Zenei hídépítés felsőfokon

A huszonnyolc éve működő Csík Zenekar a hazai népzenei-világzenei színtér vitathatatlanul legnépszerűbb együttese. Május 1-én, a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében Ferenczi György bandájával, a Rackajammel mutatnak be új, közös produkciót. Csík János zenekarvezetőt nemcsak erről a koncertről, hanem művészi kompromisszumokról, az eredeti Kárpát-medencei népzene és a popkultúra szintéziséről is kérdeztük.

A hegedűs-énekes Csík János és a szájharmonikás-hegedűs-énekes Ferenczi György közös missziója a zenei „hídépítés”. Gyökeresen eltérő kultúrák, stílusok, műfajok találkoznak az általuk vezetett zenekarok koncertjein. Nem csoda, hogy szeretnek közösen is muzsikálni. Ferenczi és a Rackajam már a Csík Zenekar történetének legsikeresebb lemezén, a 2008-ban megjelent Ez a vonat ha elindult, hadd menjen... című albumon is közreműködött, s azóta is rendszeresen játszanak együtt. Karácsonynak éjszakáján címmel még egy közös ünnepi lemezt is készítettek. „Gyuriban nagyon becsülöm, hogy a számára oly fontos bluest vagy akár a countryt és a bluegrasst mindig a folklór felől közelíti meg: az amerikai népzene értékes megnyilvánulásának tekinti. Az amerikai kultúrából sokszor csak a kommersz jut el Európába, ezért különösen érdekes, amikor a Rackajam tolmácsolásában és értelmezésében meghallgathatjuk például az Appalache-hegység bányászfalvainak hiteles, eredeti népzenéjét” – mondja Csík János. A Müpa-beli közös produkciókra úgy készülnek, hogy mindkét rajongótábor jól érezze magát. Nem maradnak el a Csík és a Rackajam legsikeresebb dalai, de új, közös repertoárt is szeretnének felépíteni. Csík János szerint a lehető legszerencsésebb pillanatban találkoztak most újra, mert a Kárpát-medencei magyar népzene alapján – kreativitásukat, alkotó energiáikat felhasználva – teljesen eredeti zenei minőséget tudnak létrehozni.

A Kossuth-díjas Csík Zenekar 1988 óta tartó története két nagy korszakra bontható. A városi környezetben, Kecskeméten felnőtt Csík János gyerekkorában klasszikus hegedűvel kezdte zenei tanulmányait, majd népzenész és néptáncos lett. Már a nyolcvanas években részt vett népzenegyűjtő körutakon, sokat tanult idős erdélyi muzsikusoktól. Akkoriban még Magyarország területén is lehetett népzenét gyűjteni, ami ma már alig-alig lehetséges, mert a hiteles „adatközlők” – énekesek, táncosok, hangszeres muzsikusok – sajnos már nincsenek közöttünk. Működésük első tizenhat-tizenhét évben Csík János és zenésztársai hagyományos táncházi muzsikát játszottak. Kialakult egy néhány száz főből álló, lelkes törzsközönségük, szakmai díjakat kaptak, de ekkor még nem sejtették, hogy 2005-től kezdve, a műfaji határokat áttörve tömegekhez tudnak majd eljutni. A zenekar egyik tagja, Szabó Attila hegedűs-gitáros évekig játszott a Kispál és a Borz együttesben is, s ennek a kapcsolatnak köszönhető, hogy Lovasi András meghívta őket egy Petőfi Csarnokbeli koncertre. „Kalotaszegi legényessel nyitottunk, ami először megdöbbentette a Kispálék alternatív rockzenéjéért rajongó, több ezer fős tömeget, de néhány perc alatt leomlottak a falak. Amikor saját hangszereinken játszottunk Kispál és a Borz-számokat, kitört az ováció. Nagyon sok fiatal, aki a paraszti kultúráról legfeljebb az iskolában hallott valami keveset, ettől kezdve sokkal jobb szívvel fordult a népzene felé. És fordítva: a mi közönségünkben is kedvet ébresztettünk, hogy hallgassanak alternatív muzsikát.”

Új korszakot nyitott a Senki nem ért semmit című lemez (2005), amelyen Csík János és zenésztársai sikeres kísérletet tettek a könnyűzenei kompozíciók és a jellegzetes népzenei játékstílus, díszítések, előadásmód ötvözésére. Hamarosan jött az alternatív rockzene másik hazai ikonjával, a Quimby zenekarral való együttműködés. Kiss Tibor szerzeményét, a Most múlik pontosan című számot például – Majorosi Marianna összetéveszthetetlen énekhangjával – annyira hitelesen illesztették bele a népzene szövetébe, hogy az visszakerült az eredeti környezetébe, s ma már az erdélyi lakodalmak elmaradhatatlan repertoárdarabja. Az úgynevezett könnyűzene emblematikus előadóival való együttműködés pedig folytatódott: Kovács Katival, Presser Gáborral éppúgy együtt dolgoztak, mint Földes László Hobóval vagy a jazz világából Dresch Mihállyal. Amikor Csík Jánost a popkultúra és a népzene ötvözéséről, az esetlegesen túl sok kompromisszum vállalásáról kérdezem, azt mondja: nincs rossz érzése, mert soha senki nem kérte tőlük, hogy tagadják meg vagy torzítsák el a hagyományos magyar népzenét. Büszkén tekintenek a Kárpát-medencei folklórkincs páratlan értékeire, és arra is, hogy ezt sikeresen tudják minél szélesebb közönség felé közvetíteni.

A Ferenczi Györggyel és a Rackajammel közös koncert mellett Csík János örömmel említi, hogy a napokban, a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében együtt léphetett a Zeneakadémia színpadára Rost Andrea énekművésszel, Szokolay Balázs zongoraművésszel és névrokonával, Szokolay Dongó Balázs furulyás-dudással, valamint a Bubnó Tamás vezette Szent Efrém Férfikarral. A Kortárs népzene című koncerten Csíknak – énekesként – az volt a feladata, hogy a Bartók- és Kodály-művek alapjául szolgáló, túlnyomórészt erdélyi népdalokat megszólaltassa. A nyári fesztiválok után, ősztől pedig a Csík Zenekar újra Presser Gáborral, s mellette az Amadinda Ütőegyüttessel dolgozik majd együtt – e produkció részletei még nem ismertek.