Menekültek tranzitzónán innen és túl

2015 ősze. Magyar-szerb határ. Menekülteket segítünk az ENSZ égisze alatt. Nem nő dolgozik itt, vagy férfi, hanem ember. Az ember segít egy másiknak. Nem egy európai nő voltam, hanem valaki, aki azt gondolja, hogy segíteni kell annak, aki úton van. Mindegy, hogy honnan jön és mi a vallása.

Szeptember közepén, amikor szociális munkásként dolgozni kezdtem a magyar-szerb határon az ENSZ migrációs projektjében, azt hittem, hogy fel vagyok készülve mindenre, hiszen annak előtte menekülttáborban dolgoztam, Vámosszabadiban. De sosem láttam vándorlást. Ez előtt. Amikor asszonyok és férfiak, gyerekek és idősek mindenüket hátrahagyva földrészeken kínlódnak keresztül, lejárják a cipőjük talpát, megviseltté válik az arcuk, de van valami remény a tekintetükben. Hogy jobb élet vár rájuk.

A kerítés önmagában nyomasztó. Csillog, ahogy a nap megvilágítja. A belőle kiálló éles tüskék elveszik az illúziót. Annak az illúzióját, hogy elmehetek valahova, ahol jobb lesz.

Leves, egytálétel

A tranzitzónához vezető út mellett sátrak egymás hegyén-hátán. Kiterítve rajtuk imaszőnyeg, hálózsák, esőkabát. A gyerekek mezítláb rohangálnak, a nők elbújnak. Nem nagyon mutatják magukat. Nem tudom, hogy a kulturális különbség vagy a szégyenérzet miatt. A tisztasági csomagot sem fogadják el férfi előtt. Kinevetnek, amikor egy doboz betéttel és tamponnal állítok oda hozzájuk. Nem tudtam eleget róluk.

A segélyszervezetek buszai megrakva alapélelmiszerekkel, valahol főztek is. Levest és egytálételt. Én is azt ettem, ha éhes voltam. És banánt. Nem tudtam magamról, hogy ki lehet bírni egy egész napi munkát hat-hét banánnal és sok vízzel. De az ember éhségérzete is elmúlik.

Feladatomra vonatkozóan nem kaptam utasítást. Az látszott, megmutatkozott. Például segíteni kell tolmácsolni. A rendőrök és a menekültek között. Angolul. El kell magyarázni, hogy milyen útvonalak vannak, honnan hová lehet menni, milyen okmányok kellenek, mik az aktuális hírek, hol van határzár, kitől lehet ruhát és cipőt kérni. Fel kell kutatni azokat az embereket, akiknek orvosi ellátásra van szükségük, oda orvost kell hívni. Sokan inkább rosszul lesznek a tűző napon, mintsem elhagyják a tranzitzónát, mielőtt kinyitják az ajtaját.

A kollégám egyszer szólt, hogy azonnal segítsek, valaki rosszul lett. Egy idős pakisztáni férfi. Az árnyékba vittük az öreget az idősebbik fiával. Ismertem őket, több napja ott voltak Horgoson. Az ölembe tettem az öreg fejét, borogattam hideg vizes rongydarabbal, amit találtam. Ő hörgött, habzott a szája. Odakérette a fiait. Azt hittem, hogy a végrendeletét fogja mondani, hogy meg fog halni. Egy másik ismerős menekültet küldtem az orvosért, közben a kisebbik fiát kértem, hogy tolmácsoljon. A vizsgálat során kiderült, hogy az öreg napszúrást kapott, fölment a vérnyomása. Attól lett rosszul. De nem akart az árnyékba menni. Hogy az ő családja hamar átjusson a tranziton.

A magyar rendőrök étlen-szomjan álltak a kerítés mellett. El akartak zárni egy csapot, amelyet a migránsoknak szereltek fel. Inni, mosakodni. Azért akarták a rendőrök elzárni, mert átfolyt hozzájuk a víz. A másik oldalra. Magyar területre. Úgyhogy elmentünk Szabadkára csaptelepet és csövet venni, hogy be tudjuk vezetni a tranzithoz a slagot úgy, hogy az ne folyjon át a magyar oldalra. A nők mindig külön sátorban zuhanyoztak. Hajat sem mostak mások előtt.

Van egy szag, ami nem megy ki napokig az ember orrából. Ha valaki nem fürdik, csak nedves törlővel mosdik, áporodott szaga lesz. Fölismerném száz szag közül is. Az édes dezodor, a törlőkendő és az izzadság keveréke ez. Nekem ez a menekültszag. Nem tudom, hogy mondhatok-e ilyet. Ha én menekülnék, nekem ilyen szagom lenne.

Furcsa a nyomasztó légkörben a gyerekek vidám hangja. Ahogy a szeptemberi kánikulában játszanak a vízzel, a segélyszervezetektől kapott játékokkal, fogócskáznak, bújócskáznak az elhagyott sátrak és eldobált tárgyak, szemét között. Nem is tudják, hogy úton vannak. Nehéz úton, aminek a felnőttek sem ismerik a végét. Van, aki nem tudja, mi is Európa, csak jött. Pakisztáni nő mesélte, hogy még otthon elküldte az egyik fiát kenyérért, sose tért haza. Elrabolták, kiképzőtáborba vitték. Sok fiatallal ezt csinálják. Ezek a kiképzőtáborok három hónaposak, így tudják, akikkel erről beszéltem. Utána vagy hazamegy a gyerek, vagy sosem látják. Katonát csinálnak belőle. Ugyanezt mesélte egy fiatal pakisztáni fiú is. Ő jól beszélt angolul, egyetemre járt odahaza, most itt akar szerencsét próbálni. Szikár, barna szemű, tiszta tekintetű ember. Belgrádban találkoztam vele, a város közepén felállított táborban. Onnan ment tovább a társaival, akiket az út során ismert meg. Sosem sírtam a menekültek előtt, de akkor igen. Ez a fiú vigasztalt, hogy ne aggódjak, minden rendben lesz. Nem tudom, miért sírtam. Azért, mert annyira sajnáltam, vagy mert beleképzeltem magam a helyzetébe? Esetleg a látvány miatt, ami a városban fogadott? Esett, áztak a sátrak, a gyerekek csizma nélkül rohangáltak a sátrakból ki, sátrakba be. A segélyszervezetek munkatársai osztogatták a teát és főztek. Minden pillanat megrázó volt.

Erőltetett menet. Ki bírja ki a gyaloglást? Az ennyi gyaloglást. Biztos sok a katona köztük. Meg a nem katona. Voltak társaságok, amelyek a többiektől elkülönülve vertek sátrat, nem jártak ételosztásra, nem kértek vizet, beszélgetni se nagyon akartak. Sokszor gondolok arra, hogy azok az emberek kik lehettek. Volt-e köztük terrorista.

Ételosztásnál legtöbbünk, akik ott dolgoztunk, sorba állítottuk a menekülteket. Előre a családosokat, hátrébb az egyedülállókat. De rá kellett jönni, ki kellett találni, kik azok, akik nem családosok, de előre állnak banánért és csokiért meg tejért. És azokat a sor végére küldtük, hogy maradjon a gyerekeknek.

Horgos három hét alatt kiürült. Ez előtt jött a hír, hogy csak a szírek mehetnek át. Papírral. Egy tizenhét éves pakisztáni fiú sírva fakadt. Idegen nő vagyok, nem ölelhettem meg. Ő már nem mehetett át. Kétségbe volt esve. Egyedül jött. A családja Pakisztánban maradt. Földművesek. Kecskéjük van, meg tehenük. Ő a legfiatalabb, neki kellett útnak indulnia. Zokogott.

Megtanultam a menekültek színét. A pakisztáni nagyon barna, az afgán és a szír világosabb.

Miután Horgos kiürült, csak a szemét, játékok, sátrak, törölközők és pokrócok maradtak hátra. A helyi hajléktalanok és guberálók ezt észrevették, és egy nap alatt megszállták a határszakaszt. Mondhatni, kitakarították. De később, a monitorozás során láttuk, hogy maradt még szemét, a kerítés mellett főleg.

A drót egy-két helyen át volt vágva. Láttam, ahogy a menekültek egyszer azt nézték, átfér-e rajta egy gyerek. Át lehet bújni alatta. De csak alatta.

Szabadka, téglagyár

A következő hely Szabadka volt, az elhíresült téglagyár. Keskeny vasúti sínen lehetett oda jutni. Jó időben sokan ültek meg aludtak a vágány mellett. Mondták a taxisok, akik ott várták a menekülteket, hogy ez az elhagyatott gyártelep több mint tíz éve átmeneti szállása menekülteknek. Ismerik a helyet. A tulajdonos is tudja, mire használják, de nem szól miatta. A rendőrök is tudják, azt is tudják, hogy a taxisok fuvarozzák onnan az embereket. De azok sem szólnak.

Ahogy az ember átmegy a sínen, a bakterházhoz ér. Több helyiségből áll. Általában három-négy család lakott ott. Vagy csoportok. Férfiakból álló csoportok. A falon pastu nyelven versek a szerelemről (ezt az egyik fiatal fiú mondta, aki sokáig volt a gyárban, és tolmácsolt köztünk és az ott lakók között). És egy Lenin a tribünön című kép. A tolmácsfiút megkérdeztem, tudja-e, kicsoda Lenin. Azt mondta, hogy nem, de Marxról tanultak az egyetemen. Pakisztánban volt nyelvészhallgató. Sok nyelven beszélt: pastu, urdu, arab, német és angol. Feltűnően sokáig volt a gyárban, de ez csak utólag jutott eszembe, és egyik napról a másikra tűnt el. Nem tudom, hogy kivel volt, hová készült. Pontosabban, már nem vagyok biztos abban, hogy igaz volt, amit mondott.

A téglagyár elhagyatott épületeit lápos, zöld, kicsit erdős terület veszi körül. Jó búvóhelynek. Volt család, amelyik az egyik részébe költözött. Faoszlopokból és műanyag fóliából építettek alvóhelyet maguknak. Imádkozni is itt lehetett. Ezen kívül volt a családfőnek egy sátra, közösen a feleséggel és a gyerekekkel. A családfő testvére másik sátorban lakott a családjával. A fiatal férfiak unokatestvérek és falubeliek voltak Pakisztánból, ahonnan menekültek. Németország volt az úti céljuk. Élelmet részben elfogadtak, főleg tejet és gyümölcsöt. Volt valamennyi pénzük, maguknak vásároltak és főztek. Inkább ruhát és cipőt kértek. A gyerekeknek. Nem tudom hogyan ismerkedtek meg a helyiekkel vagy milyen nyelven beszéltek, de valamelyik ünnepükre vásároltak egy bárányt és levágták. Bárányvágás volt a szabadkai téglagyárban.

Egy másik társaság oldalfalak nélküli, de tetővel fedett hajlékban húzódott meg. Ha jól emlékszem, három család volt, rokonok. Öt kisgyerekkel. Nyolc és tizenegy-néhány éves lányok és egy hat hónapos kisfiú. Az egyik kislány magamra emlékeztetett. Úgy nézett ki, mint én annyi idősen. Ahogy megérkeztem, kézen fogott és egész nap velem volt. Pedig nem is egy nyelvet beszéltünk. Én vagy angolul vagy magyarul mondtam neki dolgokat, ő a saját anyanyelvén. Első nap megtanulták a nevemet, vártak minden nap. Beszélgettünk sokat. Élelmesek voltak. Jó tábortűzhelyet készítettek maguknak. Nem volt fazék, amiben főzzenek, úgyhogy a műanyag palack aljára alufóliát tekertek, úgy főztek. Két hétig laktak ott nagyjából, aztán mire visszaértem egy nap szabadság után, már nem voltak ott.

Mindig ez a legnehezebb. Nem tudom, mi van velük. Úton vannak.

Utólag jöttem rá, hogy az a fiatal nyelvészhallgató átvágott. Egyszer a bozótosból jött ki, több másik férfival. Kérdeztem tőle, mit csináltak, mi van arra. Azt mondta, diót szedtek és mutatta is. Később, amikor ő már nem volt ott, megmutatta egy másik menekült, hogy táborhelyek vannak arra is. Külön szalaggal jelölték meg maguknak az utat az erdőben. Végigjártuk azokat a helyeket is. Találtunk imakönyveket, imaszőnyeget, játékpisztolyt, térképeket Európáról. Szabadkai és belgrádi vasúti menetrendet, eldobott útlevelet, hatósági papírokat. Főleg szerbül. Nem tudom, kik lakhattak ott, miért nem akarták nekünk megmutatni.

Kezdetben, szeptember végén nagyjából két-háromszáz ember lakott a téglagyárban. Minden nap kaptak tőlünk élelmet, ruhát, információt, orvosi segítséget. Más szervezetektől is kijöttek. Megismertük egymást. Aztán lassan elfogytak az emberek. Október végén, november elején csak egy-két férficsoport lakott ott. Fiatal férfiak. Utólag összeállt a kép, hogy valószínűleg embercsempészek voltak, és ott kellett maradniuk, a terepet figyelni, jön-e még valaki. Úgyhogy a fiatal férfiak, az a kilenc pakisztáni, akiket dédelgettünk, feltehetőleg embercsempészek voltak. Nem tudok ezzel mit kezdeni. Azzal, hogy úgy érzem, kihasználták a jóindulatomat, a kollégáimét is. Sajnáltam őket, átvertek. Megdöbbentett.

Mint, ahogy megdöbbentett az is, hogy oda, abba a koszba, büdösbe vittek maguknak örömlányokat. Kettőt is. Reggel, amikor mentem a szokásos vizitre, nem a fiúkkal találkoztam, hanem két fiatal kis szerb lánnyal, akik befeküdtek abba a pokrócba, amibe előtte tetves, piszkos és beteg emberek feküdtek. Kérdezték a férfiak, hogy haragszom-e. Mondtam, hogy nem.

A "migráncsok" és mások

Ahogy a téglagyárból elfogytak az emberek, a térségek monitorozása maradt. A szerb és a horvát határszakaszé. Érdekes volt, ahogy a különböző falvakban, ahol megszálltunk, hogyan vélekednek az emberek az ENSZ-ről és a menekültekről. Baranya megyében, az egyik faluban, összeismerkedtem a helyi zöldségessel. Angliából jött haza nemrég, kint élt vagy tíz évet. Azt mondta, ide ne jöjjenek ezek a „migráncsok”. Mondtam neki, valaha ő is kiment egy másik országba szerencsét próbálni De az más, szerinte. Ő náluk sokkal különb. És nem volt pénze márkás cipőre meg telefonra. Hiába mondtam neki, hogy a cipőt a segélyszervezetektől kapják, és nem mindenkinek van mobiltelefonja, nem hitte el. Azt mondta, még szerencse, hogy az ENSZ-nek dolgozom, mert „az ENSZ a legnagyobb efbíáj”. Nem kell félni. Megvédenek.

A párizsi merényletek után megtörtem. Éppen itthon voltam szabadnapon. Két hétig nem aludtam. Nem lelkiismeret-furdalás, valami más, szorongó érzés töltött el. Nem. Úrrá lett rajtam. Összefügg-e a borzalom a jóhiszeműséggel, a segíteni akarással, a kötelességünkkel? Miért bízok meg az emberekben? A menekülőkben. Tudunk-e egy másik kultúrával együtt élni? Hogyan folytassam így? Megtehetem-e, hogy nem segítek? Mivel okozok veszélyt? Voltam-e veszélyben a munka során?

Mit válaszolnék, ha megkérdeznék, hogy elmennék-e újra segíteni? Azoknak, akik most vannak úton.

Ki az, és mit akar, aki kétségessé teszi a jó szándékot?