Életpályamodell

Belpolitika: „Vannak szemét alakok. Vannak aljas emberek. Vannak rosszindulatú őrültek. Vannak irtózatos g...cik. Vannak gusztustalan rohadékok. És van Gyurcsány.” (Nocsak: már öt évvel ezelőtt is mert valaki nyilvánosan így beszélni.) Külpolitika: „Ki a f..sz az a Thomas Melia? Minek kell naponta adnunk a szarnak egy pofont?" (Melia az USA helyettes külügyi államtitkára volt.) Sportpolitika: „Aki büszkén azt gondolja, ha bunkóbb a legbunkóbb futballhuligánnál, akkor jó fej klubelnök. Pedig csak egy szánalmas lájkkurva. Igazi, tőről metszett lila majom.” (Ez a mondat Újpest polgármesterének szól.) Oktatáspolitika:"A székely farag egy nyárfát az udvaron. Mi lesz abból édesapám? - kérdi a fia. Kocsirúd - feleli az öreg. Egy óra múlva megint arra megy a gyerek. Mi lesz abból édesapám? Fogpiszkáló, ha el nem baszom.” (Az ősrégi vicc címzettje Pukli István igazgató.)

Gondolkoztam azon, hogy folytassam-e a szemlézést, de szerintem ennyi bőven elég. Az ordenáré üzenetek önmagukért beszélnek: sértenek korábbi miniszterelnököt, külpolitikust, polgármestert, pedagógust. Magyart és külföldit egyaránt. Persze tudom, hogy a közéleti szereplőknek a nemtelen támadásokat és az igaztalan minősítéseket rezzenéstelen arccal kell elviselniük. De itt nemcsak a stílussal van gond, hanem azzal is, hogy a ma hatalmon lévő pártban kacskaringós pályát befutó emberünk kizárólag személyükben kívánja bántalmazni és alázni az áldozatokat. Közügyeinkről és a politikai folyamatokról, illetve azok összefüggéseiről, fogalma sincs. Elemzés, érv és magyarázat helyett szimplán mocskolódik. Jópofa dolognak tartja, ha a pártjának és neki nem tetsző közszereplőket hányingert keltő mondatokkal inzultálhatja. Talán még ez sem számítana, ha nem tudnánk, hogy a sok nehézség árán jogi végzettséget szerző honfitársunk már volt az Országgyűlés alelnöke, egykor miniszteri bársonyszéket is kapott, jelenleg miniszterelnöki megbízott és az Európai Parlament tagja.

Sportbarátként külön fájdalom számomra, hogy emberünk a Magyar Olimpiai Bizottság alelnöke, az MTK Sportegyesület és a Sportegyesületek Országos Szövetségének elnöke. Karrierje során kenyéradói – különös tekintettel miniszteri munkájának emlékezetes „sikereire” – az elmúlt másfél évtizedben gondosan ügyeltek arra, hogy komoly ügyekben meghatározó szerepet ne játszhasson. Villognia szabad, eljátszhatja az önálló véleményalkotásra képes néppárti hobót (fából vaskarika!), lehet átmenetileg internet-vezérkari főnök is, de ha megjön a parancs, akkor minden előbb felsorolt társadalmi funkcióját hanyagolva rögtön letámadja a központilag kijelölt bel- és külföldi célszemélyeket. Erre szemelték ki, kizárólag erre használják. Ez az igazi szakterülete, másra nem alkalmas. Megbízói soha nem állítják a szőnyeg szélére, nincs el- és be számoltatás, főnökei nem minősítik politikai teljesítményét. Ugyanis az értékelhetetlen. Fiatalon került a közélet centrumába, de a tálcán kínált lehetőségekkel nem tudott élni. A hirtelen feltűnt üstökösből halványuló fényű hullócsillag lett. Félteni azért nem kell, mivel a brüsszeli jutalomjáték sokat hoz a konyhára.

Nevetséges a bárdolatlan suhanctempó, abszolút hiteltelen az erőltetett lazaság. Az örök kamasz szerepében tetszelgő és párthűségét primitív megnyilvánulásokkal igazolni kényszerülő ember nyáron ötven éves lesz. Tapasztalatból tudom, hogy az ötvenedik születésnap visszatekintésre és őszinte számvetésre kényszerít. Vajon képes lesz rá?

Kellemetlen mellékzöngék

Tabu témák övezik életünket. Biszku Bélát még el sem temették, de elfogulatlan nekrológot se olvasni, se hallani nem lehetett róla, kivéve néhány gyér hírlapi jegyzetet. Egy tévéhíradó alul futtatott soraiból tudhattuk meg, hogy nem azért hunyta le a szemeit a Mazsihisz kórházában, mert zsidó volt, hanem mert állami intézmény nem akadt, amely vállalta volna a magatehetetlen agg politikus gondozását. Valakinek el kellett mondania ezt, nehogy netán a szélsőjobboldalon fantáziáljanak a vad antiszemiták: nocsak, ez a tömeggyilkossággal vádolt is zsidó volt... De még a mérsékeltebb jobboldalon is lehetnének olyanok, akik talán a szocialistákra, netán utódpártjukra kennék a botrányosan félbeszakadt per ódiumait. Kit is melengettek rejtegetve a keblükön? Ilyen országban élünk.

Maga a lehető legnagyobb nyilvánossággal elkezdett tárgyalás tálalása is „foltos” volt. Egy éppen regnáló politikai hatalom azért ültette látványosan a vádlottak padjára ezt a már se nem élő, se nem halott aggastyánt, hogy agitációs fórumot teremtsen önmagának. Nem teljesen alaptalanul, hiszen az 56-ot követő események minden részlete mostanáig sem tisztázott, okkal élt Biszkuról az a feltételezés, hogy igenis felelős lehetett bizonyos politikai gyilkosságokért. Ne kerteljünk: a Fidesznek és Orbán Viktornak azért volt szüksége erre az ízléstelen mutatványra, mert a közbeszédben van olyan vélemény, hogy bár a mai kormányzat tagadhatatlanul nem követett el politikai gyilkosságokat, mégis: a Kádár korszak vége, látszat puhasága, sok tekintetben különb volt a jelenlegi hatalomnak az ellenzékkel szembeni politikájánál. Ami így torzkép, mégis van benne valami.

Megtehette volna a Fidesz, hogy történészi precizitással fölidézi az 1956-os októbert követő vad megtorlásokat, hajdani ávósok vérengzéseit, de egy már alig mozgó, önmagát vonszoló aggastyánt látványosan meghurcolni - nem volt éppen humánus látvány. Adjanak hálát a sorsnak, hogy végül ítélkezniük nem kellett, az óhatatlanul száguldó idő ezt megtette helyettük.

Ugyanakkor vannak ennek az utólag teljesen tisztázhatatlan ügynek más vonatkozásai is. Híradó részletek elevenítették föl, a Népszava visszatekintése kellő ízléssel szóvá is tette, hogy Biszku Béla még utólag nézve sem volt teljesen ártatlan, sőt. Amikor szóvá tették neki Nagy Imre kivégzését, nemhogy kereste volna a Kádár-vezetés mentegetését, a maga bolsevik „öntudatával” odabiggyesztette: megérdemelte! Vagyis ezt a gyilkosságot - mert az volt, jellegzetes sztálinista megtorlás -, személy szerint is magára vállalta. Akarva, akaratlanul beismerte, hogy Kádárék "rendcsinálása" jellegzetes politikai bűncselekmény volt, nem is szólva a többi, jó szándékú, és igazán meggyőződéses ifjú hazafi tömeges üldözéséről. Az 1956. november 4-ikét követő hónapok, de mondhatnánk akár néhány esztendőt is, a történelem szégyenteljes korszakait idézi föl.

Valójában ezzel nincs vége. Mind gyakrabban kerül szóba, hogy még sokan élnek közöttünk olyanok, akik - igaz, jobbára már visszavonultan, de - még mindig hajdani bűneiket, félrelépéseiket, egykori felelősségüket rejtegetik. A pillanatnyi politikai hatalom igyekszik mintegy „mozgalmat” teremtve, napirenden tartani a problémát. A Fidesz ennek ürügyén megpróbálja azonosítani az ellenzéki szocialista pártot, egyes vezetőit a Kádár-rendszer 60-as-70-es évekbeli politikusaival. Holott egészen más korosztályból származnak az MSZP meghatározó személyiségei. Lehetnek még közöttük egykori KISZ-vezetők, az MSZMP utolsó éveinek politikusai is, de valójában ők már egy másik nemzedékhez tartoznak. Az 1956-os megtorlások idején vagy még nem is éltek, vagy gyermekként nem sok közük lehetett a történtekhez.

Demokraták ők, demokratábbak a "fideszeseknél". Tisztes baloldaliak, a konzervativizmus bírálói, akik a mai korrupt kormányzat fölváltására törekednek. Jobboldali ellenfeleik ennek ellenére sokszor sommásan „bolsizzák” őket, s ahogyan az egyik tévé műsorban a minap rávilágítottak, azért teszik ezt, hogy megpróbálják kozmetikázni az elfogultan vak és nyers jobboldali törekvéseket. Oldani a Jobbikkal való kacérkodást. Még egyes nyugati szociáldemokrata pártokat, néha vezetőiket is igyekeznek szélsőséges radikálisoknak beállítani. Nem emlékszem, ki volt az, aki megfogalmazta: soha nem tudhatjuk, mit hoz a múltunk. Igaz ez a személyes életünkre is, hiszen nem is olyan régen még Orbán Viktor is azzal büszkélkedett, hogy valamikor liberális nézeteket vallott. Mai elszánt illiberálisként aligha vállalja már korábbi önmagát. Miért nem engedi meg ezt politikai ellenfeleinek is?

A közeli napokban, szintén valamelyik tévében - talán, ha csak másodpercekre - fölvillant egy csaknem ismeretlen húsz év körüli fiatalember, aki arról beszélt, hogy szerinte javára válna a közéletnek, ha végre elfogultság nélkül nézhetnénk szembe azzal, mi is történt, hogyan és miért Magyarországon az elmúlt évtizedekben? Nem volt türelmetlen, éppen ellenkezőleg, bizakodó. Bölcsen azt javasolta, várjuk ki azt az időt, amikor majd felnő egy másik nemzedék, amelynek nem lesz érdeke kozmetikázni a történelmet. Akik csakugyan mentesek lesznek minden személyes elfogultságtól. Indulatok nélkül nézhetnek majd szembe azzal, ami valójában történt.

Szerző
Várkonyi Tibor

Béke poraikra!

A Duna mártírjai. Furcsa leírni ökumenikus értelemben ezt a fogalmat, amelyet évtizedek óta fenntartottak a zsidó emberek azoknak a hittársaiknak, akiket Szálasi suhancai pusztán passzióból a Dunába lőttek 1944 decemberében. A lipótvárosi védett házakból a Duna partjára hajtottak férfiakat, nőket, gyerekeket és öregeket. Úgy lövöldöztek a tizenéves csavargók a parton sorsukra váró, levetkőztetett emberekre, mintha a vurstli céllövöldéjében játékmajmot kapnának minden találatért.

Azok az újfasiszták, akik néhány hete még a körülzárt Várból kitörő német csapatok „hősiességét” ünnepelték, aligha gondoltak azokra a budapesti keresztény áldozatokra, akik 1944 novemberében akkor lelték halálukat a jeges folyóban, amikor a Margit híd Pest felőli három nyílásának tartószerkezetét a délutáni csúcsforgalom idején az ő német „hőseik” felrobbantották.

2011-ben a Margit híd felújításakor megtalált emberi csontok között - az előkerült ruhadarabok bizonyítják -, nemcsak a Dunába lőtt zsidók, hanem a hídon elpusztult keresztény járókelők maradványaik is ott lehettek. Vallási vita késleltette sokáig a végtisztességet, mígnem a Mazsihisz Vallási Bírósága tiszteletre méltó döntést hozott. "Kötelességnek" nevezte a zsidó származású elesettekkel együtt helyezni végső nyugalomra a Margit-hídi barbár robbantás keresztény halottainak maradványait is. Így aztán nem kevés huzavona és hitéleti vita után ökumenikus szertartás keretében a második világháború befejezése után több mint 70 évvel, április 15-én közös végtisztességet szolgáltatnak a Duna zsidó és keresztény mártírjainak.

Szerző