Az Ab nem segíthetett

Ma már biztosan bánja a Fidesz, hogy húsvéti alkotmányába a közpénzekről egy nagyon is nyilvánosságpárti, megszorítást nem tartalmazó mondat került. Erre és az úgynevezett infotörvényre hivatkozva a bíróságok többnyire a nyilvánosság mellett döntenek, ha közérdekű adatok kiadásának kérdésében kell dönteniük.

Nem tehetett másként az Alkotmánybíróság sem, amely tegnap a Magyar Nemzeti Bank (MNB) kizárólagos vagy többségi tulajdonában álló gazdasági társaságok, illetve a jegybank által létrehozott alapítványok által kezelt adatok megismerését korlátozó törvényről döntött. Persze voltak törvényhozói próbálkozások, amelyek arra irányultak, hogy csorbítsák a közérdekű adatok nyilvánosságát, emlékezhetünk például a "visszaélésszerű adatigénylés" gyönyörűséges fogalmára, ami még Áder Jánosnál is megért egy parlamenti vétót. A közérdekű adatokat kezelő szervezetek pedig egyszerűen nem adták ki a kért információkat, szinte automatikusan kijelölve a bírósági utat.

Ugyanezzel próbálkozott az MNB is, amikor gazdasági társaságai, és különösen alapítványai adatait kérték, majd - nyilván megelégelve a nyilvánosság kíváncsiságát - egyéni képviselői indítványként beadott törvényben igyekezett titkait leplezni. Most úgy tűnik, kevés sikerrel, hiszen az Ab, ahogyan két napja a Kúria, kimondta: az MNB-alapítványok közpénzzel gazdálkodnak, így adataikat nem titkolhatják.

Még ez a mai összetételű Ab is úgy látta, nem segíthet Matolcsy Györgynek a közpénz közpénz-jellegének elveszejtésében. Indoklásuk szerint "Egy speciális adatkört tehát - függetlenül az adatkezelő személyétől, attól, hogy adott esetben milyen szervtípusba tartozik, milyen jogi formában működik vagy milyen tevékenységet folytat - maga az Alaptörvény minősít közérdekű adatnak". Nyilván kínos magyarázkodásra kényszerülnek majd az őket alkotmánybíróvá felkenő hatalomnak, de tettek ők már elég szolgálatot Orbánéknak (tisztelet a kivételeknek).

Ez a mai helyzet, várjuk a hatalom következő lépését.

Szerző
Simon Zoltán

Európa törvényei

Valamikor a „múlt század” hatvanas éveinek végén Algériában jártam egy sportegyesület színeiben. A látogatás végén néhányunkat az ottani klub Párizsban tanult elnöke - aki mellesleg a Sorbonne-on végzett korábbi évfolyamtársnőjét vette feleségül -, meghívott a lakására. Teázgattunk, beszélgettünk, a csinos fiatalasszony a szoba sarkába húzódva csendesen gitározott. Minden nagyon kellemes volt, míg a csapatunk vezetője meg nem dicsérte a háziasszony gitártudását. Ez vendéglátónk szemében mérhetetlen bunkóságnak számított, ott és akkor véget ért a szívélyes vendéglátás. Egy életre megtanultam, hogy az idegen kultúrájú népek szokásait – akár tetszenek azok nekünk, akár nem –, illik tiszteletben tartani.

Nem biztos, hogy a keresztény-zsidó kultúrkör családfelfogását nekünk kellene számon kérni az iszlám világon; aligha nekünk kellene kikövetelnünk a nők egyenjogúsítását; nem gondolom, hogy az európai-amerikai demokrácia-felfogást kellene megkövetelni egyes arab vezetőktől, amikor nálunk is éppen az illiberalitás felé tendál az orbáni demokrácia. Nem biztos, hogy ezeket az „európai elveket” tűzzel-vassal kellene terjesztenünk a Közel-Keleten, mint ahogyan azt a középkorban tették a keresztes lovagok. Tekintettel kellene lennünk a síiták és a szunniták érzékenységére egyaránt.

Hatás – ellenhatás, ahogyan a fizika tanítja. Mi pedig csodálkozunk, hogy a szíriai háború nyomán az Európában nevelkedett, de a társadalomtól elidegenedett, utcai erőszakon felnőtt arab fiatalok lettek a szélsőséges iszlám exportált „harcosai”. Ők próbálnak zavart kelteni az európai társadalmakban; kilátástalan gettóéletüket nem sajnálva ők erősítenek magukra robbanó övet, ragadnak gépkarabélyt, az Iszlám Állam biztatására ott okoznak nekünk sebeket, ahol az a legjobban fáj. Amíg mi középkori eszméikkel hadakozunk, addig ők hétköznapjaink békéjét, biztonságérzetünket rombolják. Fenyegetnek, ellenőrizhetetlen nyilatkozatokkal riogatnak, okkal-ok nélkül igyekeznek pánikot kelteni Európában.

A nyugat-európai mecsetekben elégedetlenséget szító imámok pontosan tudhatják, akkor lehetne jogalapjuk az iszlám tradíciónak elfogadtatására, ha ők is arra biztatnák híveiket, kövessék ugyan Mohamed tanításait a lakás falai között, őrizzék akár az ezeréves hagyományokat is, de kilépve a hétköznapok világába alkalmazkodniuk kell Európa szokásaihoz. A nyugati féltekén lelkiismerete szerint gyakorolhatja mindenki a vallását, de ahogyan a keresztyéneknek a templomaik, a zsidóknak a zsinagógáik, úgy a muszlimoknak a mecseteik falai közé kellene visszaszorítaniuk a hitéletet.

Nem véletlenül keltett Németországban és Franciaországban egyaránt heves vitákat a nők fejkendő viselete a munkahelyeken, az iskolákban. Amit az elkülönülés, a női jogok csorbításaként értelmezték, akik a tiltását szorgalmazták. Azt akarták, hogy akik a világnak ezen a fertályán élnek, kénytelenek legyenek elfogadni a nők közéleti egyenjogúságát, a világi bíráskodás törvényeit. Általában az európai népek törvényeit.

Meg kell ezt érteniük a belga és a francia gettókban felnevelkedett, "börtöniskolákba" járt, radikális fiataloknak, és azoknak a százezreknek is, akik a háború elöl menekülve új hazát keresve csak most érkeztek közénk. Ha erre képtelenek, aligha fogják megtalálni a helyüket Európa demokratikus országaiban.

Szerző
Somfai Péter

Túl sok humanitás?

„Túl sok humanitás, nagyon kevés realitás” – ezekkel a szavakkal foglalta össze a Kossuth Rádió hírműsora ifj. Lomnici Zoltán alkotmányjogász kritikus hangvételű véleményét, amely az Uniónak a menekültügy megoldását célzó újabb kísérleteit elemezte.

A humanitás és a realitás szembeállítása, s különösképpen az, hogy a nyilatkozó eszerint a humanitást sokallja, elgondolkodásra késztet. Hiszen eleddig úgy tudtuk, hogy a szolidaritás és a szociális igazságosság, s egyáltalán a humánumon alapuló értékek tekintetében mindig adósok maradunk; sohasem vagyunk képesek hiánytalanul teljesíteni egymás iránti kötelességünket. Vállalnunk kell az önmagát állandóan korrigáló, de a tökéletességet soha el nem érő erőfeszítést. Tisztességes szándékaink és minden jobbító törekvésünk ellenére ezen a területen, a humanizmuson alapuló egyetemes kötelezettségeink tekintetében bőven akad elvégzendő feladat, lelkiismeretünket nyugtalanító tennivaló.

Most azonban végre megnyugodhatunk, mert az Európai Unió túlzott buzgóságával szemben a mi kormányunk a realitásokra figyelve a humanizmusnak "ésszerű határt szabott", amelyet az elméleti megfontolásokat konkretizáló, elszánt kerítésépítés egyértelműen jelez. Tehát ott van a mi humanizmusunknak a határa, ahol a kerítés. Eddig tart és egy lépéssel sem tovább. Aki ezen túl akar lépni, az már az irrealitás világába jut és túlteljesít.

Csakhogy a kérdés ennek ellenére fennmarad: Vajon lehet-e kirekesztettségtől, éhínségtől, háborúktól sújtott világunkban "túlteljesítettnek" minősíteni az emberi együttérzésből, szolidaritásból fakadó humanizmust?

Úgy látszik, hogy a hatalmon lévő magyar politikai elit és a haszonélvező, olykor szakértői mezben fellépő holdudvar a humanizmus követelményeit egyszer és mindenkorra elintézettnek tekinti. És nemcsak a menekülőket illetően, hanem – s ebben igencsak következetes! – a határainkon belül mutatkozó szegénységgel, a társadalom perifériájára szorult tömegekkel szemben is. Az államhatárokon felhúzott pengés drótkerítéshez hasonló határzárat teremtett az önerejükből felzárkózni képtelen társadalmi rétegek köré. A kormányzatnak a nemzet érdekére hivatkozó migrációs politikája ezzel összefüggésben értelmezhető: csak a hatalmi centrum javát védelmezi, a kevesek fényűző jólétét a növekvő nyomorral szemben, amihez biztonságos hátteret teremt a külső ellenség, az így kialakított rendszert veszélyeztető bevándorlókra történő hivatkozás. Bízva abban, hogy az összefüggések bonyolultsága folytán a hétköznapi gondokkal küszködő halandó nyomorát és kiszolgáltatottságát a kívülről jövő fenyegetettség félelme feledteti. A magyar társadalom alapproblémái a kerítésen kívülre kerülnek.

Eddig, és csak eddig tart a humanitás, ami valóban nem túl sok, inkább szánalmasan kevés, ha a társadalmi realitásokkal vetjük össze. De hát mit lehet tenni, ha a fent említett rádióadó fennen hangoztatja, hogy a magyar reformok működnek. Olyannyira, hogy nekünk még a humanizmus rendíthetetlen hagyományú fogalmát is sikerült megreformálnunk: beleépítettük az önzést, nehogy túl sok legyen belőle. Mert jóból is megárt a sok. És ne felejtsük: a pokolhoz vezető út is jó szándékkal van kikövezve. És Európa épp’ ezen a kikövezett úton halad.

Az emberben azért maradnak kétségek. Ha világunk, közelebbi és távolabbi pátriánk sorsát tekintjük, nemigen tapasztaljuk a jó szándék túlburjánzását, s akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy a pokolhoz vezető út - az idézett, óvatos körültekintésre utaló mondással ellentétben és annál jóval több bizonyossággal - mégiscsak a rossz szándékkal van kikövezve. Lehet ugyan, hogy a jóra irányuló törekvés is félrevezethet és a realitásokkal szemben a naivitás kudarcot vall, de a tudatos rosszakarat következményeivel összevetve életben hagyja az önmagát korrigáló újrapróbálkozás reményét. És nem utolsó sorban az emberiség együvé tartozását is kifejezésre kutathatja. A sorközösség ethoszát, amely a második világháborút követően az európaiság elvehetetlen közkincse lett.

Erről szól a XVII. századi angol költőtől, John Donne-tól származó idézet, Hemingway híres könyvének mottója: „Senki sem különálló sziget; …minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.”

Ezért aligha hiszem, hogy túl lehet teljesíteni a humanizmust. Aki e téren a túlteljesítés vádját hangoztatja, az nem érti és nem is akarja érteni ezt a fogalmat, amelynek éppen az a sajátossága, hogy nem ismer el semmiféle kerítést, semmilyen korlátozást, hanem az ember egyedi végességében rejlő határtalanságot, a megelőlegezett bizalmat, a nyitottságot és a befogadókészséget hirdeti. Nem a fennálló realitásokhoz igazodik, hanem a szegényes realitások gazdagító alakítására vállalkozik. Ezért sem lehet a humanizmust olyan elvégzett feladatnak tekinteni, ami a politika adminisztratív kimutatásainak a rubrikáiba szorítható.

A humanizmus követelményrendszere mindig új és új kihívásokat jelent – egyénnek, közösségnek, politikai hatalomnak. A kihívások és megpróbáltatások pedig egyre nehezebbek. Ahogy Babits írja az „Intelem a vezeklésre” című versében: „mivel e földön jónak lenni oly nehéz”.