Túlterheltség

Konkrét példa hiányában nemigen értettem, mire gondolnak azok, akik a diákok túlterheltségéről beszélnek. Most, hogy Holoda Attila jóvoltából hallottam egy konkrét példát – változatlanul nem értem. Holoda a második világháború eseményeit említette, mint ami szerinte túl nehéz és megterhelő egy hetedikes diák számára. Emlékeim szerint mi is nagyjából hasonló korban foglalkoztunk e témával, de nem rémlik, hogy különösebb nehézséget jelentett volna a második világháború történései közötti eligazodás. Nem hiszem, hogy csodalények lettünk volna, a Holoda által felhozott példa csak megerősíti azt a véleményemet, hogy valami nagyon nagy baj lehet az oktatás terén. A mai gyerekek nem tudnak tanulni, az iskola pedig nem nagyon tud tanítani. Kétségtelen tény, hogy érettebb fejjel jobban megértjük az eseményeket, a köztük levő összefüggéseket, a cselekedetek mozgatórugóit, ám annak, hogy viszonylag fiatalon komoly stúdiumokkal kell foglalkoznunk, nagyon is gyakorlati oka van. Nevezetesen: tizennégy éves korban sokak számára befejeződik az oktatás és addig legalább az általános műveltség alapjaival igyekeznek megismertetni őket. Senki sem mondta, hogy a műveltség az értelmiségiek privilégiuma, a pincérek, esztergályosok, autóbusz vezetők, fodrászok között ugyanúgy szükség van kiművelt emberfőkre. Sokan az iskolát – megítélésem szerint tévesen – a gyakorlati igények szolgálatába akarják állítani, pedig véleményem szerint az iskola feladata a megfelelő ismeretanyag nyújtása, a készségek fejlesztése és az érdeklődés felkeltése volna. Ha csak azt néznék, hogy mit tudunk munkánkban hasznosítani az iskolában tanultakból – semmit sem kellene tanulnunk. Persze rengeteg múlik a tanárokon is: a rutinból ledarált anyag soha nem kelti fel érdeklődésünket, míg az igazi tanárok a látszólag unalmas tantárgyakat is érdekessé tudják tenni. Meggyőződésem, hogy ha minél több igazán elhivatott tanár kerül a pályára akkor talán azt is megérjük, hogy nem csak a telefonunk lesz okos.