Az ügynök és a vaksötét

Publikálás dátuma
2016.04.04 07:45
A kihallgatótiszt szerepében Kovács Lehel, Tar Sándor életre keltője Mészáros Béla a Bihari című előadáson FOTÓ: DÖMÖLKY DÁNIEL
Fotó: /
Az önpusztító, homoszexualitásával megzsarolt, III/III-as ügynöknek beszervezett jelentős íróról, Tar Sándorról szól Ménes Attila Bihari című darabja, amit a Katona József Színház Sufnijában Máté Gábor rendezett. Egy gondolkodó, érzékeny ember gyötrődő önvizsgálatát és dermesztő környezetét látjuk.

Nem vagyok klausztrofóbiás, de azért mázli, hogy a Bihari előadásán éppen az ajtó mellett ülhettem, mert különben lehet, hogy pokoli nyomasztó érzés lett volna rajtam úrrá. A Katona József Színházban a Sufni amúgy is sivár, kis pincehelyiség, de Kálmán Eszter díszlettervezőnek sikerült még kietlenebbé, feszélyezőbbé, ridegebbé tennie, olyanná, hogy akár azt érezhessük, összenyomnak bennünket a falak. Rideg, csőszerű, fullasztó fémtákolmányban játszanak a színészek, maga az állandósult börtön, a napfénytől és mondhatni, a való élettől való elzártság. Itt jóformán csak vegetálni lehet. Élő-halottnak lenni.

Ha úgy tetszik, ezek az elmúlt rendszer keretei, melyekre bizonyos szempontból hasonlít a mostani is. A fortélyos félelem ugyancsak jelen van. A fullasztó légkör szintúgy. Az ügynökmúltját középpontba állítva Tar Sándorról írt darabot Ménes Attila. Arról, ahogy a Mészáros Béla által játszott írót kegyetlen lelki és némiképp testi terrorral megzsarolva beszervezik, megroppantva az életét, megtörve a gerincét. És arról, ahogy ezt érzékeny, gondolkodó emberként hogy viseli, illetve nem viseli. Hogyan próbálja magának is megideologizálni, hogy ezt csinálnia kell. Hogy emészti önmagát, válik reménytelenül, végzetesen alkoholistává, önpusztítóvá, miközben jár az agya, muszáj tépelődnie, gondolkodnia, gyötörnie magát, és ez a kínlódás már az egész testét menthetetlenül roncsolja.

A zsarolás tárgya a homoszexualitása. Látjuk a fiatalkori homoszexuális kapcsolatát, látjuk az ágyban is, ahogy a Dér Zsolt megformálta férfi szinte kígyóként rátekeredik, valósággal összeforr vele, látjuk veszekedésüket, évődésüket, majd Tar pokoli megzsarolását, ahogy a szó szoros értelmében a földre lökve porig alázzák. Álságos mézesmázosság keveredik durvasággal, kenetteljes szavak otrombákkal, alpáriság nagyzolással. Kovács Lehel kegyetlenkedő, de közben leereszkedően haverkodó, alacsony, kisebbrendűségi érzéssel teli, ugyanakkor beképzelt kihallgató tisztje maga a megtestesült két lábon járó ellentmondás. Aki, bár ezt próbálja magától elhessenteni, nem vizsgálja magát, mint az író, bűntudata sincs, de bizonyos mértékig szintén emészti önmagát, hiszen érzi cselekedeteiben az ellentmondásosságot. Némiképp akár az elmúlt és mostanában rémisztően visszaidézett rendszer jelképe ő, minden diszkrepanciájával, durvaságával, nyájaskodásával, némi tahóságával egyaránt. Alárendeltje Pelsőczy Réka ostoba rendőrnője, aki fölfelé nyal, lefelé rúg, szitkozódó mocskolódás után haverkodva pálinkázik, és lapos szentenciákat pufogtat. A buta alkalmatlanság kivetülése. Takátsy Péter kifinomultabb Tariska elvtársa látszólagos kívülállással, némi fölénnyel, de sejthetően rejtett homoszexualitással nézi az elaljasuló kihallgatást, mint aki igyekszik kívül lenni e mai kocsmán, de eléggé tisztában van azzal, hogy minek is a részese.

Takátsy alakítja azt a fiatalembert is, aki ellenzékiként a beszervezett Tarhoz hordja a tiltott szamizdat irodalmat, és szót is vált vele arról, hogy mennyire tarthatatlanul rémes a rendszer. És hát az író persze sok mindenben egyet is ért vele, aztán pedig már elég rutinosan jelent. Létezni akar, felszínen maradni, elfogadhatóan élni. Ennek érdekében hajlik, sőt roppan a gerinc. De az önmeggyőzés, hogy ez helyes, csak nem és nem sikerül, nem lehet annyi álságos ideológiát gyártani, hogy gondolkodó ember számára ne maradjon ott legalább a nyúltagyban, örökkön-örökké, hogy ugyan lehetetlen helyzetben, de mégiscsak eladta a lelkét az ördögnek, és ez borzalmas, kibírhatatlan, akár nem túlélhető. És Mészáros el is játssza azt a dermesztő állapotot, amikor már a rendszerváltás után lidércesen magára marad. Ez a jelentős író, akinek a novellái valódi értéket képviselnek, aki Az áruló című kötetében próbálta megírni mi is történt vele, 1997-ben még József Attila-díjat kap, '98-ban Márai Sándor-díjat, majd 1999-ben már nem titkolja, igencsak sokakkal ellentétben, hogy a III/III-as ügyosztály besúgója volt. Szembe akar nézni a múltjával, cserébe megint megaláztatás az osztályrésze. Pokoli nehezen viseli, hogy újfent pokolra kell mennie. Van is egy olyan jelenet, amikor a korábban hozzá szamizdatot hordozó férfi fölmegy a lakására és korholja, akkor üvöltve azt kérdezi tőle, hogy minden szart rá akarnak kenni?

Úgy érezte, hogy így történt. Több öngyilkossági kísérlete volt. Némileg tisztázatlan, hogy tüdőembóliában vagy öngyilkosként halt-e meg a lakásában 63 évesen, 2005-ben. De az biztos, hogy tovább nem bírta, nem bírhatta.

A produkció úgy fejeződik be, hogy egy szál magában gubbaszt a lakásában, vészterhesen egyedül van, kiüt rajta a halálos depressziója és csak ül és ül. Majd vaksötét lesz. Olyan vaksötét, ami azóta újra körülvesz bennünket.

2016.04.04 07:45

Ti rabjai a földnek - megjelent Aranyossi Magda emlékirata

Publikálás dátuma
2018.12.15 12:30
Aranyossi Magda és Pál 1956 környékén Leányfalun
Fotó: /
Szembefordult osztályával, az úri Magyarországgal, lázadva a társadalmi igazságtalanság ellen: megjelent Aranyossi Magda emlékirata.
A cím, amit a kiadó választott, lírai, rezignált, melankolikus. Visszafogott nosztalgiát sejtet, diszkrét naftalinszagot áraszt, „ódon ritkaságok” hangulatát idézi. Ezt még fokozza a csupa báj és kellem borító is.
S mindezzel alaposan megtéveszti leendő olvasóját.
Mert a szerző lebilincselően izgalmas emlékirata mindennek éppen az ellenkezője. Határozott választások, kemény döntések, súlyos kockázatvállalások mozgatják ugyanis Aranyossi Magda életét. Férje oldalán fiatalon csatlakozik a kommunista mozgalomhoz. A Tanácsköztársaság bukása után együtt emigrálnak (itthon a fehérterror az életüket fenyegette), érvényes útiokmányok nélkül élnek Ausztriában, Olaszországban, Svédországban, Németországban és Franciaországban. mindenhol részt vesznek a hol fél-, hol illegális mozgalmi munkában. Majd a második világháború idején kalandos úton visszatérnek Magyarországra, s az antifasiszta ellenállás harcosai lesznek.
A szerző felnőtt életének jelentős része tehát permanens létbizonytalanságban, a teljes ideiglenesség állapotában, majd állandó életveszélyben telt. S mégis: az emlékezés egészét valami derű hatja át – az eszme vezérelte, értelmes cselekvés bizonyossága. Mert Aranyossi Magda tudatosan fordult szembe osztályával, az úri Magyarországgal, a szörnyű társadalmi igazságtalanságokkal, s legjobb meggyőződése szerint választotta a kommunisták által kínált megoldást. Reprezentatív típusba tartozik ezzel, példának Lukács Györgyöt vagy Déry Tibort említhetjük.
 
Az emlékirat másik hőse – természetesen és méltán – a férj, a szellemi és harcostárs: Aranyossi Pál, aki szintén megtagadta a kiváltságosok világát, aki megannyi nyelven beszélt akcentus nélkül, aki nyomdakészen fogalmazott, aki – valami lenyűgöző könnyedséggel, eleganciával – a legveszélyesebb helyzetekben is feltalálta magát. A kommunista mozgalom kicsit csodabogár européer értelmiségije: lapokat szerkeszt, fordít, fedőállásokban dolgozik, röpcédulákat gyárt. A szerző leánykori neve: Nádas Magda. Korunk egyik legnagyobb írójának, Nádas Péternek a nagynénje. Az unokaöcs széljegyzetekkel egészíti ki a memoárt, ezek sosem tolakodóak, leginkább kiegészítik egy-egy emlék tényeit, helyenként vitatnak is egy-egy megállapítást, amitől csak izgalmasabb, gazdagabb lesz az eredeti mű. (Nádas Péter a Világló részletek című gigantikus alkotásában magától értetődően kulcsszerepet szán legendás nagynénjének.) A kötetet a szerző válogatott levelezése, családi fotógyűjtemény teszi teljessé, a szerkesztés Nagy Boglárka munkája.
A felszabadulással záruló memoár tehát egy mindvégig hithű kommunista életének meghatározó szakaszát tárja elénk (lapjain egyébként megelevenedik a nyugati emigráció szinte teljes munkásmozgalmi Pantheonja). Ma visszatekintve, tudom, sokan legyintenek: illúziókergetés, önbecsapás az egész, idejétmúlt ügy.
Ne siessünk ezzel a legyintéssel!

Mert a társadalmi igazságtalanság elleni lázadás egyáltalán nem anakronizmus. Miként a kiszolgáltatottakkal, a kisemmizettekkel, a lent világával vállalt szolidaritás vagy az antifasiszta ellenállás sem. Az egyenlőség – nem konjunktúra kérdése. Márpedig Aranyossi Magda emlékiratában ezek a vezérlő, sorsformáló eszmények. S aki ezekre tette fel az életét, az történelmi léptékben nem válhat megcsalatottá.

Info

Aranyossi Magda: Én régi, elsüllyedt világom – Nádas Péter széljegyzeteivel Jelenkor, 2018

Témák
irodalom
2018.12.15 12:30
Frissítve: 2018.12.15 12:30

A szolgálólány meséjének írója megelégelte, hogy Trumpék vegzálják az újságírókat

Publikálás dátuma
2018.12.15 09:30
Margaret Atwood
Fotó: AFP/ ANGELA WEISS
A nyolcvanéves kanadai írónő, Margaret Atwood arra szólította fel a különböző nemzetek íróit, köztük a magyarokat is, hogy saját hazájukban ne engedjék csorbulni a sajtószabadságot.
Az elmúlt évek Nobel-díj várományosa, Margaret Atwood egyre gyakrabban hallatja hangját közéleti ügyekben, legutóbb a #metoo-ügyek kapcsán nyilatkozott. A szolgálólány meséje című világsiker szerzője szerint a szexuális zaklatásokat nyilvánosan tárgyaló #metoo-akciók a hibás jogrendszerből adódnak. Mivel a szexuális zaklatási ügyek áldozatai a legtöbb esetben nem kapnak segítséget az intézményektől, ezért az internethez, a teljes nyilvánossághoz kezdtek fordulni. Ez nagyon hatékony eszköz ugyan, de mivel kilóg a jog által szabályozott térből, ezért Atwood szerint még komolyabb problémákhoz vezethet. „Ha túllépünk a jogrendszeren, mert nem hatékony, akkor mi jön helyette? Kinél lesz a hatalom? A szélsőségesek nyernek, és az ideológiájukból vallás lesz, és aki nem követi, azt eretneknek tartják. A regényírók különösen gyanúsak ilyenkor, mert emberekről írnak, és az emberek morálisan bizonytalanok. Az ideológiák célja pedig, hogy eltöröljék a bizonytalanságot.” Atwood szerint a demokrácia visszaszorulásával hasonló belső logika vezet a szólás- és sajtószabadság csorbulásához illetve szándékos csorbításához is. Az írók nemzetközi szervezetének, a Nemzetközi PEN Clubnak jelenlegi alelnökeként levélben fordult a napokban kollégáihoz, hogy felhívja figyelmüket a meggyilkolt vagy kivégzett újságírók életére. „Világszerte nő az erőszakkal elhallgattatott újságírók száma, ezért kerültek ők a Times magazin címlapjára, mint 2018 legfontosabb tanúi.” Atwood szerint semmi értelme azt hajtogatni, hogy „ez nálunk nem történhet meg”, hiszen a jelenség egyre szerteágazóbb, a Trump-adminisztráció listázza, le- és kihallgatja a médiában dolgozókat, és naponta akadályozza a munkájukat, ellehetetlenítve az igazsághoz és az információhoz hozzáférés alkotmányos jogát. Az író egyúttal felhívja a figyelmet a legújabb veszélyre is, a sajtóba vetett bizalmat szétziláló, központilag irányított hazugságok és álhírek (fake news) szaporodására. Atwood szerint ez éppen a demokráciadeficites országokra a legjellemzőbb. Nagyjából ezzel egy időben jelent meg a világsajtóban Michel Houellebecq francia író cikke, melyben leszögezi, hogy az amerikaiak ma már egészen biztosan nem adnák életüket a sajtószabadságért, és ez szerinte szorosan összefügg a jelenlegi vezetés módszereivel. Az író azt állítja, hogy eddig nem ismert Donald Trumpnál jobb amerikai elnököt.
Szerző
2018.12.15 09:30
Frissítve: 2018.12.15 09:30