Harcos Katalin: Kiáltás a platánokért
Ó, jaj, minden földre sújtott ágért!
Ó jaj, a fákért, százszor és ezerszer!
Ó, jaj, minden hontalan madárért!
Ó jaj, ki döntése pusztított ez egyszer!?
Árnyas fák alatt a Hild-udvaron
hajdan mennyit üldögéltem csendben.
Áttört a napfény a smaragd lombokon,
s kusza mintákat rajzolt az ölemben.
Fent cserfes madarak dicsérték a létet,
lent levélsusogás andalított kéjjel…
noteszemben hosszan sorok gyülekeztek,
víg versek születtek, mámoros mesékkel.
Most a falak között honol a halott csend.
Csonka tőkék, mint fák bús sebei, sírnak.
Dúlt magányban, üresen ásít már a kert,
nyoma sincs életnek. Madarak sem hívnak.
Fakó fény fázósan bóklászik köröttem,
a smaragdcsillogás réges-rég tovatűnt.
Nincs kert, nincs pad, nincs, mi felderítsen.
Lelkem kiszárad, az élet messze került.
Ó, jaj, minden földre sújtott ágért!
Ó jaj, a fákért, százszor és ezerszer!
Ó, jaj, minden hontalan madárért!
Ó jaj, ki döntése pusztított ez egyszer!?
