„Tanítanék! Gyermekeink jövője tét!” – ezzel a transzparenssel az élen vonult több tízezer ember március 15-én a Kossuth térre tüntetni a pedagógusok, diákok egészségügyben dolgozók, betegek, fiatalok és idősebbek, egy szóval Magyarország jövőjéért. A rendezvény főszereplője az oktatás tarthatatlan állapota volt ugyan, de teljes jogú hely jutott mindenkinek, aki aggódik a társadalom sorsáért. Pukli István az emelkedett hangulatú tüntetés végén bocsánatkérésre szólította fel a miniszterelnököt és az államfőt. Ennél emberibb és szebb kicsengése nem is lehet egy tömeggyűlésnek. Példát mutat a tanulóifjúságnak, hogy senki nem tévedhetetlen és szinte semmi nem megbocsáthatatlan. Bölcs intelem volt ez a hatalomnak, amelyik vélhetően még hírből sem hallott ilyesmiről. Bölcs útmutató volt az elkövetkezendő évek, évtizedek felnőttjeinek, hogy úgy is lehet másokat hibájukra figyelmeztetni, hogy nem szitkozódunk, nem átkozódunk, nem rázzuk az öklünket, hanem felkínáljuk az őszinte megbánás tisztességét. Tudva tudjuk, hogy ez nem fog bekövetkezni, mert a túloldalon hiányzik a szerény bölcsesség legapróbb szikrája is. Kevés dolognak örültem volna jobban, ha meghazudtolták volna a fenti jóslatot, de nem így történt.