Sándor Pál: A filmjeim én vagyok

Publikálás dátuma
2016.03.26 06:00
Olykor furcsa időutazással lep meg az életkorom Fotó: Tóth Gergő
Vándorszínészek című új filmjének utómunkálatait végzi Sándor Pál filmrendező. Elmondta, ebben a filmben nyíltan kimondják, hogy áruló vagy, de azt is, hogy szeretlek. Soha ennyi színészt még nem mozgatott a kamera előtt, mint most az 547 millió támogatással készülő produkcióban. Sajátos színpadi mozgást találtak ki a történethez, ennek köszönhető, hogy valódi vándorszínész csapattá formálódott a szereplőgárda.

- Legutóbb a Kossuth-díja után beszélgettünk, 2009-ben. Azóta, az egy Noé bárkája kivételével, mások filmjének volt a producere, most viszont sajátot készít.

- Össze nem hasonlítható a két időpont. Amit most csinálok, az az életformám. Ha hal lennék, a film lenne az én vizem. De mondhatom úgy is, hogy az ereimben celluloid folyik. A Kossuth-díj megtiszteltetés volt, de számomra nem jelentett igazi örömet. Elkéstek vele. A Príma Primissimának viszont felhőtlenül örültem.

- Tény, akkor már maga mögött tudta a pálya nagy csúcsait, a Régi idők fociját, a Szabadíts meg a gonosztól!-t, a Ripacsokat, a Szerencsés Dánielt. De még a Miss Arizona sztárszínészein – Hanna Schygullán és Marcello Matroiannin - is több mint 25 éve volt túl. Most új filmen dolgozik, hogyan született a Vándorszínészek ötlete?

- A történet az 1800-as évek derekán játszódik, de nekem, akárcsak a korábbi filmjeimben, a kor inkább csak apropó arra, hogy teremtsek egy világot. Szeretek világot teremteni, akár a Régi idők focijában, az Szeressétek Ódor Emiliát-ban, a Szerencsés Dánielben. Egy magam által teremtett filmi világban szeretek mesélni arról, hogy ma hogyan vagyunk mi a világban, milyen a világ körülöttünk. A Vándorszínészek arról szól, hogy van egy vándorszínész társulat, amelyik megpróbál eljutni Pestre, a vágyva-vágyott kőszínházba. Körülbelül egy fél éves utazás története, hat-nyolc ember vágyai, mániái, szerelmei, csalódásai.

- Érthetjük úgy, hogy a maga módján egyfajta „Kell egy csapat!”, vagy: „Egyedül nem megy” történet ez a film is?

- Tudja a csoda. Most egyelőre túlságosan benne vagyok a filmben, nem látom kívülről. Mondhatnám kosztümös road-movie-nak, vagy még inkább egy emberi „úrfelmutatásnak”. Vallomásnak, hogy hogyan látom a szerelmet és hogyan látom az árulást. Azért vagyok még bizonytalan a megfogalmazásban, mert minden filmem esetében az történt, hogy volt valami érzet, gondolat, ami belém akaszkodott. És amikor készen lett erről a valamiről a film, megszólalt benne a szó és a zene, akkor egyszerre csak megláttam benne, én hol tartok. Ösztönlény vagyok, nekem minden filmem tükör. Ezért történik olyan meghökkentő dolog, mint mikor megnéztem a Szabadíts meg a gonosztól!-t, és megdöbbentem, te jó ég!, nekem ilyen rossz kedvem van!?

- Sejti, most hogyan fog felsóhajtani, amikor először megnézni a teljesen kész Vándorszínészeket?

- Úgy érzem, emberi történetekből csináltam fonott kalácsot.

- A sztorit találta? Vagy kitalálta?

- Találtam és kitaláltam. Kicsit misztikus, még nekem is. Egy filmet forgattunk a Bajor Gizi Színészmúzeumban, és szemembe ötlöttek a lépcsőfordulóban álló komor mellszobrok. Kérdeztem a múzeum ifjú őrét, kik ezek az emberek, akik komoly pillantással figyelnek ránk. Azt mondta, ezek ott mind vándorszínészek. Elkapott egy fura érzés, tán a régmúlt idők varázsa, s abban a pillanatban odalépett hozzám Jancsó Nyika, aki az ott készülő filmet fotografálta. Mutatom neki a komoly férfiakat, mire azt mondja, valamelyik Jancsó-ükapja volt az első magyar komikus. Akkor kimentem a múzeum udvarára, s egyszerre csak iszonyú nagy pelyhekben kezdett hullani a hó. Valamilyen furcsa érzés kapott el, és ezt a hangulatot nem tudtam magamból kiverni. Attól fogva lassan elkezdtek bennem mocorogni egy vándorszínész-történet apró darabkái.

- Bergmannál olvashattuk nem egy filmjének születéséről, ahogy egy képből, illatból, gesztusból indult el a képzelete. Ezek szerint nem könyvtárba ült be, régi könyvek emlékeiből felkutatni a hőseinek kalandjait?

- A kritika tán meg is fog róni érte, hogy nem a történelmi időkben végzett kutatásokhoz igazítottam a filmet, a hőseim életének történetét. Valóban nem. Nekem az a természetes, hogy bennem születnek meg a részletek. Olyan ez, mint az elektromágnes. Ahogy az apró, szerteszóródott vasforgácsot rántja össze egy sajátos szerkezetté az elektromágnes, úgy kapcsol be bennem valami hasonló belső erő, s összerántja sajátos történetté a sok apró részletet, életdarabot, történetmorzsát. Ehhez én nagyon keveset kutattam dokumentumot és történelmet. Egy emberi történetet akarok elmondani abban a világban, amelyet Garas Dani operatőrrel, Verebes Zoltán és Varga Judit látványtervezővel, Breckl Jani jelmeztervezővel közösen hoztunk létre. Ebben a világban lubickoltunk 47 napig a színészekkel és a stábbal. Nem vagyok hívő, de a végén hálát adtam az égnek, hogy lehetőségem volt erre a filmre, olyan fantasztikus volt a munka és olyan remek volt együtt dolgozni a színészekkel és az egész csapattal.

- Az utóbbi években elmentek olyan művészek, akikkel nagyon közel álltak egymáshoz, nagy filmeket csináltak együtt. Elég csak Garas Dezsőre gondolnunk.

- Garas Dezső! Tóth Zsuzsa! Vele kilenc filmforgatókönyvet írtunk együtt, s mindvégig ott volt mellettem, míg készen nem lett a film. Ezen a forgatáson bizonyos értelemben nagyon egyedül maradtam. Talán ez vitt rá, hogy már hajnalban nekifogtam, lépésről-lépésre átgondoltam a napot. Én még soha életemben így nem készültem fel a forgatásra, mint most. 76 éves létemre úgy éreztem magam, mint egy elsőfilmes, annyi új helyzettel találtam magam szemben.

- Érdekes a szereposztás, egy sor olyan név sorakozik a listán, akiket alig-alig láttunk a vásznon.

- Rudolf Péter kivételével számomra mindenki új volt, rajta kívül senki mással eddig nem forgattam. A film alaphelyzete az, hogy egy katona, akit Mohai Tamás játszik, kap 12 óra eltávozást. Váratlan körülmények miatt belekeveredik egy verekedésbe. A verekedés azért tör ki, mert a közönség olyan erősen az előadás hatása alá kerül, hogy igaznak hiszi, ami a színpadon történik. Az iszonyú verekedésben a katonát fejbe vágják, s mindenféle bonyodalmak miatt innen kezdve a társulattal megy tovább. Van egy színidirektora a truppnak, ő Gáspár Sanyi, akit egy adott pillanatban levált a társulat és ezért egészen a film végéig csak a színpadon szólal meg. Hegedűs D. Géza egy elbitangolt tűzszerész, nagy hóhányó, aki Olaszországból keveredik épp haza, s végül belőle lesz Lear király. Rudolf Péter és felesége, Nagy-Kálózy Eszter szerepe szerint Zengő és Zengőné színészházaspár, Kovács Krisztián az, aki elárulja a társulatot és Martinovits Dorina a női főszereplő.

- Hogy találta meg a színészeit?

- Sokat járok színházba. Most sem csináltam sok próbafelvételt, talán ha egy-két színésszel. Velem az történik, hogy beleszeretek egy arcba, egy gesztusba. Azután hiszek abban, hogy működni fog. Majd meglátjuk, igazam volt-e. Most a vágószobából jövök, s úgy érzem, nagyon igazam volt, mert éppen egy nagyon jó jelenetet vágunk Lemhényi Réka vágóval.

- Gondolom, próbákat azért megkívánt a film?

- Nem szeretek próbálni. Azt szeretem, ha a helyszínen születnek meg a filmpillanatok. A színészekkel egyszer együtt elolvastuk a forgatókönyvet, akkor elmondtam, amit fontosnak tartottam a történethez. Egyetlen dolgot tettem kötelezővé: nézzék meg az Amarcordot, a színészi játék stílusa miatt.

- Miért éppen Fellini Amarcordját tartotta fontosnak? Miért gondolta, hogy ez a film jó lesz színészi sorvezetőnek?

- Mert az Amarcord mondja el legjobban, hogy látom a világot, hogy gondolkodom. Nagyon egyszerűen szólva: én harsány pasi vagyok. Számomra a világ nem csendes, hanem hangos. Az a visszafojtott színészi játék, amit nagyon sok magyar filmben is látok, hat rám, de én másképp fejezem ki magam. Én szeretem az igazi szenvedéllyel lobogó tüzet. Megint egy olyan filmet forgattam, ahol bátran ki lehet mondani, hogy te egy áruló vagy, te szeretsz engem, én szeretlek téged. Ez azért fontos nekem, mert ezt a történetet a saját magam átélt életszeretetéről mesélem el.

- Említette, hogy még soha ennyi színész nem mozgott egyszerre a felvevőgépe előtt.

- Ez valóban szokatlan tapasztalat, de volt egy nagy mázlim. A történet négy nagyon fontos pontját jelenti a társulat négy színielőadása. Közben mindenféle történik velük, de a négy színpadi előadás kulcsszituáció. Hosszasan töprengtem, hogy ezek a színházi előadások milyen stílusban jelenjenek meg a filmen. Azt gondoltam ki, hogy találjunk meg egy mozgásrendszert, s a mozgásrendszer mentén szülessenek meg a színpadi jelenetek. A mozgásrendszer kidolgozására és begyakorlására Magyar Évát, a külföldön élő koreográfust kértem fel, aki három kemény héten át gyakorolta a társasággal a mozgást. Én ugyan ebből a mozgásból nem használtam szinte semmit, de ez a három hét úgy összerázta a csapatot, hogy a próbák végeztével kaptam a kezembe egy kész, igazi vándorszínész társulatot.

- Azt lehet tudni, hogy 547 milliós költségvetési támogatást kapott a Vándorszínészek a Magyar Nemzeti Filmalaptól. Ebből hol forgattak?

- Bejártuk fél Magyarországot, 26 különböző helyszínre utaztunk. Forgattunk mindenféle úti kalandokat, átkelést szekérrel a folyón, meg vihart, hóvihart, s mindez nagyon strapás volt. Azon magam is elbámultam, hogy mennyire jól esett ez a forgatás, hogy egy másodpercre sem fogott el a fáradtság.

- Ordítozós fajta?

- Ordítozós és simogatós is. Az erősen szangvinikus alkatom miatt van, hogy őrjöngök, dobálom magam, például forgatókönyvírás közben ezt viselte el Tóth Zsuzsa sok filmen keresztül. Most Szekér Andrással, majd a végén Péterfy Gergellyel készült el a forgatókönyv. Szekér András nem bírta ki, egy idő után otthagyott, Péterfy Gergővel aztán remek együtt írással befejeztük a könyvet.

- Azt mondta, kulcsfontosságúak a színielőadások a filmben. Miért?

- Shakespeare-t természetesen a maguk módján adják elő, s épp az utolsó előadásuk a Lear király. De nem ezért érdekesek igazán az előadások, hanem valamit összefoglalnak és továbblendítenek mindig. Vágás közben világosan formálódik az a meglepő dolog, hogy milyen szerepük van ezeknek a jeleneteknek. Az életük csomósodik bele ezekbe az előadásokba. Átélnek egy sor kalandot, utazást, éhezést, vihart, hóvihart, mindent, de a színpadon folytatódik a történetük, ott rajzolódnak ki a sorsuk titokzatos erőterei.

- Producerként több fiatal filmessel került eddig szoros munkakapcsolata. Mit szól egy fiatal gárda, Nemes Jeles Lászlóék sikeréhez, a Saul fia Oscar-díjához?

- Az Oscar-osztás éjszakáján egy étteremben múlattuk az időt egy népes társasággal. Éppen kint cigarettáztam, mikor az idegennyelvű díj borítékjára került a sor. Nem mertem bemenni. Az üvegen át, kintről lestem a közvetítést és amikor kimondták a címet, kijött a könnyem. Az fantasztikus érzés volt, hogy magyar filmé lett az Oscar. Én nem szeretem a holokauszt-filmeket. A holokausztból nekem jutott a valóságban, a fél családomat kiirtották. A Saul fia más élményt jelentett: alapvetően négy fiatal embernek valami egészen elképesztő összmunkáját, összehangoltságát a filmkészítésben. Ez lenyűgözött. Ahogy az az ember a végén kitör a táborból és megpróbálja a folyón átvinni a halott gyereket, az megdöbbentő élmény volt nekem is. Az embersége, a helytállása. Nem egészen ide tartozik, de mégis. Olykor furcsa időutazással lep meg az életkorom. A Saul fia egyik producere, Sipos Gábor, egy régi ismerős, Sipos Áron kisfiaként a térdemen lovagolt, és mert tetszett neki, ahogy pöszögök, hát elnevezett tornacipőnek, valószínű a cé hang miatt. Vagy most, a Vándorszínészek operatőre Garas Dani, aki a Régi idő focija forgatásakor született. Az egyik látványtervezőm Verebes Zoli, rá is emlékszem, mikor négykézláb csúszott, mikor becsöngettem a papájához, Verebes Pistához. Most ezek a kölkök jönnek, és mondják nekem a forgatáson a magukét, hogy mi hogyan jobb. Sokszor van igazuk, hál’istennek.

- Gondolt már arra, hogy jövőre lesz éppen 50 éve, hogy elkészült az első filmje, a Bohóc a falon?

- Te jó ég! Tudja, mi az első gondolatom? Boldog vagyok, hogy ezeket a filmeket megcsinálhattam, s egy sor olyan élményben volt részem, amelyiktől gazdagabb lettem. És persze ebben az irdatlan évszámban benne van az is, hogy meg kell szokni a megszokhatatlant, azt, hogy elmennek a társak, s az ember egyre inkább egyedül marad. És a boldogság mellett ott vannak a ki nem mondott jajkiáltások, félelmek, szorongások is, hogy mik történnek velünk. Hogy milyen kiszolgáltatottá tud lenni az ember, hogy miket tesz meg az ember az emberrel. Nem sokan ültek olyan történelmi hullámvasúton, mint az én korosztályom. De ha arra gondolok, hogy 18 éves koromtól nem csináltam mást, csak a film varázslatában életem, a filmgyári kávéhordástól kezdődően a filmrendezésig benne voltam a magyar film életében, akkor azt mondom, mindennel együtt irtózatosan nagy szerencsém van. Ez a sors nekem adomány. És azt hiszem, végig magam tudtam maradni. Mert szerintem a morál a vásznon van. Tessék megnézni a filmjeimet, az vagyok én. A Vándorszínészek is én leszek.

Szerző

Elhunyt Kautzky József színművész

Publikálás dátuma
2019.02.20 18:56

Shutterstock
Szerdán, 92 éves korában elhunyt Kautzky József Jászai Mari-díjas színművész - közölte a család az MTI-vel.
Kautzky József 1927. január 15-én született Soroksáron, 1946 és 1948 között végezte el a Színművészeti Akadémiát. 1949-ben a debreceni Csokonai Színház, 1949-től a pécsi Nemzeti Színház, 1952-től a Magyar Néphadsereg Színháza, 1958 és 1996 között a Jókai Színház, a Petőfi, a Thália, az Arizona, a Művész, valamint a Thália Színház tagja volt, ahonnan végül elköszönt a színpadtól. Akkor is hű volt az épülethez, amikor az nevet és direktort váltott többször is. Láthattuk őt főszerepekben, és jellegzetes orgánumát, humorát, iróniáját karakter szerepekben is kamatoztatta. Sokat filmezett is az ötvenes évektől évtizedeken keresztül, de szerepelt tévéjátékokban és népszerű sorozatban is, például a Szomszédokban. Művészetének elismeréseként 1983-ban Jászai Mari-díjjal tüntették ki. Főbb szerepei: Ágh Miklós (Molnár: A hattyú); Szigligeti: Liliomfi; Vak jós (Euripidész: Bacchánsnők); Kacsóh Pongrácz (Kellér: Bal négyes páholy); Biberach (Katona: Bánk bán); Rozsos Henrik (Karinthy: Házszentelő); Arkagyij Afranius (Bulgakov: A Mester és Margarita); Omar Gaffney (Chase: Barátom, Harvey); Pap (Vian: Mindenkit megnyúzunk); Sir Colenso Ridgeon (Shaw: Segítség! Orvos!); Candy (Steinbeck: Egerek és emberek); Weller Martin (Coburn: Kopogós römi); Számos filmben is játszott, szerepelt egyebek mellett az Egy pikoló világos (1955); Két vallomás (1957); Fekete szem éjszakája (1958); Alba Regia (1961); Legenda a vonaton (1962); Meztelen diplomata (1963); Törékeny boldogság (1965 tv); A tizedes meg a többiek (1965); A veréb is madár (1968); Az örökös (1969); A kormányzó (1969 tv); Érik a fény (1970); Az utolsó ítélet (1970 tv); Ártatlan gyilkosok (1973); Hét tonna dollár (1973); A cárné összeesküvése (1976 tv); Bűnügy lélekelemzéssel (1978 tv); Égigérő fű (1979); A sóder (1980 tv); Két férfi az ágy alatt (1983 tv); Halál (1983 tv); Kaviár és lencse (1984 tv); Szomszédok (1987-1999 teleregény); A templom egere (1998 tv); Hóesés a Vízivárosban (2004 tv). 
Frissítve: 2019.02.20 20:26

Van Dyck olcsóbb volt Munkácsynál

Publikálás dátuma
2019.02.20 11:00
Kásler Miklós, a nemzeti erőforrások minisztere (j2) és Baán László főigazgató (j) nézi a múzeum birtokába került Van Dyck-festm
Fotó: MTI/ Balogh Zoltán
Az utóbbi száz év legdrágább műtárgy vásárlásának örülhet a Szépművészeti Múzeum: a kormány támogatásával a flamand Anthonis Van Dyck képével bővült a gyűjteménye.
Kedd délelőtt az emberi erőforrások minisztere, Kásler Miklós királyi gyermekek portréiból álló kamaratárlatot nyitott a Szépművészetiben annak alkalmából, hogy a magyar kormány a múzeum részére megvásárolta az élvonalbeli flamand barokk festő, Anthonis Van Dyck egyik utolsó, befejezett művét, Stuart Mária Henrietta esküvői portréját. A Szépművészeti Múzeum elmúlt száz évében ez eddig a legnagyobb értékű műtárgy vásárlás. A festményt a Christie’s december 6-i árverésén Londonban vették meg 5,85 millió angol fontért, mintegy 2,1 milliárd forintért – azaz a mű jelentősen olcsóbb volt, mint Munkácsy Mihály Golgotája, amelyért a Miniszterelnökség idén januárban 10 millió dollárt, mintegy 2,8 milliárd forintot fizetett. (Korábban a Magyar Nemzeti Bank Értéktár programja 6 millió dollárt ajánlott a képért akkori tulajdonosának, Pákh Imre műgyűjtőnek, de ő 9 milliót kért. Azóta is rejtély, a Miniszterelnökség hogyan jutott kilencről tízre.) A Van Dyck-képnek – így tárlatnak is – némi bizarr színezetet ad, hogy I. Károly angol király legidősebb lánya, Stuart Mária Henrietta éppen kilencéves volt, mikor házasságot kötött az akkor tizennégy éves II. Orániai Vilmos herceggel, a független Hollandia későbbi kormányzójával. Igaz, a szövetségkötéseket megpecsételő gyermekházasságok akkoriban nem voltak szokatlanok, és minden bizonnyal a művet nem a tematikája miatt méltatta a világ festészetének egyik kiemelkedő alkotásaként az emberminiszter. A Szépművészeti kamaratárlatán tíz gyermekportré látható, többek között Baltazár Károly infáns − Stuart Mária Henrietta unokatestvére – portréja Diego Velázqueztől. Az ötéves trónörökös vadászként, puskával a kezében állt modellt a spanyol udvar festőjének. A Szépművészeti Múzeum gyűjteményébe került műtárgy a 2004-ben megjelent Van Dyck-monográfiában és a holland művészettörténeti kutatóintézet nyilvántartásában is egyértelműen a művész saját kezű, kimagasló színvonalú alkotásaként szerepel. A szakirodalom a portré három ismert változata közül a szóban forgó képet tekinti az először készült, legkvalitásosabb példánynak – emlékeztet a magyar múzeum közleménye. A portré egyik ismert változata egyébként a Christie’s árverése előtt egy nappal, a Sotheby’s árverésén tűnt fel Londonban, és 790 ezer angol fontért, mintegy 284,4 millió forintért kelt el. Igaz, a festmény szerzőjeként Van Dyck műhelyét, nem pedig magát a festőt tüntették fel – a reprodukciók alapján utóbbi kép sötétebb tónusú, ám a kompozíció ugyanaz, a méret is majdnem azonos. „Nagyjából ez a különbség árban, hogy egy művész saját kezű alkotásáról van-e szó, vagy csupán a műhelyéből került ki” – nyilatkozta lapunknak Martos Gábor művészettörténész, aki a Papageno portálon épp kedden indított blogjában arról írt: Van Dyck képei iránt komoly érdeklődés mutatkozik az aukciós piacon. „Minden annyit ér, amennyit adnak érte: a két festmény között – mindkettőt láttam – jelentős a minőségbeli különbség mind a kidolgozottságát, mind a színeit tekintve” – mondta lapunknak Martos Gábor. A Christie’s árverésén egyébként 5-8 millió angol fontra tették a Szépművészetinek megvásárolt festmény becsértékét, az 5,85 millió fontos vételár reálisnak mondható.  

Győrből a Szépművészetibe

Mint arról korábban többször beszámoltunk, egy decemberi döntés nyomán 250 ezer euróért, mintegy 80 millió forintért vásárolta meg Sébastien Bourdon Nagy Szent család mosónővel című festményének tulajdonjogát Váczy Péter történész, művészettörténész örökösétől, Röszler Balázs Károlytól a Magyar Nemzeti Bank (MNB) Értéktár programja Bourdon festménye 1994-től 2017-ig a győri Városi Művészeti Múzeumban – a Váczy Péter-gyűjtemény részeként – volt látható, a kollekció egyik legbecsesebb darabjaként. A kép most nem a győri múzeumba, hanem a Szépművészeti Régi Képtárába került tartós letétbe. Az MNB-től kérdeztük, miért. − Az Értéktár program Tanácsadó Testületének ajánlása nyomán az MNB Igazgatóságának döntése értelmében − a festmény minősége és annak ritkasága indokolta, hogy a kép a budapesti múzeumba került – válaszolták megkeresésünkre. A témát egyébként a francia barokk művész többször megfestette, e képet pedig 1999-ben kiállították Montpellierben, a művész szülővárosának múzeumában is, a művész első teljes életmű-kiállításán.

Frissítve: 2019.02.20 11:00