A hollandiai népszavazásra előzetesen kevesen figyeltek fel, még a holland kormány is félvállról kezelte a kampányt, amelyben a választók „igen” szavazatát kérte az Európai Unió és Ukrajna között megkötött társulási szerződésre. A kormánypártok biztos többséggel ülnek a parlamentben, így aligha számítottak arra, hogy a szerződés elutasításának a civilek és két ellenzéki párt által támogatott kezdeményezése majdnem kétharmados többséget kap a népszavazáson.
Hollandia relatíve kis ország, belpolitikai viszonyairól sokkal kevesebbet hallunk, mint a szintén népszavazásra készülő Egyesült Királyság helyzetéről. Pedig a holland „nee bedankt”, az Ukrajnára (és Brüsszel állítólagos túlzott hatalmára) mondott „köszönjük, de nem kérünk belőle” bizonyos értelemben az esetleges Brexitnél is komolyabb csapás az EU-ra. A britek fél lábbal mindig is kint voltak az Unióból, az ottani „nem” lehetőségét már régen beárazta az európai gazdaság. Hollandia viszont alapító tagja az „ős EU”-nak, és egy főre számítva itt fizetik be a legmagasabb hozzájárulást a szegényebb tagállamok (így hazánk) támogatására. Ha a holland társadalom szembefordul az unióval, de legalábbis Kelet-Európával, akkor az alapjaiban veszélyezteti a 2004 után kialakult, lényegében összkontinentális EU jelenlegi működését.
A legtöbb kommentár szerint a hollandok „Brüsszelre”, az Európai Unió elidegenedett vezetésére mondtak nemet. Lehet, hogy a nemmel szavazók valóban ezt akarták kifejezni a voksukkal. Ez azonban akkor sem igaz, ha sokan mondják, és még többen gondolják így. Az Európai Unió valódi vezetői ugyanis nem a brüsszeli bürokraták, hanem a tagállamok kormányainak tagjai, elsősorban a kormány- és államfők. Esetünkben Orbán Viktor. Nem az Európai Bizottság munkatársai, hanem az európai kormányok vezetői döntöttek úgy, hogy mindenáron meg kell kötni a társulási szerződést Ukrajnával. A sokat emlegetett brüsszeli bürokraták pontosan tudták, hogy Ukrajna és az EU egyaránt felkészületlen a társulásra. Ha az Ukrajnát jól ismerő tisztviselőkön múlott volna, akkor lépésről lépésre, apró gesztusokkal és könnyítésekkel kövezik ki Ukrajna útját az EU irányába. De az európai kormányok nem az ukrajnai realitásokhoz, hanem a nagypolitikai játszmákhoz igazították a döntésüket. Mindenképpen meg akarták jutalmazni a nyugatbarát és oroszellenes kijevi vezetést. Ha elfogadjuk, hogy az EU-nak az Oroszországgal való konfrontációt kell választania, akkor ez geostratégiai szempontból logikus döntés volt.
A nemmel szavazó hollandok azonban nem ilyen geostratégiai magasságokban gondolkodnak. Egyszerűen úgy látják, hogy kormányuk már eddig is túl sokat költött a keleti bővítésre, újabb tagállamok, vagy tagjelöltek felvétele még nagyobb terhet jelentene számukra. És egyáltalán, elegük van a sok idegenből, akiken ők nemcsak a muszlimokat, hanem a magunkfajta kelet-európaiakat is értik. Nyilván arról is értesültek, hogy Ukrajnában tombol a korrupció, összeomlóban a kormány, és a vízumkötelezettség eltörléséből nemcsak a jó szándékú ukrán diákok, hanem egészen másféle emberek is profitálnának. A nem-kampány néhány nappal a voksolás előtt váratlan segítséget kapott a panamai off-shore botrány kirobbantóitól is. Hamar kiderült, hogy Petro Porosenko ukrán elnök vastagon érintett a botrányban, és amúgy országa leggazdagabb oligarchája.
Az különösen kínos, hogy a népszavazás után Porosenko arra szólította fel a holland politikusokat, ne vegyék figyelembe saját szavazóik döntését. Aki kicsit is ismeri a protestáns holland mentalitást, az tudja, hogy ez igen kontraproduktív reakció. Hollandiában jövőre választások lesznek, a referendumon viszonylag kevesen szavaztak, ami reményt keltő lehet a kormánypártoknak. De ha az a látszat keletkezik, hogy semmibe veszik a népszavazás eredményét, akkor a portesztszavazók nagy bajokat okozhatnak a centrista erőknek. (Mert a társulási szerződést nemcsak a szélsőjobb, hanem a radikális baloldal is ellenezte.)
Az ukrán társulási szerződés hibái ellenére is szomorú, hogy ennyire megváltozott a holland közhangulat. A holland nép 1956-ban őszinte szeretettel segítette a magyar menekülteket, de már az első világháború után is szervezett akcióban támogatta az éhező magyar gyermekeket. A holland nagyvárosok világszerte a multikulturális együttélés mintájának számítottak. Elkeserítő, hogy a híres holland tolerancia ennyire az ellenkezőjébe fordult át. A holland politikusok és elemzők feladata, hogy értelmezzék ezt a hangulatváltozást.
Nekünk, magyaroknak egy tanulságot érdemes levonni a holland népszavazás eredményéből. Ha a Fidesz-kormány továbbra is elidegeníti magától a nyugat-európai politikusokat, ha tudatosan provokálja az ottani médiát és közvéleményt, akkor nagy árat kell majd érte fizetnünk. Könnyen támadhat egy ottani demagóg, aki népszavazásra tesz fel egy olyan kérdést, mely szerint helyesli-e ön, hogy a holland (dán, svéd, stb.) adófizetők pénzéből támogassuk a magyar kormányt? Félő, hogy az euroszkeptikus hangulatban egy ilyen referendum is a „nem” győzelmével végződne. Ezért akármennyire relatív és rogyadozó is az uniós szolidaritás, Magyarországnak nem a szétverésén, hanem a megmentésén kellene fáradoznia.
