Az oktatás ügyéhez időtlen idők óta sokan, sokszor hozzászóltak. Ez természetes, hiszen nyilvánvaló, az oktatás-nevelés minősége meghatározza a holnapunkat. Időnként a közvéleményben is nagyobb teret kap a polemizálás az oktatásról. „Többszörös” szülőként és évtizedekig tanárként működve erről gyakran és sok helyen kifejtettem én is a véleményemet. 2008-ban is próbáltam megfogalmazni néhány, szerintem alapvető dolgot az oktatásról, javító szándékkal. Elküldtem az oktatásügy akkori prominenseinek, Hoffmann Rózsának is. Válaszokat nem kaptam, érdemi vitáról nem tudok.
Aztán a 2010-es választások után először örömmel, később egyre riadtabban vettem észre az egymás után következő közoktatási intézkedésekről: hiszen én is éppen ezeken a területeken akartam változásokat! Persze nem gondolom, hogy a változtatásra javasolt dolgokban nekem lett volna alapvető érdemem (bűnöm?). Ha így volna, szívesen bocsánatot kérnék a közoktatás minden érintettjétől, de el kell mondanom, a leírt javaslataim "realizálódásait" látva, hogy én sem ilyen lovat akartam.
Az utóbbi hat évben születtek döntések az általam jónak vélt irányokban, de nem egészen úgy, ahogy gondoltam. A közoktatás, mint a neve is mutatja, közügy, tehát az államnak kell felelősen irányítania. Igen, központilag, de széleskörű konzultálások után kell előírni korosztályonként azt az alaptudást, amit az iskolákban át kell adni a felnövekvő nemzedéknek. Senki nem vitatja, hogy írni, olvasni, számolni meg kell tanítani a gyerekeket, de hasonlóan meg kell határozni az oktatandó alapismereteket is. Pártatlanul, szakszerűen, jó szándékúan. Ezt a törzsanyagot értelemszerűen karban kell tartani, például ma már a kézi írás-számolás mellett kötelező lenne a digitális eszközök használatának tanítása is, ahogy ezt a világon számos helyen tantárgyszerűen teszik. Nem szabad hagyni, hogy bizonyos akaratérvényesítők, szakmai soviniszták domináljanak az alaptanterv kialakításában. Központilag utalni kell az ajánlott kiegészítő ismeretek irányára és arányára, de a helyileg is egyeztetett "szabad kártyákat" is tartalmaznia kellene a sokat kritizált alaptantervnek.
Természetesen az államnak biztosítania kell ehhez mind a személyi, mind a tárgyi feltételeket. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy egyetlen központ tartson fenn minden iskolát, hanem azt, hogy az érintetteknek biztosítsa a munkafeltételeket, segítse őket, megbízzon bennük, adjon számukra önállóságot.
Hogy ez mennyire nem tudatosult a jelenlegi állami vezetőkben, azt az a riport is mutatja, ami az oktatásügy egyik irányítójával készült a közelmúltban. Azzal szembesítették, hogy az egyik iskolában a fűtési számlák nem fizetése miatt nem volt tanítás. A kormány képviselője megnyugtatásul közölte: megoldják a problémát, a költségvetésből kisegítik(!) az intézményt. Nem arról beszélt, hogy valakik, valahol hibáztak és felelősségre vonják a vétkeseket, mert a költségvetés eleve biztosította a zavartalan működés feltételeit, nem, a jóságos állam kisegít. Holott a zavartalan működést eleve az államnak kellett volna biztosítania. Az állam felelőssége a tudás átadása, természetesen érdekeltek ebben a tanulók, a szülők, a potenciális munkáltatók is. Mindez nem mehet konszenzus nélkül, bűnt követ el az állam, ha egyeduralomra tör. A "bedobjuk a gyeplőt" liberalizmusnak nem alternatívája a szigorú központosítás!
Példákat sorolhatnék a tanári szabadsággal történt visszaélésekre is, mint annak a magyartanárnak az esete, aki nem akar Petőfit tanítani. Ezért is kell a tanári munkát szakszerűen ellenőrizni és értékelni, amire persze nem jelentenek megoldást a közelmúlt központi intézkedései, amelyek sokakban jogosan vágták ki a biztosítékot. Átestek a ló túlsó oldalára.
Megfontolásra javasoltam az iskolai "munkaidő" átszervezését is: a tanuló általában ne érjen előbb haza, mint a munkából a szülei. Ez nem jelentheti csupán a megszokott napközis rendszert, sem pedig a minden tanuló számára kötelező bennmaradást az iskolában. A rögzített tantervi tananyagon túl rend-kívül széles skálája létezik az értelmes délutáni foglalkozásoknak, a korrepetálástól a szakkörökön át, csak körül kellene nézni a világban. Persze ehhez másfajta pedagógusi munka is kell. Amikor mindezt 2009-ben is leírtam, sokaknak éppen ez nem tetszett. Ma is azt mondom a kollégáknak: nem elég irigykedni a közgazdász, a mérnök, az orvos jövedelmi viszonyaira, hiszen nekik a "heti kötelező óraszámuk" általában jóval magasabb a pedagógusokénál. A pedagógus szakmát is felértékeli, ha a társadalom jobban kihasználja a munkaerejét. De ez anyagi megbecsülést is jelentsen, ne kelljen más területeken másodállásokat keresnie a pedagógusnak, ha magasabb jövedelmet akar. Tudom, a munkával arányos bérezés kialakítása nem egyszerű dolog, de ezt is el lehetne lesni a nemzetközi gyakorlatból.
Sok egyéb dologról is kellene társadalmi szinten konzultálnunk az oktatás-nevelés kapcsán. Gyakran halljuk egy-egy nagyobb változás után, hogy túlzottan "kileng az inga", a dolgok az ellenkező végletbe fordulnak. Az oktatásban nem a parttalan liberalizmus és a kemény centralizmus között kellene választani. Elszomorít, hogy a változtatást célzó próbálkozások erőből történnek. Szinte hihetetlen, hogy az érdekeltek nem látják, a saját jövőjük is a mai diákok tudásától, intelligenciájától függ, és mégsem kellő segítőkészséggel, türelemmel foglalkoznak ezzel.
