Sokat emlegetjük manapság a 20. századi magyar irodalom egyik klasszikusát, Kosztolányi Dezsőt. Van ebben a gesztusban némi lelkifurdalás: az idősebbek némi szégyenkezéssel gondolnak vissza gimnáziumi éveikre, amikor megtanulhattuk, hogy elárulta a proletárforradalmat, mert ironikus cikkeket írt résztvevőiről, és jóvátehetetlen vétket követett el, hiszen alaposan leszedte a keresztvizet Ady Endréről és az Ady-kultuszról, melyben még olyanok is ott sürögtek-forogtak, mint Vizy Kornélné, az Édes Anna cseppet sem rokonszenves főszereplőinek egyike. Aztán módosult a kép. Megjelentek könyvei, remek regényei, elbeszélései, enyhült az irodalomtudósok szigora, bár egy ideig gyanakodva szemlélték, végül azonban bebizonyosodott, hogy a század klasszikusa, nyelvünk egyik legnagyobb művésze, s bármilyen műfajban képes volt remekeket alkotni. S ha már a lelkifurdalást emlegettük, az is jócskán enyhülhet, hiszen a mai irodalomtudomány és filológia nagy teljesítményeként sorra jelennek meg művei kritikai kiadásának kötetei, izgalmas kalandokat ígérve az író világában és kora irodalmi jelenségeiben.
Gondolom, hosszú út vezet még, mire eljutnak elbeszéléseiben 1930-ig. Ebben az évben írta Öreg pap című kis novelláját – talán helyesebb életképnek nevezni. A történet látszólag életrajzi, valójában azonban az író fantáziájának szüleménye. Óraközi szünetekben újra meg újra felelevenítették a gyerekek az angol-búr háború eseményeit, s mert a szabadságukért harcba szálló búrokkal rokonszenveztek, hasonlóan sokakkal, az erősebb, hangosabb fiúk lettek a búrok, a gyengébbek és a mamlaszok az angolok, s a küzdelemben mindig a búrok győzedelmeskedtek.
Egy ilyen egyoldalú ütközetben a majdani író került legalulra, s amikor kegyetlenül szigorú latintanáruk megjelenésével vége szakadt az ütközetnek, gyászos látvány tárult a szeme elé: új tavaszi zakója bélése alaposan elszakadt. Hiába takargatta, a leffegő bélés szomorú jövőt sugallt, amelyben édesapja és pálcája jelképezte volna a diadalmas búrokat.
Tanára megállította. Megszemlélte a szakadást, némi gúnnyal bólogatott, hogy igen, ez a haszontalan büntetése, majd felszólította a rémült gyereket: kövesse. Szegény, már a legsúlyosabb büntetések rémképe jelent meg előtte, kivált, mikor az atya felszólította: vegye le a zakót. Aztán a bűnjellel kezében az ablakhoz lépett, tűt és cérnát keresett, és a magányos férfiak gondosságával kezdte eltüntetni az éktelen sebet. Lassan, látható szakértelemmel követték egymást az öltések. „Először is megdöbbentem – olvassuk az utolsó bekezdésben –, hogy közösséget vállal egy nebulóval, és cinkostársként leplezi azt, amit büntetnie kellene. Másrészt vasárnap tilos varrni. Ezt a napot pihenéssel, elmélkedéssel, Istennek tetsző cselekedettel kell megszentelni. Aki varr, az bűnt követ el. Azon tépelődtem, vajon nem jut-e bűne miatt a pokolba, örök kárhozatra. Ma már tudom, hogy nem. Azóta, ha szentekről, földi angyalokról hallok, mindig tűvel-cérnával képzelem el őket és foldozófával.”
Ajánlom ezt a kis remeket mindazoknak, akik különféle lobogókat lengetve csatároznak a boltok vasárnapi nyitva vagy zárva tartása ügyében. Talán észreveszik, mennyire mulatságosak. Egy vers címe jut eszembe: Békaegérharc.