Sokszögletű zenei kalandozások

Publikálás dátuma
2016.03.26. 06:45
A Polygon alkotói: Theodosii Spassov, Borbély Mihály, Dés András és Lukács Miklós FOTÓ: KOPCSIK MÁRTON
A jazzben és népzenében egyaránt otthonos, nagyszerű fúvós, a szaxofon és klarinét mellett tárogatón, pásztorfurulyákon, balkáni hangszereken is játszó Borbély Mihály két izgalmas CD-t jelentetett meg a közelmúltban. A Polygon (Sokszög) egy vadonatúj formáció – cimbalommal, bolgár kavallal és sok-sok ütőhangszererrel. Borbély Műhely március 26-án, szombaton este tartja Gyere hozzám estére című lemezének bemutató koncertjét, a Budapest Music Centerben.

A Fonó Budai Zeneház gondozásában megjelent Polygon (Sokszög) egyelőre egy új CD címe, de Borbély Mihály valószínűnek tartja, hogy a jövőben zenekarnévként is fogják használni, mert találóan kifejezi ennek a muzsikának a sokszínűségét. Azt, hogy különböző hangszer-párosításokban, duóban, trióban, kvartettben és kvintettben egyaránt jól szól, alkalmas az izgalmas zenei kísérletezésre. A CD előtörténete egyébként szintén kalandos: bolgár barátjával, Theodosii Spassovval – aki a Közel-Keleten, a Balkánon és a Kárpát-medence egyes területein is ismert fúvós hangszer, a kaval kiváló mestere –, valamint Lukács Miklós cimbalmossal és Carlo Rizzo francia-olasz ütőhangszeressel még 2011-ben felvettek egy fél lemeznyi anyagot, s Borbély ezt később duókkal, triókkal akarta kiegészíteni. A felvételt tartalmazó winchester azonban egy számítógépes rendszerhiba miatt megsemmisült, teljesen elölről kellett kezdeni a munkát.

2015 őszén Horváth László, a Fonó igazgatója vetette fel, hogy az intézmény huszadik születésnapját ünneplő koncertsorozatba meg lehetne hívni Theodosii Spassovot, s a koncert annyira jól sikerült, hogy különösebb változtatás nélkül CD-n is kiadták. Carlo Rizzót most nem tudták meghívni, így Borbély, Spassov és Lukács Miklós mellé Dés András ütőhangszeres társult, akit ugyancsak nem kell bemutatni a jazz és az etnikus gyökerű zenei műfajok kedvelőinek. Dés András instrumentumai olykor keleties, máskor mediterrán színekkel gazdagították az egyébként alapvetően balkáni ihletésű zenét. A Polygon című lemez így végül a kortárszene, a jazz, a hagyományos népzene és a világzene határmezsgyéjén egyensúlyoz – ahogyan azt már Borbély Mihály produkcióiban az elmúlt két évtizedben megszokhattuk. A napokban érkeztek haza egy nyolc koncertből álló bolgár turnéról, ahol egy helyi gadulkás (népi vonós) mellett még Herczku Ágnes énekesnő és Nikola Parov zeneszerző-producer is csatlakozott hozzájuk. A bolgár-magyar koprodukciót – amit a 135 éve született Bartók Béla népdalfeldolgozásaival is gazdagítottak – ovációval fogadta a közönség, így Borbély szerint érdemes lenne Magyarországon is előadni. A Polygon „hivatalos” lemezbemutató koncertje mindenesetre április 28-án lesz, a Budapest Jazz Clubban – ekkor csak trió felállásban, Lukács Miklóssal és Dés Andrással.

Borbély Mihály másik új lemeze, a Gyere hozzám estére nem ennyire kísérletező kedvű: inkább azon az ösvényen halad tovább, amit állandó zenekarával, a Borbély Műhellyel egy bő évtizede kezdett kitaposni. A magyar és délszláv népzenei motivikához itt is jazzes ritmika társul, miközben egy-egy pillanatra a kortárszene vagy a jazz főáramlata, az úgynevezett mainstream felé is kitekintenek. Ebben a zenekarban régóta Horváth Balázs bőgőzik és (a többek között a Dresch Quartetből is ismert) Baló István dobol, a zongorista posztján azonban változás történt. Az Egyesült Államokban szép pályát befutó Szabó Dániel helyett most már a legfiatalabb nemzedékhez tartozó Tálas Áron zongorázik a kvartettben. Áron nemcsak azért kivételes muzsikus, mert fő hangszere, a zongora mellett kitűnően dobol és basszusgitározik, hanem azért is, mert minden stílusban feltalálja magát. „Danit zeneileg és emberileg is nehéz volt pótolni, de Áron igazán friss szemléletet képvisel, ami ránk is erőteljesen hat, miközben persze mi is inspiráljuk őt” – vélekedik Borbély. A kvartett korábbi Kodály-albuma (Hommage a Kodály) és a két évvel ezelőtti Magyar jazz-rapszódia után most nem a feldolgozások-újraértelmezések, hanem a saját kompozíciók felől közelített. Hét kompozíció Borbély szerzeménye, egyet-egyet a társakkal közösen írt, a tizenegyedik szám Tálas Áron alkotása. A Gyere hozzám estére című album bemutatója ma este lesz a Budapest Music Centerben, az Opus Jazz Clubban.

Borbély Mihályt sokan még inkább népzenészként, a Kossuth-díjas Vujicsics együttes tagjaként ismerik, és a szentendrei zenekarral folytatja is a több mint négy évtizede megkezdett értékközvetítő munkát: a szerb és horvát népzenék hagyományőrző feldolgozását, mind szélesebb körben való megismertetését. Borbély emellett régóta tanít a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszékén, amelynek a kilencvenes évek végén, Gonda János visszavonulása után három évig vezetője is volt. A közeljövő feladatai között örömmel említ egy izgalmas zeneszerzői felkérést. A széles körben elismert táncos-koreográfus, Farkas Zoltán „Batyu” a Menyegző című Nagy László-vers alapján hozta létre a Násztánc című produkciót, amelynek április 15-én, a Müpa Fesztivál Színházában, a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében lesz az ősbemutatója, majd a Hagyományok Házában is többször eljátsszák. Az előadásban közreműködik Herczku Ágnes, Hetényi Milán, a Magyar Állami Népi Együttes tánckara és zenekara. „Nagyon szép feladat volt a verses eposzban rejlő drámai kontrasztoknak, a régi és modern kor éles ütközéseinek zenei megfogalmazása” – mondja az idén hatvanéves Borbély Mihály.

Sándor Pál: A filmjeim én vagyok

Publikálás dátuma
2016.03.26. 06:00
Olykor furcsa időutazással lep meg az életkorom Fotó: Tóth Gergő
Vándorszínészek című új filmjének utómunkálatait végzi Sándor Pál filmrendező. Elmondta, ebben a filmben nyíltan kimondják, hogy áruló vagy, de azt is, hogy szeretlek. Soha ennyi színészt még nem mozgatott a kamera előtt, mint most az 547 millió támogatással készülő produkcióban. Sajátos színpadi mozgást találtak ki a történethez, ennek köszönhető, hogy valódi vándorszínész csapattá formálódott a szereplőgárda.

- Legutóbb a Kossuth-díja után beszélgettünk, 2009-ben. Azóta, az egy Noé bárkája kivételével, mások filmjének volt a producere, most viszont sajátot készít.

- Össze nem hasonlítható a két időpont. Amit most csinálok, az az életformám. Ha hal lennék, a film lenne az én vizem. De mondhatom úgy is, hogy az ereimben celluloid folyik. A Kossuth-díj megtiszteltetés volt, de számomra nem jelentett igazi örömet. Elkéstek vele. A Príma Primissimának viszont felhőtlenül örültem.

- Tény, akkor már maga mögött tudta a pálya nagy csúcsait, a Régi idők fociját, a Szabadíts meg a gonosztól!-t, a Ripacsokat, a Szerencsés Dánielt. De még a Miss Arizona sztárszínészein – Hanna Schygullán és Marcello Matroiannin - is több mint 25 éve volt túl. Most új filmen dolgozik, hogyan született a Vándorszínészek ötlete?

- A történet az 1800-as évek derekán játszódik, de nekem, akárcsak a korábbi filmjeimben, a kor inkább csak apropó arra, hogy teremtsek egy világot. Szeretek világot teremteni, akár a Régi idők focijában, az Szeressétek Ódor Emiliát-ban, a Szerencsés Dánielben. Egy magam által teremtett filmi világban szeretek mesélni arról, hogy ma hogyan vagyunk mi a világban, milyen a világ körülöttünk. A Vándorszínészek arról szól, hogy van egy vándorszínész társulat, amelyik megpróbál eljutni Pestre, a vágyva-vágyott kőszínházba. Körülbelül egy fél éves utazás története, hat-nyolc ember vágyai, mániái, szerelmei, csalódásai.

- Érthetjük úgy, hogy a maga módján egyfajta „Kell egy csapat!”, vagy: „Egyedül nem megy” történet ez a film is?

- Tudja a csoda. Most egyelőre túlságosan benne vagyok a filmben, nem látom kívülről. Mondhatnám kosztümös road-movie-nak, vagy még inkább egy emberi „úrfelmutatásnak”. Vallomásnak, hogy hogyan látom a szerelmet és hogyan látom az árulást. Azért vagyok még bizonytalan a megfogalmazásban, mert minden filmem esetében az történt, hogy volt valami érzet, gondolat, ami belém akaszkodott. És amikor készen lett erről a valamiről a film, megszólalt benne a szó és a zene, akkor egyszerre csak megláttam benne, én hol tartok. Ösztönlény vagyok, nekem minden filmem tükör. Ezért történik olyan meghökkentő dolog, mint mikor megnéztem a Szabadíts meg a gonosztól!-t, és megdöbbentem, te jó ég!, nekem ilyen rossz kedvem van!?

- Sejti, most hogyan fog felsóhajtani, amikor először megnézni a teljesen kész Vándorszínészeket?

- Úgy érzem, emberi történetekből csináltam fonott kalácsot.

- A sztorit találta? Vagy kitalálta?

- Találtam és kitaláltam. Kicsit misztikus, még nekem is. Egy filmet forgattunk a Bajor Gizi Színészmúzeumban, és szemembe ötlöttek a lépcsőfordulóban álló komor mellszobrok. Kérdeztem a múzeum ifjú őrét, kik ezek az emberek, akik komoly pillantással figyelnek ránk. Azt mondta, ezek ott mind vándorszínészek. Elkapott egy fura érzés, tán a régmúlt idők varázsa, s abban a pillanatban odalépett hozzám Jancsó Nyika, aki az ott készülő filmet fotografálta. Mutatom neki a komoly férfiakat, mire azt mondja, valamelyik Jancsó-ükapja volt az első magyar komikus. Akkor kimentem a múzeum udvarára, s egyszerre csak iszonyú nagy pelyhekben kezdett hullani a hó. Valamilyen furcsa érzés kapott el, és ezt a hangulatot nem tudtam magamból kiverni. Attól fogva lassan elkezdtek bennem mocorogni egy vándorszínész-történet apró darabkái.

- Bergmannál olvashattuk nem egy filmjének születéséről, ahogy egy képből, illatból, gesztusból indult el a képzelete. Ezek szerint nem könyvtárba ült be, régi könyvek emlékeiből felkutatni a hőseinek kalandjait?

- A kritika tán meg is fog róni érte, hogy nem a történelmi időkben végzett kutatásokhoz igazítottam a filmet, a hőseim életének történetét. Valóban nem. Nekem az a természetes, hogy bennem születnek meg a részletek. Olyan ez, mint az elektromágnes. Ahogy az apró, szerteszóródott vasforgácsot rántja össze egy sajátos szerkezetté az elektromágnes, úgy kapcsol be bennem valami hasonló belső erő, s összerántja sajátos történetté a sok apró részletet, életdarabot, történetmorzsát. Ehhez én nagyon keveset kutattam dokumentumot és történelmet. Egy emberi történetet akarok elmondani abban a világban, amelyet Garas Dani operatőrrel, Verebes Zoltán és Varga Judit látványtervezővel, Breckl Jani jelmeztervezővel közösen hoztunk létre. Ebben a világban lubickoltunk 47 napig a színészekkel és a stábbal. Nem vagyok hívő, de a végén hálát adtam az égnek, hogy lehetőségem volt erre a filmre, olyan fantasztikus volt a munka és olyan remek volt együtt dolgozni a színészekkel és az egész csapattal.

- Az utóbbi években elmentek olyan művészek, akikkel nagyon közel álltak egymáshoz, nagy filmeket csináltak együtt. Elég csak Garas Dezsőre gondolnunk.

- Garas Dezső! Tóth Zsuzsa! Vele kilenc filmforgatókönyvet írtunk együtt, s mindvégig ott volt mellettem, míg készen nem lett a film. Ezen a forgatáson bizonyos értelemben nagyon egyedül maradtam. Talán ez vitt rá, hogy már hajnalban nekifogtam, lépésről-lépésre átgondoltam a napot. Én még soha életemben így nem készültem fel a forgatásra, mint most. 76 éves létemre úgy éreztem magam, mint egy elsőfilmes, annyi új helyzettel találtam magam szemben.

- Érdekes a szereposztás, egy sor olyan név sorakozik a listán, akiket alig-alig láttunk a vásznon.

- Rudolf Péter kivételével számomra mindenki új volt, rajta kívül senki mással eddig nem forgattam. A film alaphelyzete az, hogy egy katona, akit Mohai Tamás játszik, kap 12 óra eltávozást. Váratlan körülmények miatt belekeveredik egy verekedésbe. A verekedés azért tör ki, mert a közönség olyan erősen az előadás hatása alá kerül, hogy igaznak hiszi, ami a színpadon történik. Az iszonyú verekedésben a katonát fejbe vágják, s mindenféle bonyodalmak miatt innen kezdve a társulattal megy tovább. Van egy színidirektora a truppnak, ő Gáspár Sanyi, akit egy adott pillanatban levált a társulat és ezért egészen a film végéig csak a színpadon szólal meg. Hegedűs D. Géza egy elbitangolt tűzszerész, nagy hóhányó, aki Olaszországból keveredik épp haza, s végül belőle lesz Lear király. Rudolf Péter és felesége, Nagy-Kálózy Eszter szerepe szerint Zengő és Zengőné színészházaspár, Kovács Krisztián az, aki elárulja a társulatot és Martinovits Dorina a női főszereplő.

- Hogy találta meg a színészeit?

- Sokat járok színházba. Most sem csináltam sok próbafelvételt, talán ha egy-két színésszel. Velem az történik, hogy beleszeretek egy arcba, egy gesztusba. Azután hiszek abban, hogy működni fog. Majd meglátjuk, igazam volt-e. Most a vágószobából jövök, s úgy érzem, nagyon igazam volt, mert éppen egy nagyon jó jelenetet vágunk Lemhényi Réka vágóval.

- Gondolom, próbákat azért megkívánt a film?

- Nem szeretek próbálni. Azt szeretem, ha a helyszínen születnek meg a filmpillanatok. A színészekkel egyszer együtt elolvastuk a forgatókönyvet, akkor elmondtam, amit fontosnak tartottam a történethez. Egyetlen dolgot tettem kötelezővé: nézzék meg az Amarcordot, a színészi játék stílusa miatt.

- Miért éppen Fellini Amarcordját tartotta fontosnak? Miért gondolta, hogy ez a film jó lesz színészi sorvezetőnek?

- Mert az Amarcord mondja el legjobban, hogy látom a világot, hogy gondolkodom. Nagyon egyszerűen szólva: én harsány pasi vagyok. Számomra a világ nem csendes, hanem hangos. Az a visszafojtott színészi játék, amit nagyon sok magyar filmben is látok, hat rám, de én másképp fejezem ki magam. Én szeretem az igazi szenvedéllyel lobogó tüzet. Megint egy olyan filmet forgattam, ahol bátran ki lehet mondani, hogy te egy áruló vagy, te szeretsz engem, én szeretlek téged. Ez azért fontos nekem, mert ezt a történetet a saját magam átélt életszeretetéről mesélem el.

- Említette, hogy még soha ennyi színész nem mozgott egyszerre a felvevőgépe előtt.

- Ez valóban szokatlan tapasztalat, de volt egy nagy mázlim. A történet négy nagyon fontos pontját jelenti a társulat négy színielőadása. Közben mindenféle történik velük, de a négy színpadi előadás kulcsszituáció. Hosszasan töprengtem, hogy ezek a színházi előadások milyen stílusban jelenjenek meg a filmen. Azt gondoltam ki, hogy találjunk meg egy mozgásrendszert, s a mozgásrendszer mentén szülessenek meg a színpadi jelenetek. A mozgásrendszer kidolgozására és begyakorlására Magyar Évát, a külföldön élő koreográfust kértem fel, aki három kemény héten át gyakorolta a társasággal a mozgást. Én ugyan ebből a mozgásból nem használtam szinte semmit, de ez a három hét úgy összerázta a csapatot, hogy a próbák végeztével kaptam a kezembe egy kész, igazi vándorszínész társulatot.

- Azt lehet tudni, hogy 547 milliós költségvetési támogatást kapott a Vándorszínészek a Magyar Nemzeti Filmalaptól. Ebből hol forgattak?

- Bejártuk fél Magyarországot, 26 különböző helyszínre utaztunk. Forgattunk mindenféle úti kalandokat, átkelést szekérrel a folyón, meg vihart, hóvihart, s mindez nagyon strapás volt. Azon magam is elbámultam, hogy mennyire jól esett ez a forgatás, hogy egy másodpercre sem fogott el a fáradtság.

- Ordítozós fajta?

- Ordítozós és simogatós is. Az erősen szangvinikus alkatom miatt van, hogy őrjöngök, dobálom magam, például forgatókönyvírás közben ezt viselte el Tóth Zsuzsa sok filmen keresztül. Most Szekér Andrással, majd a végén Péterfy Gergellyel készült el a forgatókönyv. Szekér András nem bírta ki, egy idő után otthagyott, Péterfy Gergővel aztán remek együtt írással befejeztük a könyvet.

- Azt mondta, kulcsfontosságúak a színielőadások a filmben. Miért?

- Shakespeare-t természetesen a maguk módján adják elő, s épp az utolsó előadásuk a Lear király. De nem ezért érdekesek igazán az előadások, hanem valamit összefoglalnak és továbblendítenek mindig. Vágás közben világosan formálódik az a meglepő dolog, hogy milyen szerepük van ezeknek a jeleneteknek. Az életük csomósodik bele ezekbe az előadásokba. Átélnek egy sor kalandot, utazást, éhezést, vihart, hóvihart, mindent, de a színpadon folytatódik a történetük, ott rajzolódnak ki a sorsuk titokzatos erőterei.

- Producerként több fiatal filmessel került eddig szoros munkakapcsolata. Mit szól egy fiatal gárda, Nemes Jeles Lászlóék sikeréhez, a Saul fia Oscar-díjához?

- Az Oscar-osztás éjszakáján egy étteremben múlattuk az időt egy népes társasággal. Éppen kint cigarettáztam, mikor az idegennyelvű díj borítékjára került a sor. Nem mertem bemenni. Az üvegen át, kintről lestem a közvetítést és amikor kimondták a címet, kijött a könnyem. Az fantasztikus érzés volt, hogy magyar filmé lett az Oscar. Én nem szeretem a holokauszt-filmeket. A holokausztból nekem jutott a valóságban, a fél családomat kiirtották. A Saul fia más élményt jelentett: alapvetően négy fiatal embernek valami egészen elképesztő összmunkáját, összehangoltságát a filmkészítésben. Ez lenyűgözött. Ahogy az az ember a végén kitör a táborból és megpróbálja a folyón átvinni a halott gyereket, az megdöbbentő élmény volt nekem is. Az embersége, a helytállása. Nem egészen ide tartozik, de mégis. Olykor furcsa időutazással lep meg az életkorom. A Saul fia egyik producere, Sipos Gábor, egy régi ismerős, Sipos Áron kisfiaként a térdemen lovagolt, és mert tetszett neki, ahogy pöszögök, hát elnevezett tornacipőnek, valószínű a cé hang miatt. Vagy most, a Vándorszínészek operatőre Garas Dani, aki a Régi idő focija forgatásakor született. Az egyik látványtervezőm Verebes Zoli, rá is emlékszem, mikor négykézláb csúszott, mikor becsöngettem a papájához, Verebes Pistához. Most ezek a kölkök jönnek, és mondják nekem a forgatáson a magukét, hogy mi hogyan jobb. Sokszor van igazuk, hál’istennek.

- Gondolt már arra, hogy jövőre lesz éppen 50 éve, hogy elkészült az első filmje, a Bohóc a falon?

- Te jó ég! Tudja, mi az első gondolatom? Boldog vagyok, hogy ezeket a filmeket megcsinálhattam, s egy sor olyan élményben volt részem, amelyiktől gazdagabb lettem. És persze ebben az irdatlan évszámban benne van az is, hogy meg kell szokni a megszokhatatlant, azt, hogy elmennek a társak, s az ember egyre inkább egyedül marad. És a boldogság mellett ott vannak a ki nem mondott jajkiáltások, félelmek, szorongások is, hogy mik történnek velünk. Hogy milyen kiszolgáltatottá tud lenni az ember, hogy miket tesz meg az ember az emberrel. Nem sokan ültek olyan történelmi hullámvasúton, mint az én korosztályom. De ha arra gondolok, hogy 18 éves koromtól nem csináltam mást, csak a film varázslatában életem, a filmgyári kávéhordástól kezdődően a filmrendezésig benne voltam a magyar film életében, akkor azt mondom, mindennel együtt irtózatosan nagy szerencsém van. Ez a sors nekem adomány. És azt hiszem, végig magam tudtam maradni. Mert szerintem a morál a vásznon van. Tessék megnézni a filmjeimet, az vagyok én. A Vándorszínészek is én leszek.

Szerző

"Fenébe a kütyükkel és a számítógépekkel" - üzent az ismert rendező

Anatolij Vasziljev orosz rendező üzenetét olvassák fel az idei színházi világnapon, vasárnap az előadások előtt a színházakban. Az ünnep alkalmából a MASZK Országos Színészegyesület március 30-án, szerdán tartja meg hagyományos jótékonysági gálaestjét és díjátadóját a Budapesti Operettszínházban.

Az 54. színházi világnapon a színházakban az előadások előtt Magyarországon is felolvassák a világnapi üzenetet. A Nemzetközi Színházi Intézet (ITI) minden évben a színházi világ egy jelentős személyiségét kéri fel, hogy fogalmazza meg üzenetét a színház művészei és a közönség számára. Legelőször Jean Cocteau szövege hangzott el több mint húsz ország színpadain. Az idén Anatolij Vasziljev világszerte elismert színházi rendező fogalmazta meg gondolatait.

Anatolij Vasziljev üzenetében felteszi a kérdést, hogy szükség van-e színházra, mint írja, a színház manapság jelentéktelenné vált a városokban és az országokban lejátszódó tragédiákhoz képest. Azonban leszögezi, hogy a színház bármit el tud mondani. "Azt is, ahogy az istenek az egekben élnek, ahogy a rabok barlangokban szenvednek és ahogy a szenvedély felemel, a szerelem elpusztít, hogy mennyire nincs szükség jó emberre, hogy hazugság ural mindent, és ahogy az emberek a lakásaikban élnek, a gyerekek pedig - a menekülttáborokban, és ahogy visszatérnek a sivatagba, és ahogy elválnak a szeretteiktől, a színház mindenről képes beszélni" - írja a művész.

Kiemeli, hogy a színház mindig volt, örökké lesz és az eljövendő ötven-hetven évben különösen nagy szükség lesz rá. "Mert valamennyi művészet közül csakis a színház az - ahol a szó szájtól szájig, a tekintet szemtől szemig, a mozdulat kéztől kézig, testtől testig hatol. Nincs szüksége közvetítőre" - fogalmaz az alkotó.

"Fenébe a kütyükkel és a számítógépekkel - menjetek színházba" - írja. Hangsúlyozza, hogy mindenféle színházra szükség van, csupán egyetlen színházra nincs szükség - a politikai játszmák színházára, a politikai egérfogó színházára, a politikusok színházára, a politika színházára. "És legkevésbé a mindennapi terror színházára - legyen bár egyéni vagy kollektív; nincs szükségünk a hullák színházára, az utcákon és tereken, a fővárosokban és vidéken folyó vér színházára vallások és etnikumok között" - fogalmaz a művész.

A MASZK Országos Színészegyesület március 30-i gálaestjén a Budapesti Operettszínházban a társulat művészein kívül fellépnek többek között a MASZK vezetőségének tagjai, a budapesti és vidéki nemzeti színházak meghívott vendégei. A gálaestet már 16. éve rendezik meg a világnap alkalmából, bevételéből a rászoruló, idős színészeket támogatják.

A hagyományok szerint a gálán szakmai díjakat is átadnak, köztük a Gobbi Hilda-életműdíjat és a pályakezdőknek odaítélhető Soós Imre-díjat, a Nemzetközi Színházi Intézet (ITI) Magyar Központjának elismerését, a Hevesi Sándor-díjat, a Szabadtéri Színházak Szövetségének Amfiteátrum-díját, valamint a Vámos László- és Kállai Ferenc-díjat. A színházi világnapot a Nemzetközi Színházi Intézet közgyűlésének határozata alapján 1962 óta tartják meg március 27-én, annak emlékére, hogy 1957-ben ezen a napon volt a Párizsban működő Nemzetek Színházának évadnyitója. A világnap célja, hogy felhívja a figyelmet a színházművészet - és tágabb értelemben a kultúra - fontosságára, tisztelegjen a színészek, a színházi dolgozók előtt, kérje a közönség szeretetét és támogatását.

Szerző