A vízben tulajdonképpen nem történik semmi, mégis igencsak fontos szerephez jut, időnként már-már élőlényként viselkedik. Az Atlantisz gyermekei alapján asszociálhatunk persze Stephen King azonos című novellás kötetére és Scott Hicks híres filmjére, ahogy végül is a rendezés szintén ezt teszi. De az egészből az a lényeg, hogy van egy ezt idéző kerettörténet, ami szerint van egy eléggé szürke, barátságtalan város, amiben jellegtelenül, arctalanul, lótnak-futnak, elloholnak egymás mellett az emberek.
És aztán elérkezünk egy olyan érdekes, színes, mozgalmas világba, ahol már képesek egymásra figyelni az emberek, képesek a hatékony odafordulásra, szeretetre, a rendkívüli koncentrációra. Ez ebben az esetben a cirkusz világa, ami nagyon is valóságos, de azért mesés és kicsit misztikus is. Szárnyakat ad a fantáziának, és ezzel együtt olykor az artistáknak, hiszen sokan közülük a magasban mutatják be a produkciójukat. Például Syulgina Maria és Pisarev Evgeni trapézon lengedezve próbálnak meg fittyet hányni a gravitációnak. Repülnek a légben a szó szoros értelmében is, meg átvitt értelemben szintén, hiszen össze is simulnak, lelkesen boldog szerelmeseknek látjuk őket, akik trapéz nélkül is a föld felett járnának. Gondolhatjuk ezt persze tovább is, hogy életük hol erre billen a trapézzal, hol arra, sőt, még az egyszer lent, máskor fent metaforája is eszünkbe juthat.
Az asszociációkhoz hozzásegít a víz, ami egy meglehetősen elmés masina segítségével számtalan alakzat felvételére képes, és viharosan gyors, meg szelíden csordogáló egyaránt tud lenni, az égbe ugyanúgy tud szökellni, mint éppen hogy csak a talajszint felett folydogálni, és ezzel lényegében különböző hangulatokat kifejezni. Tehát, ha éppen békésen összeölelkező párként látjuk az artistákat, lehet kellemesen csörgedező, mint egy patak, de tajtékozhat is, viharosan, fenyegetően, veszélyt kifejezően. És összekötő funkciója is van a különböző számok között. A hagyományos konferansziét kiiktatták a programból. Helyette Tarsoly Krisztina szép, légies ruhájú hölgyként, bizonyos mértékig ábrándos képű bohócként, Pierrot-ként, költői, filozofikus szövegeket sóhajtozik elő magából, melyek gyakran kissé túl direkt eszmei mondanivalónak, és minden igyekezete ellenére bebiflázott szövegeknek hatnak.
Ez lehetetlenné teszi a váratlan helyzetekre való reagálást. Amikor például a magas drót szám közben, két mutatvány között csévélni próbálnak valamit a porondmunkások, egyszerre csak nagy reccsenést hallunk, aztán látjuk, hogy még igyekeznek és igyekeznek a melósok, de nem sikerül megcsinálniuk, amit kellett volna, ezért nézéssel, gesztusokkal jelzik szegény artistáknak, hogy ez bizony ennyi, akiknek dolguk végeztével le kell jönniük a drótról, ami se nekik, se nekünk nem kellemes. Ilyenkor csak át kellene hidalni a kínos pillanatokat, kellene valamit mondani, esetleg bocsánatot kérni a nézőktől. Ehhez persze nem elég a betanult szöveg. Jobban ki kellene találni ezt a figurát, és, ha már bohócot imitál, meg nincs is bohóc a műsorban, akkor nevetni is kellene, hogy tudjunk rajta.
Lilia Maximenko kutyaszámán például jókat lehet mulatni, olyan kedélyesen játszadozik a kutyusaival, mint más otthon. Hogy éppen kiskutya tréfál meg nagyot, vagy fordítva, az megint csak átvitt értelemben is végig gondolható. Mindössze még egy állatszám van, de Moura Lima Diogena Carla jókora mutatós papagájai a fejünk fölött több tiszteletkört is tesznek. Az igényes műsorfüzet címoldalán és hátlapján is láthatók fókák, melyek abszolút ideillenének, de a műsorban nincsenek. Ez nem szerencsés, ült is a közelemben olyan gyerek, aki egyfolytában várta a fókákat, majd csalódott. Amúgy viszont érdekes, hogy ez a látszólag sok tekintetben nem nekik való műsor, ami többször közelít az új-cirkusz irányzataihoz, milyen jól leköti a gyerekeket, valószínűleg a látványossága miatt. Végre profi, szép táncos lányok láthatók a cirkuszban, akik akár közreműködnek az illuzionista számban is. Én ugyan már nagyon unom, ha nőt ládában ketté vágnak, ami ugye csak technika, semmilyen kézügyességet nem igényel, de ez látványos, revü jellegű szám. Szeretnék viszont végre igazi bűvészt látni a manézsban. A csupa fehérben, fehér zongorával, andalító zenével, a hangszer tetején előadott kézegyensúlyozó szám is inkább varietébe illik.
Kristóf Krisztián klasszikussá nemesedett, világot járt zsonglőr produkciója, melyben elegáns, frakkos úrként, cilinderekkel, szivardobozokkal ügyeskedik igazi, átélt játékossággal és bámulatos módon, bárhol megállja a helyét, ahogy egy szivaron asztalnak és széknek az egyensúlyozása ugyancsak. Szép szám a külföldön ugyancsak már több díjat nyert Demjén Natáliáé, aki még énekel és hegedül is a magasban. Nagyon passzol a programhoz Goncharova Levgeniia lábzsonglőr mutatványa ernyőkkel, van ennek megfelelő tánc is ugyancsak ernyőkkel, esőben.
A víz mellé olykor a tűz is társul, mint két ellentétes elem, víz koszorújában tűz, például igen fenséges látvány. És fontos, hogy van egy régi hagyományokra épülő, 9 fős magyar ugródeszka szám, a Teibler csoport kivitelezésében. Temperamentumos szaltózásokat láthatunk, több ember magasban, előre, hátra, megcsavarva, ahogy kell.
Hogy valójában ki rendezte a programot, azt a műsorfüzet nagyvonalúan elhallgatja. Feltehetően, jelentős része, a vizet mozgató, 80 tonnányi, 700 fúvókából álló szökőkútrendszerrel együtt, Ukrajnából érkezett. A többit nyilván Fekete Péter miniszteri biztos, igazgató „komponálta” hozzá. A múltkori programban több volt a komoly artista teljesítmény, a mostaniban a látvány, erős lézerfényekkel együtt, a revüs elemek dominálnak. Ha világszámok dömpingjét nem is élvezhetjük, de dilettáns, kellemetlenül kínos mutatvány sincs a műsorban, aminek összhatása kimondottan jó.
