Tanulásra és munkára kötelezhetik a menekülteket Németországban

Németországban csak a német nyelv elsajátítására és a munkára hajlandó menekültek kaphatnának határozatlan idejű tartózkodási engedélyt a szövetségi belügyminisztérium új elképzelése szerint.

A tárca a munkaügyi minisztériummal együtt legkésőbb májusban a kormány elé terjeszt egy törvényjavaslatot a menekültek társadalmi integrációjáról, amelynek az az alapelve, hogy csak a beilleszkedésre törekvő menekültek maradhatnak tartósan az országban - mondta Thomas de Maiziere belügyminiszter az ARD országos közszolgálati televíziónak.

A miniszter a hétvégén sugárzott interjúban kiemelte, hogy aki nem fogadja el a felajánlott munkát, vagy nem hajlandó megtanulni németül, elesik a letelepedés lehetőségétől, amely a jelenlegi szabályozás szerint három évi tartózkodás után szinte automatikusan jár.

A két tárca terve szerint a menekülteket lakhelyváltoztatási tilalom alá is vonják majd. A javasolt szabály értelmében a menekültek nem költözhetnek el kijelölt lakhelyükről, amíg nem tudják eltartani magukat. A "röghöz kötés" célja a sűrűn lakott térségek "gettósodásának" elkerülése, vagyis annak megakadályozása, hogy nemzetiségi zárványok alakuljanak ki a nagyvárosokban és vonzáskörzetükben - mondta Thomas de Maiziere.

A jobboldali CDU politikusa hangsúlyozta: az Európai Unió Bírósága a közelmúltban egy ítéletben kimondta, hogy a lakhelykorlátozás összefér az uniós menekültügyi szabályokkal.

A mostani szabályozás radikális szigorítását jelentő javaslatot a CDU-val kormányzó szociáldemokrata párt (SPD) több politikusa a támogatásáról biztosította, az országos szakszervezeti szövetség (DGB) viszont bírálta. Álláspontja szerint a beilleszkedést nem erőltetni kellene újabb szankciókkal, hanem inkább ösztönözni a menekültek igényeire szabott nyelvtanulási és képzési, átképzési programokkal és az integrációért a legtöbbet dolgozó intézmények, az önkormányzatok pénzügyi támogatásával.

Szerző

Húsvét ünnepén

Publikálás dátuma
2016.03.26. 08:35
FOTÓ: FORTEPAN
Mint közismert, Húsvét a kereszténység legnagyobb ünnepe, amikor Jézus halálára és feltámadására emlékezünk. Sok-sok nagyszerű teológiai munkát inspiráltak a Nagycsütörtöktől Húsvét vasárnapjáig eltelt napok, központi helyet foglalnak el a számtalan régebbi és újabb Jézus-életrajzokban is. De nem ezekről szeretnék néhány gondolatot elmondani, inkább emlékeimben tallózom, ezek ugyan nem olyan bölcsek, mint a tudományos szakmunkák, számomra mégis életre szólnak.

1945-ben Buda még hordta súlyos sebeit, az ostrom pusztításának nyomait. A szokásos körmenetben rengetegen vettek részt, amerre a menet haladt, a járdáról is ezrek figyeltek, sokan letérdepeltek, így adták kifejezését reménységüknek, hogy a megpróbáltatások után jobbra fordul életük.

A körmenetben ott haladtunk mi is, ministránsok. Az élcsapat ferences ruhában, amelyet a drága Matyi bácsi – Párminusz testvérnek szólítottuk – varázsolt termetünkre varrógépe mellett. Az enyémmel sok baja volt, morgolódott is, hogy majdnem kétszer annyi anyagot kell fölhasználnia, de megcsinálta hősi erőfeszítéssel. Kiváló, áldozatos ember volt, regénybe illő kalandjairól mesélgetett, amikor a Tövis utcai templom sekrestyéjében a miseruhákat hajtogatta, vagy jóízűen reggelizett. Ilyenkor bennünket is „katonákkal” kínált, még a miseborba is belenyalhattunk. Örökölte a gyerekeimet is, akik ugyanúgy szerették, mint én.

1945-ben a ruhák varrásán kívül más gondja-baja is volt: a rendszertelenül közlekedő vonatokon utazott vidékre, hogy élelmet szerezzen az atyáknak. Leleményes ember lévén sosem éheztek. Ezen a háború utáni körmeneten büszkén szemlélte varrótudománya eredményét, s bravúros ügyességgel forgatta azt a kis szerkezetet, amelyben a tömjénfüstölőbe való parázs izzott. Sok mindent tanultam tőle, ezt a mesterséget sosem sikerült elsajátítanom.

A templom egyik tornya beomlott. Oda mászott fel páter Szabó Szerén, hogy eldörögje prédikációját, amelyet könnyesen és döbbenten hallgattak az emberek. A megpróbáltatásokról beszélt, amelyek – mint mondta – még nem értek véget. Igaza lett, őt is alaposan megpróbálták a következő évek. Agyonveretése elől menekítették külföldre. Sok-sok év múlva egy kanadai fényképen láttam Mindszenty bíboros ottani látogatásán. Az évtizedek nem hagyták rajta nyomukat, tekintete ugyanolyan derűs volt, mint mikor kedves fiait igazgatta, tanította szépre, jóra. A ferencesek iránt érzett szeretetemet ő indította, s emléke is hozzájárul, hogy máig él bennem. Kevesen élünk azok közül, akiket ő nevelt, de mindnyájunk szeme bepárásodik, amikor rá emlékezünk.

Az ötvenes években egy ideig tilalmazták a körmeneteket. Így aztán a Tövis utcai templom szűk előterében keringtünk. A szabályok és tilalmak megtartásának őrei szigorúan szemlélődtek, nehogy kitörjünk az engedélyezett keretek közül.

1956 után valamelyest enyhült a szigor. Ekkor már el lehetett vonulni a következő utca sarkáig és vissza. A buszközlekedést zavartalanságának biztosítása volt a rövidre szabott útvonal magyarázata. Ekkor már komolyabb feladataim adódtak, olykor én vittem a Jézus-szobrot, amely nem volt könnyű, csak az vigasztalt, hogy láttára térdre borultak az emberek.

A térdelésről egy egészen derűs esemény emléke ötlik fel bennem. Akkor már Horváth Jusztusz volt a templomigazgató. Megszüntetéséig a magyar Szentföld plébánosaként működött, majd világi papként teljesített szolgálatot. Végtelenül egyszerű, igazi ferences lélekként a formaságokra nem sokat adott, olykor-olykor Matyi bácsi nagy felháborodására a miséből is kifelejtett részeket, a beszédei sem teológiai mélységükkel ragadták meg a híveket. Könnyíteni szerettem volna nehézségein: megírtam a három (A, B, C) év vasárnapi evangéliumokkal foglalkozó szentbeszédeit, hogy azokat olvassa föl. Nézegette, hümmögött, majd azzal adta vissza, nehezére esik az olvasás, rossz a világítás. Nála alázatosabb, odaadóbb, szeretetreméltóbb papot keveset ismertem. (Hasonló érzésekkel emlékezett rá Székely János segédpüspök is, aki most mondta ezüstmiséjét.) Akkoriban történt, hogy Jusztusz atya a körmenet élén haladt az engedélyezett utcáig. Kezében az Oltáriszentség, áldást osztott vele jobbra-balra. Elérkeztünk az engedélyezett végpontig. Ott már a rendőrök sorfala várt, élen a tisztjükkel. Eddig és ne tovább! Az atya a világ legtermészetesebb mozdulatával megáldotta a tisztet, aki meglepetésében az embereket utánozva letérdelt. A rend őrei természetesen követték parancsnokuk példáját. Ezen a térdepelő sorfalon haladt át a körmenet, egészen a Köröndig, amely manapság is a vonulók célpontja. És még mondja valaki, hogy az egyházak hátrányos helyzetben voltak…

Nagypénteken délelőtt (a szertartásokat akkor már délután tartották) apámmal felkerekedtünk szent sírokat nézni. Ezekben a díszes, lila színben úszó alkalmi sátrakban „temették el” Jézust, aki délután 3 óra körül halt meg az evangéliumok szerint. Természetesen a Belvárosban bőven akadt nézni való, mindegyik templomnak megvolt a saját hagyománya, egyik szebb volt, mint a másik. A Váci utcában kezdtük a Szent Mihálynak szentelt templomban. Három háznyira lakott „a Belváros írója”, keresztapám, Thurzó Gábor, ő is csatlakozott hozzánk sírnézőbe. Csak a templomok bejáratáig jött, tovább soha. Bűnös embernek tudta magát, aki nem képes megváltozni. Így aztán lecövekelt a bejáratnál. Amikor eltemettük, a menettel haladt egy nagyon szegénynek látszó asszony is. Elfáradt, letelepedett az óbudai temető egyik sírkövére. Visszafelé a sírtól szóba elegyedtem vele. Elmondta, annak a templomnak a bejáratánál kéregetett, ahol Thurzó álldogált vasárnaponként. „A művész úr – keresztapámat így tisztelték a Belvárosban, amikor kutyájával, éktelen ronda színű garbói egyikében a Nagycsarnokba ügetett; akkor a televíziónak még tekintélye volt, ott dolgozott – minden vasárnap annyit adott, hogy elég volt a következő hétig.” Arra gondoltam, biztos beljebb tessékelik a Mennyek országába.

Hozzá tartozott a Húsvéthoz, hogy valamelyik templomban, rendszerint Nagypénteken este, meghallgattuk Bach János passióját, a zeneirodalom egyik remekét, vagy Mozart csodálatos Requiemjét, esetleg Pergolesi Stabat Materét. Óriási felfedezése volt Tamás Alajosnak, a budai Kapisztrán Kórus és Zenekar vezetőjének Dvořák Stabat Matere. A budai ferencesek temploma mindig szűknek bizonyult, ha ezt a művet szólaltatták meg. Nekem három cseh lemezen volt meg, annyiszor és annyian kérték kölcsön, hogy teljesen elkopott. Ha szerencsénk volt, Ferencsik János elvezényelte valamelyik Bach-passiót, ez az esemény mindig a hangversenyévad tetőpontjának bizonyult.

Amikor Bicskén tanítottam, az ünnep és a várva várt szünet előtt mindig felolvastam egy költeményt. Se szeri, se száma a szép húsvéti verseknek, költőink fantáziáját is megmozgatta az ünnep mondanivalója és hangulata. Később találtam rá egy nagyon kifejező, mélyen emberi műre, a szenvedésben jártas Tóth Árpádéra. A költő versei között elbújva olvasható, még abban a gyűjteményben is hiába keresnénk, amely spirituális verseit tartalmazza. Valamelyik templomban a jászol előtt térdepelő poéta – úgy hiszem, a Nyugat nagyjai közül rá a legjellemzőbb ez a szó – feltörő gondolatait fogalmazza meg. A versnek az kölcsönöz különös lebegést, hogy a jászolban fekvő kisdedre ráérthető a Szent Sírban szenvedő képe is:

Szelíd gyermek, mért késztetsz, hogy megálljak,

Felém mért nyújtod nyájasan kezed,

Szívem, mely mindig későn érkezett,

Szelíd gyermek, lásd, lomha, furcsa, bágyadt.

Leomlanék csókolni jászolágyad,

Mint ki mirhát hoz, s kit csillag vezet,

De lásd, a mirha s csillag elveszett,

És eltemettem minden drága vágyat.

Álomsereg víg Fáraója voltam,

S szép katonáim zengő csodasorban

Vittem dőrén, amerre örvény tátong.

S most itt vagyok, szelíd szavadra vágyva,

Mert nem maradt más bennem csak a gyáva,

És gúnyolódnám, s ajkam halk imát mond…

(Krisztus-képre)

A húsvéti ünnepkört megelőző 40 nap böjti szabályai régen sokkal szigorúbbak voltak. Napjainkban Nagypénteken (ahogy a többin sem) nem szabad húst fogyasztani, és csak háromszor szabad étkezni. Ezen a napon vár ránk az igazi megpróbáltatás: az asszonyok ilyenkor főzik a sonkát. Éhségtől kopogó szemmel, korgó gyomorral sonkát szagolni – ilyenkor teljes súlyával nehezedik ránk a böjt önemésztő fájdalma. Az egyetlen vigaszunk: egy nappal később este, a szertartás után méltó bosszút állhatunk.

Azok közül a költemények közül, amelyeket Szabó Lőrinc Lóciról, a fiáról írt, mély jelentéstartalma van a Húsvét táján született Lóci verset ír-nek. Magába foglalja az egész, halálig tartó életet, amely éppen Húsvét történeteiből meríti célját és reményét: „Ünnep előtt volt. Kint a kertben – húsvéti bárány bégetett, – most borult virágba az alma – a barackfa már vetkezett,// én meg épp versbe igyekeztem – fogni életet és halált, – mikor egyszerre nyílt az ajtó, – jött Lóci és elémbe állt,// s megszólalt: - Apu, verset írtam! – - De hisz nem tudsz még írni, te! – - Nem is írtam, csak kigondoltam. – - No halljuk. - Hát figyelj ide -// szólt Lóci, azzal nekikezdett – s két sorban elmondta a verset: – „Az életet adja, adja, – egyszerre csak abbahagyja.”// Én nagyot néztem: - Ki? Kiről szól – a versed? Ennyi az egész? – - Hát az istenről, az a címe! - – magyarázta a gyerek; és:// - Nem kéne még valami hozzá? – Kérdeztem én kíváncsian. – - Nem hát - felelt ő - ez az élet, – ebben már minden benne van.// - Benne van, jól van, igazad van – szép a vers, menj, és játssz tovább! - – Szinte ijedten csókoltam meg Lóci hatéves homlokát.// Ő elrohant… Kint ragyogott a – tavasz, a bárány bégetett – s én eltűnődve ezt a verset – írtam a magamé helyett.”

Szerző

Út a holokausztig

Publikálás dátuma
2016.03.26. 08:28
Budapest életében kiemelkedő esemény volt az 1938-as Eucharisztikus Világkongresszus FOTÓK: MEK.OSZK.HU
A rendszerváltás utáni közép-kelet-európai társadalmakban, így a magyarban is, kétségtelenül megjelent újra az antiszemitizmus. A szabadságot kóstolgató országokban a holokauszt relativizálása is évtizedek óta kétségtelenül jelen van. A budapesti Civitas Europica Centralis (CEC) egy 2012-ben kezdett kutatása arra keresi a választ, mekkora volt a keresztény egyházak felelőssége és szerepe az antiszemitizmus társadalmi térnyerésében a két világháború között, mekkora volt a szerepe a klerikális zsidóellenességnek a zsidóság jogfosztásában, a lakosság dezinformálásában?
1938. május: Eucharisztikus Világkongresszus, ünnep a Hősök terén

1938. május: Eucharisztikus Világkongresszus, ünnep a Hősök terén

Az emberiség legszörnyűbb tragédiája, a holokauszt, számos neves kutató munkájának köszönhetően jórészt ismert. Az út viszont, amely idáig vezetett, már kevésbé. Mi tette lehetővé, hogy ez a borzalom bekövetkezzen, hogy jó esetben a lakosság passzivitása mellett, de sok esetben annak aktív támogatásával megtörténhessen? A két világháború közötti társadalmak ismeretében jogosan merül fel a kérdés: mekkora volt ebben a keresztény egyházak és a klerikális zsidóellenesség felelőssége? Milyen álláspontot képviseltek ebben a korszakban a történelmi egyházak, miért maradtak némák, amikor tiltakozni kellett volna? Mit hirdettek és mit hirdetett a keresztény felekezetek sajtója? Egyforma felelősség terheli a különböző felekezeteket, vagy volt különbség a különböző egyházak magatartása között Magyarországon, a környező országokban? Ezekre a kérdésekre keresi a választ a budapesti Civitas Europica Centralis (CEC) alapítvány több mint három éve folyó, a szomszédos államokra is kiterjedő kutatása, amelynek eredményeit múlt héten ismertették a Közép-Európai Egyetemen (CEU) rendezett konferencián.

Klerikális antiszemitizmus

Az előadásokból egyértelműen kiderült, a keresztény egyházak nemcsak hogy némák maradtak, hanem az általuk képviselt ideológia, a sajtójuk által terjesztett propaganda is nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a holokauszt megtörténhessen. Térségünkben minden állam homogenizációra törekedett, amelyben az idegen fajú és vallású csoportokat nem látták szívesen, bennük nemzeti felemelkedésük akadályát látták. A trianoni Magyarországot a revízió fűtötte, mindent ennek rendelt alá a korabeli politikum és egyház is. Az utódállamok eközben arra törekedtek, hogy felépítsék nemzetállamukat, így ezekben az országokban, bár domináns volt az antiszemitizmus, a magyar közösség és annak felekezetei is az új államvallások célkeresztjébe kerültek.

Ezekben az államokban a magyar nyelvű és kultúrájú zsidók kettős hátrányba kerültek. Szlovákiában például a római katolikus egyház és a politikai vezetés egyaránt a zsidókra úgy tekintett, mint a magyarosítás eszközeire és zászlóvivőire. Romániában például az ortodox egyház - Gabriel Andreescu neves román politológus szerint - legalább annyi, ha nem több energiát fordított a román nemzettől idegennek tekintett erdélyi görög-katolikusok, illetve minden más felekezet háttérbe szorításáért, mint az antiszemitizmus ellen.

Minden vizsgált országban a domináns, vagy egyenesen államvallásnak tekintett felekezet klerikális antiszemitizmusa jelentős szerepet játszott abban, hogy a zsidóellenes törvények megszülethessenek; hogy a zsidóüldözés megtörténhessen. Romániában az utolsó percben megtagadta a deportálásokat az uralkodó Vasgárda és Antonescu marsall, de ez nem az egyház kiállásán múlt.

Homogenizáció: az új nemzetépítés

A tragédia relativizálása sem egyedi magyar jelenség: Az elmúlt évtizedek kutatóinak jó része, amint a meghívott francia előadó, Henri de Montety tanulmányából is kiderül, még a franciák is, megpróbálták „kimagyarázni” a történteket, s arra hivatkozni, hogy például a zsidótörvények és zsidóellenes intézkedések német nyomásra születtek. Csakhogy nem igaz: Magyarország elsőként hozta meg a zsidótörvényeket, akkor, amikor még igazán nem beszélhetünk német megszállásról és német közvetlen kényszerről, mint ahogy a Vichy-kormány zsidótörvényei is a német megszállás előtt születtek. A kezdetben ugyancsak a homogenizációt, valamiféle új "nemzetépítést" szem előtt tartó francia katolikus egyház 1942 nyarán eljutott arra a pontra, ahonnan már a papság egy része sem vállalta a kollaborációt: földalatti ellenállási mozgalmat szervezett a zsidók mentésére. Az illegalitásban terjesztett kiadványa elérte a 120 ezres példányszámot. Franciaország 330 ezre zsidó közösségéből, amely korábbi 200 ezres létszámáról az ide menekültekkel duzzadt fel ennyire, mintegy 80 ezer ember pusztult el, ebből 50 ezret „hontalanként" tartanak nyilván. Magyarországon (ide értve a visszacsatolt területeket is) 400 ezer áldozata volt a holokausztnak, minden tizedik áldozat magyar volt, Auswitz-Birkenauban, a legnagyobb haláltáborban pedig minden harmadik volt magyar.

Az alapítvány vezetője, Törzsök Erika szociológus a kutatás ötletéről és szükségességéről szólva úgy vélekedett, hogy többek között azért tartotta fontosnak ezt a munkát, mert megjelent újra a nyílt antiszemitizmus, napjainkban újra kézzel fogható az idegenellenesség és ismét némák az egyházak. „Amikor 2002-ben, imakörökben fohászkodtak Budapesten Orbán Viktor győzelméért a választási kampány idején és a szószékekről szólították fel a híveket, hogy a Fideszre szavazzanak, felrémlett bennem a kérdés: ha a 21 század elején az egyházak ilyen módon tudják, és akarják befolyásolni a társadalmat, a politikát, akkor a két világháború között vajon volt-e, s ha igen, mekkora volt a keresztény egyházaknak felelőssége és szerepe az antiszemitizmus társadalmi térnyerésében? A klerikális zsidóellenességnek mekkora volt a szerepe a zsidóság jogfosztásában, a lakosság dezinformálásában, olykor elaljasításában? Miután kiváló történészek sora foglakozott - és foglalkozik - immár évtizedek óta a holokauszttal, bennünket az érdekelt, mit tettek a keresztény egyházak, vagy mit nem tettek, hogy azok a rettenetes társadalmi torzulások, emberi szenvedések és lealjasodások bekövetkezhettek, bekövetkeztek, melyek végéről sokkal többet tudunk, mint az odavezető útról” - fogalmazott Törzsök.

Riasztóak a jelek

Pacelli bíboros (XII. Pius pápa)

Pacelli bíboros (XII. Pius pápa)

A kutatás egyértelművé tette: nem kizárólag a politika felelőssége, ha a társadalom legrosszabb reflexei jelennek meg. Amikor a morál, vélt reálpolitikai feltételeknek akar megfelelni, szörnyű tévedések következnek be. S hatásuk beláthatatlan következményekkel jár.

A két világháború közötti időszakban az egyházak felelőssége nagy volt, hiszen a társadalom legfontosabb intézményei voltak. Az egyházi vezetők kettős szerepben – úgy is, mint egyházi vezetők és úgy is, mint a Parlament felsőházának tagjai - hozzájárultak az erkölcsi normák relativizálásához, s ezzel a társadalom tagjainak lezüllesztéséhez.

A történelem, mint tudjuk, ismétli önmagát. Napjainkban is ez az érzésünk, a szereplők pedig kísértetiesen hasonlóan kezdenek viselkedni. „Ferenc pápa szavai ide nagyon szűrten érkeznek. Úgy gondoljuk egy ilyen kutatás aktualitása napról-napra indokoltabb”, mondta Törzsök Erika, a Civitas Europa Centralis vezetője.

A veszély minden korban fennáll
„A holokauszt megmutatta, hogy meddig tud fajulni egy civilizált társadalomban a gonoszság, hogy az ember miként tud szörnyeteggé válni. Ez a veszély minden korban fennáll. A jövőben is bekövetkezhet, ha nem figyelünk oda. Ez a múlt kísérti Magyarországot, kísérti Európát, itt van velünk, akármi is történik, és nem is lehet tovább lépni ha nem értjük meg, hogy ez miért történt.” (Nemes Jeles László – a Saul fia rendezője)

A kutatásról:

A Civitas Europica Centralis (CEC) 2012-ben támogatást nyert a berlini székhelyű International Holocaust Remembrance Alliance (IHRA)-tól - az Út a holokausztig: a keresztény egyházak viszonyulása a zsidósághoz a két világháború között Csehszlovákiában és Magyarországon című kutatásra.

2013-ban az alapítvány megtartotta az első konferenciát a kutatási eredmények bemutatására.

2014-ben ugyancsak a berlini IHRA támogatásával a kutatást kiterjesztették Romániára is. Így nemcsak a vizsgált terület, hanem a téma is bővült. A kutatók vizsgálni kezdték,a korabeli határmódosítások következtében történt változások hatását is a történelmi egyházak körében. Az immár regionálisra bővült kutatás központi kérdése az lett, hogy hogyan alakult Közép-Kelet-Európa első világháború utáni társadalmaiban az egyes egyházak szerepe abban a folyamatban, aminek a végállomásai Auschwitz, Birkenau és a többi haláltábor lett.

2015-ben az alapítvány sikeresen pályázott a Claims Conference-hez és folytatta a 2012-ben megkezdett munkát. 2016. március 17-én a CEU-val együttműködve került sor a második konferenciára, amely immár a Kárpát-medence többi, magyarok által is lakott országaira is kiterjesztett kutatás eredményeit, a szomszédos államok többségi egyházainak viszonyulását is vizsgáló kutatás eredményeit mutatta be.

A kutatás anyagai a következők:

Gyáni Gábor: Társadalmi állapotok az 1930-as 40-es években, Közép-Kelet Európában

Jakab Attila: A történelmi egyházak és a holokauszt a magyarországi katolikus és református egyházban

Gabriel Andreescu (Románia): Az ortodox egyház és a holokauszt Romániában

Simon Attila (Szlovákia): A visszacsatolástól a deportálásig – A dunaszerdahelyi zsidóság és a keresztény társadalom (Szlovákia / Csehszlovákia)

Mézes Zsolt: Az evangélikus egyház és a holokauszt Magyarországon

Péter Izabella (Románia): A görögkatolikus egyház és a holokauszt

Bajcsi Ildikó (Szlovákia): Zsidó-kérdés a két világháború közötti csehszlovákiai református sajtóban

Henri de Montety (Franciaország): A francia katolikus egyház és az antiszemitizmus a második világháború alatt

Kókai Károly: A katolikus egyház és az antiszemitizmus a két világháború között Ausztriában

Szerző