- Mi ihlette meg Önt a Papírmunkák című kiállítása és az azonos című albumának létrejöttében?
- Egy családi beszélgetés kapcsán a feleségem nagybátyjáról kiderült, hogy az édesanyján Mengele kísérletezett.
- Mi lett ennek a rokonnak a sorsa?
- Kerényi Julianna alig harminc kilósan azzal a biztos tudattal jött haza a haláltáborból, hogy neki soha nem lehet gyereke. Épp ezért is ment hozzá a frissen megözvegyült, már gyerekes férfihez, feleségem nagyapjához, ezzel biztosítva, hogy nem lesz gyermektelen a család. Ám hamarosan megtörtént a csoda, és egy egészséges kisfiúnak, Jancsinak adott életet, aki később kiváló alkalmazott matematikus és remek bridzsjátékos lett, még Omar Shariffel is játszott. Kérdeztem, hogy tudna-e mutatni képeket az édesanyjáról. Ő erre elővett egy dobozt tele régi fotókkal az ötvenes évekből. Bár a felvételekről áradt az idilli nyugalom, mégis érződött rajtuk, hogy mindössze néhány évvel a borzalmak után készültek. A fotókat nézve megjelentek előttem a képek.
- A rajzoknak azonban nemcsak a témája, de a stílusa is szorongó hangulatot kelt.
- A képeimet átjárja egy megfoghatatlan fekete űr, mely körülvesz bennünket. A műveken a figuráim ebből a sötét háttérből kiszakadnak és egy új életet élnek. A sötét háttér egy olyan dimenzió, ami kinyitja a múlt felé, de mégis zárttá teszi a képek légkörét.
- A fekete űr mint motívum a nyolcvanas évek végétől végigvonul az Ön életművén. Mit jelképez konkrétan ez a sötétség?
- A sötétséggel arra utalok, hogy tulajdonképpen a létezés csapdájában élünk. Mi, emberek nem akartunk megszületni, de már nem akarunk meghalni se. Hiszen ha egyszer belekóstolunk ebbe a világba, az valami olyan fantasztikus érzés, amit nem akarunk elengedni. Persze, azt is szoktam mondani, hogy a halál gyermekei vagyunk. Az élettörténetünk végét mindig tudjuk, a vég mindig ugyanaz. A halál egy véges végtelen, ami lezárja a létezésünket. Valójában az élet a halállal teljesedik ki. Magát a halált egy mérhetetlen titok veszi körül.
- A halál jelentésén kívül a művein megjelenő sötétség mást jelentett a Kádár-korszakban és mást ma, igaz?
- Ha filozófiai szempontból nézzük a kérdést, akkor a válasz mindig ugyanaz: a sötétség a képeken a halált jelképezi. A történelem során az ember életében a szerelem mindig is szerelem volt, a halálfélelem mindig halálfélelem. A világon bárhol mutattam be a képeimet, azok a nézők számára mindig ugyanazt jelentették. Másrészről a halál tudata bármikor, bármelyik történelmi korszakban ugyanazt jelenti. A képeimen a sötétség egy „filozófiai fekete”, nem lehet pusztán vulgáris, hétköznapi vagy politikai szinten értelmezni.
- Egyes munkáin a figurákat csupán vékony, fehér vonallal rajzolja meg. Mire utal ezzel, az élet mulandóságára?
- Valahol a tudat alatt találtam ki ezt az ábrázolást. Feleségem kora terhessége során elvesztettük leendő első gyermekünket. Nagyon depresszióssá váltam. Később leutaztam Tácra, a műtermembe, ahol nekiálltam egy nagy képnek, amelyen anyám, a nagyanyám és egy hölgy szerepelt, amint engem fognak a kezükben csecsemőként. Realista stílusban megfestettem, de úgy éreztem, hogy a kép sehogy se sikerült. Elégedetlen voltam önmagammal, a világgal. Mindennel, ami csak létezett. Egy belső szorításból és dühből fogtam egy rongyot, és kitöröltem a figurákat. Az arcukat, a testüket is kitöröltem. A négy figura helyén ott maradt egy vékony körvonal. Aztán a vászontól hátralépve eldöntöttem, hogy mégis befejezem a képet. A figurák mögötti hátteret megfestettem, a megmaradt vékony vonalakat pedig fehérrel körberajzoltam. A végeredmény olyan volt, mintha a négy alak fényjelként került volna a tájba. Átjárta őket a napsütés, az erdő és maga a létezés. A festményen az emberek puszta jelekké váltak. Ekkor éreztem, hogy az új ábrázolással egy új képsorozatot indítok.
- Máskor is játszott szerepet a véletlen a művészetében?
- Az Aluljáró című művem is egy véletlen során jött létre. A kép egy szakadt fekete-fehér fotót ábrázol, amelyen emberek mennek fel az aluljáró lépcsőjén. Sokan kérdezték, hogy miért éppen egy szakadt fotót festettem meg. 1975-ben ötödéves főiskolásként reggelente a Vörösmarty utcai földalatti megállóból jöttem fel. Minden nap láttam a szürke, kedvetlen embereket. Fotókat készítettem róluk. Az egyik ilyen fénykép ott volt velem a műterem asztalának a fiókjában. Valahogy meg akartam fogalmazni, hogy mit is érzek mindennap a szürke, megfáradt tömegben. A fiókot többször kihúztam, de a napok csak teltek, én pedig nem találtam a megfelelő kifejezési módot, végül olyan ideges lettem, hogy a fotót a földhöz csaptam, és rátapostam dühömben. Amikor lenéztem a földre, ott feküdt előttem a megoldás. A gyűrött, megalázott kép a lépcsőn feljövő alakokkal tökéletesen bemutatta az emberi lét minden szenvedését, bánatát, mindennapi küzdelmeit. Felemeltem a fényképet, majd megfestettem két és fél méteres nagyságban. A kép olyan erős hatást keltett, hogy kivívta az akkori ítészek és a rendszer bírálatát.
- Ismeretes Önről, hogy a mai fiatal művészek kiállításait gyakran látogatja. Érdekli, hogy mit alkot az új generáció?
- Igen, számomra mindig érdekes, hogy mi foglalkoztatja az ifjú művészeket, de nemcsak itthon, hanem bárhol a világban. Mindig is azt mondtam, hogy szeretnék örökre tizenhat éves maradni, hiszen abban a korban akarja az ember megváltani a világot. Ha akkor nem, akkor soha.
