A döbbenetes felvételek nem egészen voltak meglepőek számomra. Jó néhányszor majdnem összeütköztek velem olyan járókelők, akik vagy lefelé néztek - a jobbik esetben -, de legtöbbször oldalt, vagy felfelé bámultak a semmibe. Személyes, többször megismételt statisztikai „felmérésem” szerint -, nagyjából tíz járókelőből hét vagy nyolc nem néz előre. Elméletgyártó késztetésem nyomán megpróbáltam magyarázatot találni és arra a gondolatra jutottam, hogy mindenki annyira magával van elfoglalva, hogy nincs már arra sem ideje, hogy másra figyeljen. A XX. század vége, a XXI. század eleje már szinte vallásos hitként fogadja el – a pszichológusok által is ismételgetett – meggyőződést, hogy nincs senki más fontos, csak te vagy az. Így alakult ki – Csányi Vilmos szellemes megfogalmazása szerint – az „egyszemélyes közösségek” világa.
Mások csak akkor válnak figyelemre méltóvá, ha személyes érdekeink ezt kívánják. Néztem a telefonnal felvett jeleneteket az utcán. Az anyuka mereven tartott fejjel gyalogolt, valószínűleg ő is a semmibe nézett, még arra sem vette a fáradtságot, hogy hátranézzen a gyerekére. (A másik helyszínen – a tévéadásban már megszámozva – mutatták azokat a járókelőket és motorosokat, akik úgy mennek el a földön fekvő gyerek mellett, hogy igyekeznek oda se nézni.) Nagyon jó lenne, ha az „egyszemélyes közösségek” felfedeznék, hogy létük minden pillanatában, minden porcikájukban, minden lélegzetvételükkel, (ami a kínai szmogban nem is lehet mindig könnyű), óhatatlanul tagjai egy kisebb-nagyobb közösségnek. Akikre figyelni kell. Akkor is, ha az utcán közlekedünk.
