Rejtő Jenő regényében így reagált a részeges Wágner úr száz nyomravezetői font ígéretére: „ne mondjon ennyit, drága martalóc úr! - rimánkodott remegve. (…) Csak sokára és nagy nehezen értette meg világosan az elmondottakat, amikor is teli tüdővel egy nagyot üvöltött: - Hurrá! Szóval húsz fontot kap az illető!.. Ne mondja azt, hogy százat! Maga rosszul hallotta! Annyi font csak számtanpéldában létezik! De húsz, az van, vagy huszonnégy is lehet! Annyit már láttam!...”
Azért idézem a halhatatlant ide, mert épp részletesen foglalkozott az MNB-alapítványok százmilliárdos pénzszórásával a Figyelő cikke. Eszerint a történteket értelmes érvvel védeni próbáló fideszes politikussal nem találkoztak, de árnyalási kísérletekkel már igen, például azzal az érvvel, hogy a jegybank milyen jó munkát végez úgy amúgy.
A tanácsadók szerint az ügy keveseket érdekel, csak minden tizedik választó tud egyáltalán valamit mondani a kérdésre, hogy mik azok a Pallas Athéné Alapítványok. Ezért a Fideszben abban is bíznak, hogy hamar lecsendesedik az egész ügy - itthon.
És igazuk van. Magyarország a Wágner urak hazája. Itt százmilliárdokkal nem lehet megbukni. De a 45 ezer állami forintos hazug képviselői mosógépvásárlások, a pár százezres napkollektor-támogatások nem számtanpéldák. És amíg a szánalmas „elit” hajlandó lehajolni ennyi aprópénzért is, jobban félhet, mint a Matolcsy-jobbkéz gazdateste, Orbán Viktor. Mert ezt a „zemberek” ennyit nem csak számtanpéldákban láttak.
De végül is együtt zuhannak majd, mert magasról nagyot lehet...