lennie kell, vajpuhán élvezetes. A pekándiós pite is elomlik a szájban.

A Bestia közel sem bestiális, nevével ellentétben, inkább színvonalas polgári hely, ahol nem túl drága árfekvésű, minőségi ételek és italok élvezete mellett, hangulatosan mulathatjuk az időt.

Szerző
Témák
Bestia kocsma

Gasztro kocsma

Publikálás dátuma
2016.03.19. 08:20
Szépen formatervezett helyiség FORRÁS: BESTIA
Dilemmázom, hogy a tavaly májusban nyílt Bestia nevezhető-e kocsmának, ha igen, akkor is leginkább gasztro kocsmának hívnám. Hiszen az étel hangsúlyos benne. A sörválaszték imponáló, tizenkét féle csapolt kézműves sör és ugyanennyi palackos. A zene pedig, ahogy közeledik az éjfél, mindinkább felerősödik. Mondhatnám egy kicsit aranyifjúságos helynek, de képviselteti magát más korosztály, és más réteg is. 

Az egy nagy légtérből álló helyiség több mint felét üvegfal borítja, így imponálóan hangulatos kilátás nyílik a Bazilikára és a körülötte lévő érdekes forgatagra. A másik rész intimebb, elkülönülésre jobban lehetőséget adó, olyanok számára, akik nem akarnak kirakatban ülni. A világítás szabályozható fokozatú, rafináltan fantáziadús, formatervezett lámpákkal történik. Amúgy minden formatervezett, kimondottan kitalált a design, könnyed, laza, nem túlbonyolított, nem pazarló életérzést sugall. Egy olyan életét, ami lehetővé teszi, hogy valaki minden nap ilyen helyen ücsörögjön, ebédeljen, vacsorázzon, vagy térjen be közvetlenül munka után, szendvicsre, kávéra, sörre. Akár modernkori, sok tekintetben amerikai jellegű kávéháznak is titulálhatnám a Bestiát, amiben lényegét tekintve nincs semmi bestiális, inkább a vagány lenne rá a helyes kifejezés. A vécé western filmekből ismerős lengőajtaját vették egy kicsit vadnyugatiasra, a tervező humorát jelzi, hogy a piszoár félbevágott sörös hordót formáz.

Természetesen fehér abrosz szoba se jöhet, natúr faszínű papírral borítják az ugyanilyen színű asztalt, és a téglalap alakú nagy papíron ott az étlap is. A séffel, Illés Jánossal, beszélek arról, ami különben rögtön látszik is, hogy egyszerű, de ízletes ételekre törekednek. Ez nem az a hely, ahol hosszan lehet pepecselni a konyhában, temérdek összetevőt használni egy-egy ételhez, sosem volt fogásokat kieszelni. Itt közérthető, jó alapanyagokból készülő, ízletes ételeket kell felszolgálni, és ráadásul nem kis, hanem termetes adagokat, aki ide betér, tömje csak meg a hasát rendesen. És persze igyon is valami finomat. Meg beszélgessen egy jót, éljen társas életet.

Ezt a séf úr még egyszerűbben fogalmazza, „az a lényeg, hogy az ember bejön, és egyen egy jót.” Persze azért e mögött kemény munka, meg jó berendezések vannak. Például olyan masina, amiben bükkfa forgácson, hat-nyolc órán keresztül füstölik az oldalast. És van Magyarországon még mindig ritkaságszámba menő kemence, az úgynevezett Josper, ami négy, akár ötszáz fokon, spéci faszénnel működő, zárt tüzelésű. Gyorsan lefegyverzően puhára sül a hús, de más is készíthető benne. Számomra meglepetés, hogy még a kenyérpirítós is ebben készül, és ettől nagyon izgalmas, füstös íze lesz. Mutatós látványkonyha működik, így meg is leshetjük, mi, hogyan készül.

Az ételeket farmeros, ingujjas, fiatal, közvetlen pincérek szolgálják fel, akik sietős profizmussal teszik a dolgukat. A munkájukat egyik asztaltól a másikhoz menve, a vendégekkel szóba elegyedve, Brandt Imre üzletvezető (és üzletvezető társa, Pryma Zoltán) hangolja össze, akivel korábban többször is a Michelin csillagot kapott Tantiban találkoztunk. Azt mondja, hogy ez persze nagyon más jellegű hely, mint egy fine dining étterem, de éppen ez jelent most számára kihívást és hozzá még a megfelelő borválaszték kialakítása.

Érdemes kipróbálni a kevert idénysalátát, friss, roppanós zöldségekből csinálják. A legsűrűbb szegedi halászlének titulált étel tényleg már-már olyan sűrű, mint egy főzelék, és meglehetősen ízletes. Ehhez képest a gulyásleves csalódás, kissé külföldi turistáknak szántan diétás, nem elég markánsan fűszerezett. A velős csont zöldfűszeres morzsával sütve, tormával, pirítóssal viszont egészen pazar, ez is füstös ízt kap a Jospertől, még Krúdy is megirigyelte volna. A bestramik olyan szendvicsek, melyeknek lényegük, hogy sok, vékonyra vágott hús halmozódik fel bennük, a csirkéset és a marhásat kóstoljuk meg, mindkettő nagyon rendben van. Egészen remek, szaftos, a pestinek nevezett kolbász, házi savanyúsággal, mustárral. Különlegesség a pikáns citromos csirkekolbász. Az argentin rib-eye olyan, amilyennek lennie kell, vajpuhán élvezetes. A pekándiós pite is elomlik a szájban.

A Bestia közel sem bestiális, nevével ellentétben, inkább színvonalas polgári hely, ahol nem túl drága árfekvésű, minőségi ételek és italok élvezete mellett, hangulatosan mulathatjuk az időt.

Szerző
Témák
Bestia kocsma