Hamlet;László Zsolt;Szikora János;székesfehérvári Vörösmarty Színház;

Jövőkép pedig nincs

Rút, kegyetlen világról, eldurvuló hatalomról beszél a székesfehérvári Vörösmarty Színház Hamlet előadása, amit a Vígszínházban vendégjátékon láthattunk. De mindezt eléggé általánosságokban teszi, olykor esztétizál ahelyett, hogy ütőssé válna.

Átrendezik a megölt király szobáját az előadás elején. A gyilkos Claudius felügyeli a műveletet. Valóságosan és jelképesen is eltakaríttat mindent az útjából. Régi, elavultnak tartott bútorok, ruhák helyett evidensen új lesz a módi. Jókora bárpult kerül a helyiségbe, némiképp utalva a könnyed, léha életre, az eddigiekkel ellentétben. Reneszánsz holmik helyett pedig jönnek a jól szabott öltönyök, ahogy ez a hatalom embereinél ma is dukál. És persze sejthetően az eddigi érték, tartásos, erkölcsös hatalom helyett - ha van ilyen egyáltalán -, jön a gerinctelen és az álságos.

És itt lenne izgalmas, ha Szikora János rendező elkezdené pontosan kifejteni, hogy mi az, ami elvész, és mi az, ami következik helyette, ha a székesfehérvári Vörösmarty Színház produkciójában pontosan megmutatná, hogy milyennek látja a világot, az országot. De ez igazán markánsan nem derül ki, csak úgy inkább általában. A jó Hamlet produkciók pedig nagyon erőteljes világképet mutatnak.

Még gimnazista korom felejthetetlen élménye a világhírű, nagy rendező, Ljubimov Hamlet-rendezése a Taganka Színházban, ami Budapesten vendégszerepelt. Nem kisebb személyiség volt benne Hamlet, mint Viszockij, aki maga volt a lázadás megtestesülése. És, hogy mi ellen kell lázadni, az meglehetősen egyértelmű volt, mert egy hatalmas, mozgó függöny töltötte be a színpadot, ami képes volt embereket elsöpörni, magába zárva összeroppantani, a durva, rideg hatalom kivetülésévé vált. Nekrosius Hamletje pedig, ami Litvániából érkezett hozzánk, olyan zordon, bemerevedett, dermesztő jégvilágban játszódott, amiben valódi jégből voltak a díszletek, jelezve, hogy ez hideglelősen elviselhetetlen világ.

De tudható az is, hogy a Madách Színház híres Hamletje, Gábor Miklóssal a címszerepben, sok tekintetben az 1956-os forradalomról, és azon gyötrődő értelmiségiről regélt. Vagy például Paál István szolnoki produkciója arról, még az úgynevezett átkosban, hogy nem tűrhető tovább, amiben élni kényszerülünk, lázadni kell mindenáron, még akkor is, ha belepusztulunk. Alföldi Róbert Hamletje pedig a Nemzetiben, azt tudatta, hogy a cudarul megerősödött és eldurvult hatalom keményen megtorol minden lázadást, és utána még elvakultabb, még kegyetlenebb jön, ezt mutatta az előadásvégi vérfagyasztó sortűz.

Szikora Hamletjénél zavarban lennék, ha valaki kerek perec nekem szegezné a kérdést, miről is beszél. Látom, hogy László Zsolt több mint ötven évesen is egészen kiváló Hamlet lehetne, egy egészen kiváló előadásban. Nem a sápítozós fajta. Nem az, aki túlagyalja a dolgokat, és cselekvésre rest. Életerős, izmos ember, akinek gyors az észjárása, de valahogy mégse látja át, mit is kéne cselekedni, pedig amúgy tettre kész. El kellene játszani körülötte azt a reménytelenül fojtó légkört, ami mégis cselekvésképtelenné teszi. Lábodi Ádám viszont nem olyan Claudiust ad, aki valaha is képes lenne vasmarokkal kezében tartani mindent. Ideg- és akaratgyengeségre hajlamos uralkodó, hamar kicsúszik a lába alól a talaj. Kis akarnok, akire, ha ez a Hamlet rárivall és netán még be is húzna egyet neki, eltakarodna berezelve. Ráadásul jóval fiatalabb is, mint a címszereplő, ezzel is kellene valamit kezdeni, esetleg ki kellene bontani, ha persze ez a szándék, hogy most a fiatal, tehetségtelen, akarnokok ideje jött el. Hirtling István Poloniusként pedig egyszerűen ostoba, mindenáron igazodó hivatalnokot alakít. Persze arról is lehet beszélni, hogy totális a káosz, de ezt is erőteljesebben kellene kibontani.

A lelombozódott színészek

A lelombozódott színészek

A teljes káosz a színészek jelenetében mutatkozik meg, akik idétlenkedve ugrabugrálnak, ebből aztán nem lehet rájönni, hogy Claudius gyilkosságára célozgatnak buzgón, így ezen megsértődni sem lehet, legfeljebb esztétikai okok miatt. Hogy miért különül el tőlük teljesen Hekuba monológjával a színészkirály, az rejtély, ha csak azért nem, mert ebben a vircsaftban ő már nem akar részt venni. De akkor ezt is jobban ki kellene bontani. Gáspár Sándor viszont önmagában, kabinetalakításként remek. Beletörődően, de hivatása teljes tiszteletében, megrokkanva is egyenes gerinccel, fajsúlyosan mondja el a monológját, tükröt tartva benne bárkinek, hogy ilyen odaadással és talentummal felvértezve kellene létezni a leglehetetlenebb körülmények között is. Opheliát Törőcsik Franciska mai, farmeros, testre simuló pólós, kiscsajra játssza, aki keveset fog föl abból, mi történik körülötte, de érzi, és feszülten ideges dobolásával ki is fejezi, hogy nincsenek rendben a dolgok. Varga Mária királynéja tehetetlen alak, egy dolgot tud biztosan, hogy végzetesen vonzódik Claudiushoz. Krisztik Csaba olyan Horatiót elevenít meg, akit tényleg szoros baráti szálak fűznek Hamlethez, ez kiderül például abból, ahogy összeszokottan tornáznak, ahogy fél szavakból, fél gesztusokból is értik egymást. Sághy Tamás Rosencrantz-ként és Egyed Attila Guildenstern-ként viszont különösebb skrupulusok nélkül szolgáltatják ki a hatalomnak a barátjukat. A leginkább ezt a borzadályos világot Derzsi János sírásója látja tisztán. Meglehetős gunyorosan, eszesen, magát már nem felbosszantva, szinte legyintve az egészre, beszél róla. Makranczi Zalán Laertese Hamlet nagyságrendű, fajsúlyos ember. A szellemként Cserhalmi György a testet öltött igazság. Csak hát ebben a közegben nincs esélye.

Jó színészek végül is eljátsszák a Hamletet, ami bizonyos szinten meg is szólal, sőt, jelentős sikere is van. De talán nem véletlen, hogy a produkció végén nem jön be Fortinbras. Valószínűleg azért, mert nincs jövőkép. Ez pedig azért lehet így, mert a jelennek a képe is csak sejtetve, homályosan villan fel.