Urak és polgárok a régi Szadán

Divatba jöttek a helytörténeti összefoglalások, mert lakóhelyünk értékeinek jelentőségét is egyre inkább felismerjük. Mondanánk, ha a "helytörténeti irodalom" kategóriájának bizonyos körökben és összefüggésben ne lenne kellemetlen mellékíze, olykor ne társulna hozzá a másodlagosság, az utánközlés, a műkedvelői szorgoskodás gyakran indokolatlan képzete.

Varga Kálmán Szadai kúriák és villák című könyvében példát ad arra, hogyan lehet egy kisebb település épített örökségéről úgy írni, hogy a könyv túlmutasson egy helytörténeti, akár országos jelentőségű történésekkel is bíró keretein.

Könyve - minden túlzás nélkül - bevezetés a második világháború előtti történelmi elit, a polgárosodó nemesség, és a nemesi szokásokat, "allűröket" felvevő polgárság életének mindennapjaiba, látásmódjába. Míg könnyed, élvezetes stílusban mesél a régiekről, észrevétlenül ismerteti meg olvasóját a terület alapfogalmaival, a kor társadalmi törekvéseivel, az életmóddal, arról, hogyan is tekintettek a szadaiak kúria- és villaépületeikre.

Szada - bár sok szép régi épülettel büszkélkedik -, nem tartozik a gazdag kastélyos települések közé, amelyekben - igazi dzsentrifészekhez méltóan akár több patinás kastély magasodik, nem beszélve az egymást érő kisebb, nagyobb nemesi kúriákról, mint láthatjuk ezt gyakran Vas megyében vagy északabbra, a történelmi Magyarország felvidéki területein. Volt egyházi birtokként viszonylag kevés világi emlékkel rendelkezik, a kúria megnevezés is mindössze két épületre illik rá a településen, igaz abból egyik szépsége, másik különlegessége miatt érdemel figyelmet. A Vécsey-kúriát egyenesen Kós Károly eredeti tervezése ragadta ki a szokványos tornácos magyar kúriavilágból, kissé szokatlan épülettömbjével. A Pejácsevich-kúria pedig szép arányaival, nemes kidolgozottságával ragadhatja meg a szemlélő figyelmét.

Számos kisebb-nagyobb polgári villát is emelt itt a telektulajdonosok igyekezete, akik kitüntetett alkalmakkor, többnyire a pihenés idején használták a szellős, tetszetős épületeket, amelyek formáiban a nemesség múltidéző épületeinek formavilágára ismerhetünk.

Az épületek ismertetése során búvópatakként hömpölyögnek a szövegben a régi történetek, egykori alakok, akik a régi falak között harcoltak jelennel és jövendővel. Megismerjük az öreguras, emberkerülő Székely Bertalant, akinek műterme volt a faluban, egykorvolt értelmiségieket, polgárokat, korabeli vállalkozókat, akiknek törekvéseiben gyakran saját életünk gondjaira, örömeire ismerhetünk. Varga Kálmán bölcs derűvel, a sokat tapasztalt ember megbocsátó humorával szemléli sorsukat, és tudása elegáns visszafogottsággal párosul. Elkerüli a helytörténeti kiadványok egyik gyermekbetegségét a fölösleges adathalmozást, a tulajdonosok vég nélküli felsorolását mindazt, ami egy könyvet izzasztó olvasmánnyá tesz. Könyve igazi szellemi kaland, csábító sorai kedvet csinálnak, hogy személyesen is felfedezzük a régi szadai világ kőbe foglalt emlékeit.