Tanügyben a helyzet változatlan. Úgy tűnik, a frontok megmerevedtek, állóháborúra számíthatunk. A Civil Közoktatási Platform, a Tanítanék mozgalom, a szakszervezetek nem hajlandók a kormány által létrehozott köznevelési kerekasztalhoz ülni, az pedig elzárkózik az előbbiekkel folytatandó külön tárgyalásoktól. A pedagógusoknak igazuk van, amikor visszautasítják a hatalom felkérését - mert az nem nyújt megfelelő keretet az eredményes munkához -, ám attól tartok, az általuk javasolt tárgyalási forma sem garancia a sikerre. Egyszerűen azért, mert ez esetben is túl szűk körű lenne az egyeztetés.
A magyar oktatás igazi bajai a rendszerváltással kezdődtek. Addig nagyjából megfelelt a korszak gazdasági-társadalmi körülményeinek, sőt, több tekintetben progresszívabb volt a mainál. A gazdasági változások, az ipar csődje következtében a kizárólag munkaerő kibocsátására alkalmas hazai iskolarendszerből kikerülő nemzedékek a munkanélküliek tömegét gyarapították, vagy kénytelen voltak külföldre távozni, megélhetést keresni. Akik itthon találtak munkát, olyan tevékenységet végeznek, amellyel nem képesek megfelelő mértékben javítani az ország gazdasági teljesítményén. Volna tehát elég oka a változtatásnak.
Az oktatás megújításának szükségességét a jobb- és baloldali kormányok általában felismerték, megfelelő megoldással viszont egyikük sem tudott szolgálni. A 2002 utáni reformok ugyanúgy nem bizonyultak életképesnek, mint a Fidesz kormány elképzelései. Palkovics államtitkár például nem látja a tananyagcsökkentés lehetőségét, Rétvári Bence szerint viszont az alsó tagozat(!) anyagában kellene csökkenteni a lexikális ismeretek mennyiségét. Valójában a gondok ötödikben kezdődnek, attól kezdve zúdítják rá a diákokra az irdatlan mennyiségű ismerettömeget, ha van rá szükségük, ha nincs. Bizakodhatnánk persze a pedagógusok hozzáértésében, a baj csak az, hogy egy oktatási stratégia megfogalmazása a szakma ismereténél lényegesen nagyobb rálátást kíván a világ dolgaira. A tanártársadalom legaktívabb, legelkötelezettebb tagjai is többször nekiveselkedtek már a feladatnak, mégsem jártak eredménnyel.
Mire volna szükség a sikerhez? Ha mindenki hozzátenné a maga tapasztalatait, ha a több szem többet lát elvét követve odaengednék a tárgyalóasztalhoz azoknak a pártoknak a képviselőit is, amelyek egy következő választáson nagy eséllyel bekerülhetnek a törvényhozásba. Részvételükre azért volna szükség, hogy az oktatás megújítása közmegegyezéssel történjen, s egy hatalomváltás esetén se akadjon el az átalakulás folyamata. Természetesen határt kell szabni a tárgyalók számának, ezért meglátásom szerint is egy új kerekasztalnál csak azok a szervezetek kapjanak helyet, amelyek elő tudnak állni egy átfogó, eredeti koncepcióval. A kerekasztal mellett működő munkacsoportokban természetesen azoknak is szerepet kell adni, akik az ott tárgyalt témák szakértői, érintettjei.
A fent vázolt tárgyalási forma meglátásom szerint biztosítéka lehetne annak, hogy végre megfelelő megoldás szülessen az ország jövőjét meghatározó magyar oktatás ügyében. A hatalomnak - ha valóban a magyar emberek jólétét, boldogulását, gyarapodását szeretné elérni - változtatnia kell eddigi magatartásán, s az új kerekasztal mielőbbi létrehozásán kellene fáradoznia.
