Azt hittem hülyéskedik a feleségem, amikor a múlt hónap végén letett elém egy számlát, benne részletesen felsorolta, mennyivel tartozom neki az otthoni munkákért.
A legtöbbet a főzésért és a takarításért kérte, noha szerény óradíjjal számolt, a felét csak annak, amiért a szomszéd takarítónője dolgozik, pedig ő magasan képzett munkaerő. Napi három órával számolva ez 60 ezer forintot kóstált. Naponta két órát töltött a konyhában, a végösszeg 40 ezer forint, de nem szólhattam egy szót sem, nem számolta fel a bevásárlásra fordított időt, benzinpénzt sem kért, pedig a bolt messze van, a cekker nehéz. A következő a mosás-vasalás volt, ebből is a vasalás a húzósabb, kicsit meg is nyomta a ceruzáját, mert ez amolyan nem szeretem munka. A kelleténél több inget viselek, mondta, amikor elém tolta a 25 ezer forintos cechet. Ha sokallom, tanácsolta, inkább pólókban járjak. Előkerült a „kertészeti számla” is: a fűnyírás az én dolgom, de a kertben mindig akadnak lehullott levelek, levágandó ágak, locsolás, miegymás. A havi 20 ezer jutányos ár ezért. Szerényen beérte ötezer forint borravalóval, fodrászra, kozmetikumra. Százötvenezer – mondta – és tartotta a markát.
Kiderült, nem csak a feleségemet foglalkoztatja, mennyit ér a családnak a házimunka. A napokban látott napvilágot a KSH felmérése, amiből kiderült, saját magunk rabszolgatartói vagyunk. 2009-ben és 2010-ben a háztartások 10 760 millió órát töltöttek e fizetetlen munkával, átlagos piaci órabérrel kalkulálva az értéke 5716 milliárd forint volt. Ha a fizetetlen házimunkát hozzáadnánk a GDP-hez, akkor az 23 százalékkal magasabb lenne…
De nem adjuk hozzá. És én sem fizetek a feleségemnek.
