„Bródy hol vagy?”, kiabálják többen is, és a szórványos tapsok 19 óra 26-27 percre már felerősödnek, és átcsapnak méltatlankodó ütemes tapsba. Bródy János 70 éves születésnapi koncertjét 19 órára hirdették. Ha egyetlen emberrel találkozunk, akkor is illik pontosnak lenni. Soha nem értettem a koncertszervezők jelentős részét, akik úgy gondolják, joguk van tömegeket megvárakoztatni. A Budapest Sportaréna márpedig örömtelien tele. A koncert este fél 8 előtt egy-két perccel kezdődik. Láthatjuk az ünnepeltet fényképeken, különböző életkorokban, míg el nem jutunk a 70-ig. A világító, jókora 70-es szám, a fő díszletelem. Kétoldalt a szokásos, nem éppen hatalmas kivetítők, hogy ezek miért nem lehetnek nagyobbak, azt sem értem régóta. Ez most azért is fontos lenne, mert az elhangzó daloknak igen lényeges a szövegük, emiatt is vetítik ki őket. Szinte biztos, hogy akik egész hátul, fönt ülnek nem tudják elolvasni. Meg aztán, amit Bródy csinál, nem sportcsarnok műfaj.
Egykor a megboldogult Egyetemi Színpadon, és az ugyancsak rútul bezárásra ítélt Várszínházban volt a dalainak az igazi helye. Ahol Bródy, majdnem azt mondtam, hogy összekacsinthatott a közönséggel. De ő nem kacsintós, nem bratyizós fajta. Inkább komolyan összenéz. És lefegyverzően nyílt tekintettel reméli, várja a visszanézést. Nem véletlenül lép fel ma is szívesen kis helyeken, klubokban, ezekben látja publikuma tekintetét. Face to face, ez az ő igazi műfaja. Némiképp töprengő, vívódó értelmiségi marad a pódiumon is, aki beszélgetőpartnert keres a közönségében, csaknem válaszokat is vár, megosztja a dilemmáit velünk. És erre látszólag kevéssé alkalmas a nagy létszámú embersereglet.
Ezt éreztem is egy ideig. Úgy legalább fél óra hosszat. Hogy amikor elhangzik az a nagyon jellemző önironikus mondat, „örülök, hogy láttok engem, én is örülök, hogy még látok”, akkor azért bár sokan nevetünk, de még közel sem az egész nézőtér, ahogy az egy testközeli klubban lenne. Amikor a személyi igazolványról szóló számában azt énekli, hogy „azonos vagyok velem”, azt érzem, hogy most ez a pódiumon még nincs így egészen. Nem akarja magát ünnepelt sztárnak kezeltetni, némiképp zavarja, hogy mégiscsak az, ahogy nem állnak jól neki a pásztázó lézer fények se. A szokásos szerelésében, farmerban, ingben, zakóban jelenik meg, pontosan így találkozhatunk vele az utcán, nincs ebben semmi mesterkélt, színpadi, egy civil értelmiségi áll előttünk, aki nem akar attól még hangosabban sem beszélni, hogy éppen őt világítják meg. Valaki közülünk, aki bizonyos dolgokat jobban, érzékletesebben meg tud fogalmazni, mint mi. Távol van tőle minden hatásvadászat, de persze mégiscsak hatásra törekszik. És pontosan tudja hogyan kell ezt elérni. A „kicsit be vagyok rekedve, hangom is alig van, és ez az állapot már 70 éve tart”, persze poén is, de utal arra, hogy ő nem elképesztő énektechnikai képességével, operistákat megszégyenítő hangi adottságaival ért el sikereket, hanem egy olyan krónikás, aki nem csak tényeket, hanem hangulatokat is képes megfogalmazni, sőt megjeleníteni. Saját hangulatait közérdekűvé tudja tenni.
A koncerten magával is szembenéz. Amikor például azt énekli, „hová lettek a régi ígéretek", az nem csak a társadalomra, a hatalomra vonatkozik, hanem ez olyan is, mint Karinthynál a Találkozás egy fiatalemberrel, lényegében az egész koncert szembesülés önmagával is. Ahogy az eddigi utolsó, bakeliten is megjelent, Ráadás című lemezéről énekelt dalok ugyancsak ezt bizonyítják. Ha nem ismernénk jól a régi dalokat, olykor föl se tűnne, hogy melyik az évtizedekkel ezelőtti, és melyik az új, mert bizony ma ugyancsak erősen áthallásosak az egykoriak is. Az édesapja emlékére írt, ami arról szól, hogy "ezek ugyanazok", például különösen felerősödik, és mindenki arra gondol, hogy bizony a hatalom elviselhetetlen természetrajza nem sokat változik. És az se nagyon, hogy tűrünk és tűrünk. "Birkatévén birkaműsort bámulunk...A Birkaország miénk, bár jól be van kerítve..."
Persze időnként beletapsolunk a számokba, meg van felszisszenés, egymásra nézés is, hogy hú, ez meg az milyen aktuális, de közben megvan a koncert hangulata is, hogy minden számnak tudunk örülni, hogy a szomorúság is mennyi jó dalt ihletett. Az az igazság, hogy Bródyn látszik a letargia, sőt a depresszió, ami csaknem kortünet. Remekül tud szorongató érzéseket kifejezni, de gúnnyal, humorral, felgyorsuló ritmussal groteszkbe is képes fordítani ezeket, ilyenkor gyermeki élvezettel akár el is játszik a temérdek bajjal, és ezzel energiát ad, segíti a gyógyulást.
Egy megbölcsült idős rocker, aki egyáltalán nem öregedett ki és meg, mert kíváncsi érzékenységgel igen jól érzékeli, mi történik körülötte, és ezt találóan közvetíteni is tudja. Megmutatja a bajt. Azt is, hogy az már elviselhetetlen. De aztán azt is elhiteti, hogy lesz még magyar köztársaság, mert olyan lendülettel, konok akarattal énekli. Muszáj neki hinni, mert azon kevesek közé tartozik, akik hitelesek voltak az "átkosban", és hitelesek most is. Nem hajlott a gerince, nem csatlakozott le sehová. Valóban azonos önmagával.
