Emmanuel Macron, az új mozgalom alapítója roppant színes egyéniség. Rendhagyón alakult a magánélete. Gimnáziumi tanulóként beleszeretett francia nyelvtanárnőjébe, aki kereken húsz évvel volt idősebb nála. A rokonszenv kölcsönös is volt, hiszen ez az ifjú tinédzser tehetségesnek bizonyult, remekül ír verseket és novellákat is, a professzor asszonyt rögtön meghódította. Olyannyira, hogy elvált a férjétől, három közös gyermekük apjától. És mert a gyerekek fölnőttek, maguk is szülők lettek, így a ma 38 éves Emmanuel Macron közvetett úton egyike a legfiatalabb francia nagypapáknak. A miniszter és hitvese boldog házasságban él, mert Madame Macron, született Brigitte Trogneux, közel hatodik évtizedéhez is szőkén, pompás alakú csinos asszony, közös fotóik elárasztották már a kíváncsi bulvár magazinok oldalait. Csakugyan meglepő pályafutás. A „macronizmus” divattéma lett, amiről persze gondoskodik ez a kétségtelenül kivételes politikai talentummal rendelkező férfiú. Egykor Michel Rocard-nak, az egyik Mitterrand-kormány miniszterelnökének a köpenye mögül bújt ki, elég későn lett szocialista párttag is. Közvetve került Hollande elnök közelébe, mielőtt miniszter lett, az államfő gazdasági tanácsadóhelyettese volt, innen vezetett egyenes út a tárca élére. A karrierjét végül is az elnöknek köszönheti, föltűnően nyilatkozgat, a világ minden kincséért sem volna hálátlan. Ha Hollande-nak 2017-ben sikerülne a baloldal jelöltjeként indulnia az államfőválasztáson, ő visszalép, hiszen esze ágában sincs keresztbe tenni neki. De ha kudarcot vall, úgyszólván „nagylelkűen”, a baloldal hírnevének a megóvására, vállalja az elnökjelöltséget. Csúcsminiszterként olyan mértékben vált elismertté, hogy számíthatna jobboldali politikusok és választóik támogatására is, az ő révükön is beevezhet az államfői palotába. Még Nicolas Sarkozy is nehezen keresztezhetné az útját, ha a volt elnököt ért viszontagságok ellenére mégis indulna.
Franciaország három hangadó politikai hírmagazinnal rendelkezik, eltérő irányzatúak, az igazán baloldali, szocialista rokonszenvű csak a L’Obs. A Le Point jóindattal tartózkodónak mondható, a L’Express gárdája finoman, de érthetően mégis kissé konzervatív. Nos, az idei tavaszelőn Emmanuel Macron elérte, hogy mindhárom újság címoldalán közölje rokonszenves portréját, csinos, jóképű férfiú, kellően népszerű is. Mesterfogásnak is fölfogható, hogy a L’Express hét teljes szövegoldalas interjút készített vele, miközben a lap főszerkesztője nem éppen a baloldallal rokomszenvez. Macron ebben ígérget, ha jövőre valóban győzne, alapvető gazdasági reformokat vezetne be, mindenekelőtt a tragikusan megfékezhetetlen munkanélküliség enyhítésére. A „közember” a gazdasági fejtegetésekből csak körülményesen hámozhatta ki, mit enyhítene ez a program a hétköznapjain. Igaz, a tervek még elnagyoltak, de a jövő évi választási csatában, lesz még idő a részleteket kifejteni.
Ám ez sem minden. Macron hivatásos politikai képességeit igazolandó, széleskörű szervezkedésbe is fogott. Minisztériumában rendszeres találkozókat rendez, meginvitálja a szakma viszonylag közismert jeleseit, élénk vitákat kínál a meghívottaknak, s nagy nyilvánosságot is ad nekik. És mert az elnökjelölt utazókedvű is, felesége társaságában útra kel, lecövekel megyeszékhelyeken, nagyvárosokban, járási központokban. A megtisztelt fölkértek zömükben ismert értelmiségiek, akik előszeretettel vitáznak, s fejtik ki véleményüket. Ezért ezek az események hamar valóságos fogalommá váltak, a párbeszéd új minőségét képezik. Macron szemfüles politikus is. Akad egy „titkos” vetélytársa a kormányban. Nem más, mint a miniszterelnök, a szintén szocialista pályát befutott, az előnevében két betű eltéréssel drusza, Manuel Valls. Két éve áll a kabinet élén. Nem minden kérdésben vannak egy hullámhosszon az elnökkel, függetlenül attól, hogy Hollande tette meg kormányfőjének.
Bár az egykori elnök, Francois Mitterrand nem volt merev szocialista, Hollande hű maradt egykori mestere ideológiájához, a baloldali értékekhez. Vallsban ellenben lappang a hajlam, hogy alkudozásokkal, ügyeskedő kompromisszumokkal közeledjék a tőkés körökhöz, észrevehetően tompítsa az amúgy is heves feszültségeket. Hollande higgadtságával és körültekintésével nem rejti véka alá, hogy nem ért egyet Valls makacsságával, de az álláspontját úgy fogalmazza meg, hogy a viszály ne zord ellentétek formáját öltse. Az ütközések sarkallták arra a Valls kormányfővel nem különösebben rokonszenvező L’Obsot, hogy gyilkos hangulatú címoldalán szembeállítsa egymással az Elysée-palota urát a Matignon lakójával, azt a gonoszkodó szöveget illessze kettőjük közé, „ki gyilkolja le előbb a másikat?” Kellő országos visszhangot is keltett a közismert ellentéteket még fokozó légkörben.
Macronnal hasonló helyzet nem fordulhat elő. Pedig az ő viszonya sem zavartalan a kormányfővel, kiderült ez a munkatörvény új változata körül elmérgesedett viszályban is. Valls fönntartás nélkül támogatja munkaügyi miniszterének előterjesztését. A tervezet alaposan megnyirbálni készül a foglalkoztatottak jogait és főként jövedelmeit. Emiatt komoly feszültség alakult ki a társadalomban, tömegtüntetések, összecsapások robbantak ki a fölvonulók és a karhatalom között. Macron fölmérte, hogy a kormány a kettős állampolgársággal kapcsolatos alkotmánymódosításhoz hasonlóan ebben a kérdésben is vereséget szenvedhet, ami nyomán még élesebbé válhat a kettejük közötti viszály. Macron erősen azon fáradozik, hogy vetélkedésük ne engesztelhetetlen összecsapásként tűnjék föl a társadalomban, s ez csak árnyalatnyinak látsszék csupán. Azt szeretné, hogy az emberekben csak az a benyomás alakuljon ki: nincs nagy különbség közöttük, legfeljebb annyi, hogy ő maga „liberálisabb” főnökénél. A miniszter nem csak tompítani igyekszik az ellentétet, akár kormányzati együttműködésre is hajlamos mérsékelt konzervatívokat is meggyőzné arról, ha csakugyan ő győzne az elnökválasztáson, „új korszak” kezdődhetne. Baloldali szándékú államfő, aki igyekezne véget vetni az esztendők óta tartó, a minden párbeszédet kizáró ellentéteknek. A német kormányhoz hasonlóan akár nagykoalíciót is el tudna képzelni. Ez Macron szerint akár üdvére válnék Franciaországnak. Meglehet túlságosan derűlátó az elképzelés, hiszen a „békítő” szándék 2017-ben még nem biztosan érvényesülhet, akkor talán még nem érkezik el Macron ideje, Hollande közvetlen utódaként a mérsékelten jobboldali Alain Juppé győzhet. A jobboldali Republikánusok politikusa (Nicolas Sarkozy pártja) jövőre hetvenkét éves lesz, fölehetően csak egyetlen ötéves államfői időszakot tölthetne ki. Ahhoz is szerencse kellene, ha már utána következhetne, hiszen még akkor is csak negyvenvalahány éves lesz.
Csak türelem és kitartás kérdése Macron elnöksége. Az álmok egyszer valóra válhatnak, ha valaki ügyesen kalkulál. Macron bízik saját esélyében. Sőt abban is, hogy már akár Hollande elnöksége után eljöhet az ő ideje.
