Hollande elnök keserves végjátéka

„Királydráma”, mondhatnánk Shakespeare nyelvezetével, ha nem a nyugat-európai köztársaságok klasszikusáról, a francia République-ről volna szó. Bár elvileg még bármi történhet Párizsban, a múlt hét a politikai előrejelzések szerint a jövőre hosszú időre eltemette az ottani baloldalt, mivel Francois Hollande elnöknek le kellett mondania nagy tervéről, az alkotmánymódosításról. Roppant csekély a remény arra, hogy az alig egy év múlva esedékes államfői választásokon, újabb öt évre a szocialisták kerekedhetnének fölül. A személyes vereség Francois Hollande-é, akiről mondhatni az egész sajtó Waterloo-i kudarcot említ, azt a tragikus napot, amelyen harctéri csődje miatt Napoléon császár a XIX. század kezdetén, a belgiumi csatatéren elbukott. Ugyanakkor még ennél is cifrább jelzők is olvashatóak a sajtóban.

Súlyos politikai vereséget szenvedett múlt héten a francia köztársasági elnök azzal, hogy kénytelen volt bejelenteni, feladja az alkotmánymódosításra vonatkozó terveit. Még abban is csúnya gúny volt, ahogyan a Le Monde, a mellesleg legvisszafogottabb napilap is beszámolt arról, ahogyan a francia elnök akaratlanul is, bejelentette tragikomikus vereségét. Hollande megjelent az Élysée-palota III. Napoléon szalonjában, és kurtán közölte, „elhatároztam, hogy lezárom az alkotmányos vitát”. Vagyis eltemette azt az úgynevezett reformot, amelyet maga hirdetett meg tavaly a november 13-án, Párizsban végrehajtott terrortámadásokat követően, amelyben több mint 130 személy vesztette életét. Hollande elnök akkor összehívta a törvényhozás két házát, hogy hagyja jóvá az elképzelést, amely szerint megfosztják állampolgárságától azt, akit terrorcselekmény miatt ítélnek el. Az elnök óhatatlanul is „bűnrészesnek” minősített egyes észak-afrikai, illetve Afrika más részeiről érkezett bevándorlókat, akiknek a túlnyomó többsége semmivel sem volt hazafiatlanabb, honfitársaiknál. Maradéktalanul beilleszkedtek a társadalomba, egy részük már muzulmán vallását sem gyakorolta, csupán jelentéktelen kisebbségük, jobbára az ifjú korosztályból valók csatlakoztak a dzsihadista Iszlám Államhoz (IS).

Az államfői kezdeményezést megdöbbenés fogadta. A politikai jobboldal egyöntetűen örvendezett a baklövésen, félreérthetetlenül jelezte, rá ne számítson az Élysée-palota, semmi áron sem szavazza meg. Ezt tükrözte a két ház külön-külön meghozott döntése is. A baloldali többségű képviselők, a lelkiismeretes szocialisták eltökélt fönntartásaik mellett is főként pártfegyelemből elfogadták volna a javaslatot, a konzervatív dominanciájú szenátus azonban elvetette azt. A jobboldal kárörvendően állapíthatta meg, hogy a szocialista elnök magát hajszolta bukásba. A kongresszus összehívásának eltörlésével Hollande aláírta politikai halálát. Helyzetét súlyosbította, hogy az alkotmánymódosítási tervek miatt lemondott a kormány egyik kulcsminisztere, a derék és hűséges szocialista igazságügyi miniszter, Christine Taubira, aki úgy érezte, nem vállalhat közösséget a képtelen gondolattal.

Az alkotmánymódosítás meghiúsításáért a magabiztosságát elvesztett Hollande kizárólag az ellenzéki jobboldalt kárhoztatta, nem említvén, hogy végzetes tévedésével saját táborát, a Szocialista Pártot is meghasonlásba kergette. A feszültség végső szakaszában saját honatyáinak tekintélyes hányada is kendőzetlenül tudatta, az ő voksaikra se ne számítson. A Le Monde tragikus szavaival élve, teljessé vált a végzetes politikai tragédia, s bárhogyan magyarázkodik is az elnök, öngyilkosságot követett el. Temetheti terveit, a reményt, hogy tizenhárom hónap múlva, 2017 kora őszén másodszorra is megválasztathatja önmagát. Talán még a jelöltségig sem jut el, nem biztos, kiáll-e mellette a lassacskán eszmélő baloldal.

A magát konokul baloldalinak valló Hollande két éve, 2014-ben, az első jelentősebb kormányátalakításkor a kabinet élére hívta Manuel Vallst, akiről eleve tudhatta, hogy nincs vele egy hullámhosszon. Tőle valamennyire jobbra húz, hajlandó a munkáltatók szempontjait is figyelembe venni. Ez azért is problematikus, mert az eddigi négy Hollande-féle államfői esztendőnek mindig kényes pontja volt a veszedelmes munkanélküliség. Minden görcsös erőfeszítés ellenére sem sikerült, néhány csekély átmeneti siker ellenére sem, jelentősen csökkenteni az állástalanok számát. Szocialista „vívmánynak” tekintették a 35 órás munkahét bevezetését, ettől azt remélték, hogy ezzel sikerülhet enyhíteni a munkanélküliség tragédiáját, de megfeneklett ez a szándék is. A gyáriparosok szervezetei nem szűntek meg rohamaikkal olyan törvényváltoztatást követelni, hogy ne töröljék el ugyan a 35 órát, de a helyére olyan reformot vezessenek be, amely a túlórák jelentős engedélyezésével, alacsonyabb bérért nagyobb áldozatokra kényszeríti a munkavállalókat. Hollande a törekvéssel nem szállt szembe, hallgatólagosan tudomásul vette, amire rátett még egy lapáttal, hogy szintén kétbalkezes módon, olyan jogásznőt nevezett ki munkaügyi miniszterré, aki elég gyorsan döbbent rá szocialista „elkötelezettségére”, és Valls biztatására olyan törvényjavaslatot terjesztett elő, amely tovább szította az országos feszültségeket.

Franciaországra, egyszerre szakadt rá a két válság. A múlt hét keddjén hangzott el a különböző televíziós csatornákon az államfő önpusztító nyilatkozata, a szakszervezetek, diák- és civil mozgalmak pedig csütörtökre hirdették meg nagyszabásúnak szánt átfogó tiltakozó megmozdulásukat a munkahelyeket veszélyeztető törvényjavaslat ellen. Haragosan tüntettek az utcákon, iskolák diákjai, különösen a gimnáziumoké, mert úgy vélik, különösen a fiatalokat, a munkavállalás előtt állókat sújtja leginkább a tervezett jogszabály. Még aznap estére elkezdődött a számháború. A kormányzati szervek kimutatásai azt állították, hogy Párizs és a többi nagyváros utcáit hozzávetőlegesen úgy 400 000 tiltakozó özönlötte el, az eltérő irányzatú, mégis alapjában egyetértő szakszervezetek viszont 1,2 millióra becsülték a mozgósítottak számát. Ha a valóság valahol a kettő között volt is, akkor is vitathatatlan az Élysée-palota veresége. Bekövetkezhet még most nyáron, hogy a munkatörvénykönyv módosítása is, az alkotmányreform végzetes sorsára jut.

A sztrájk miatt a Le Monde aznap nyomtatott formájában nem jelent meg, de az internetes változat első oldalas főcímében azt emelte ki, hogy a példátlan krízis fő áldozata a bűnösen mellőzött ifjúság. Közölte a lap a France Stratégie Intézetnek az összesítését, amely feketén-fehéren kimutatta, hogy a közpolitikának a nagy vesztese a fiatal generáció. S ebben nemcsak a mostani kormányzat a hibás, hanem az előző jobboldaliak is. Az elmúlt harminc évben az idős nemzedéket, főként a hatvan évnél korosabbakat részesítették előnyben, az esetek többségében nekik jutottak a szociális kedvezmények. A huszonöt év alatti nemzedéknek a nemzeti össztermékből mindösszesen csak úgy 8 százalék jutott. Az egy főre jutó kereset növekedése még tragikusabban alakult. A hatvan év felettiek úgy átlagban tíz százalékkal gyarapíthatták jövedelmeiket, míg a 18-24 év közöttiek nyolccal, a 18 éven aluliak mindössze kettővel. Hollande mindig azzal kecsegtetett, hogy politikájának első számú törekvése az ifjúság, a jövő támogatása, ami így teljesen megcáfolódott, a zord valóság ékesen kétségbe vonta.

Mindebből, pártszimpátia nélkül, az egész francia sajtó azt az egyöntetű következtetést vonta le, hogy Hollande időnyerés céljából azt hirdeti, úgy november táján dönti csak el, jelölteti-e magát másodszorra is az államfői posztra, de sejteti, végül csak így dönt majd. Fölösleges töprengés, vélik az elemzők, ha így határoz is, hiábavaló. Az első fordulót sem élné túl, politikai megsemmisülése még keservesebbnek ígérkezik. Eddigi négy elnöki esztendejével összezúzta az esélyeit, bölcsebb volna önként választani a visszavonulást.

Ha minden igaz, máris befellegzett neki.