Botfülű Budapest

Visszafognám magam, mert nem minden esetben a lárma, a zaj vezet eredményre. Egyébként is, a muzsikában a hangerőnek nagy a szerepe, és a legcsöndesebb, a pianissimo vezet talán a legközelebb a szívhez és az értelemhez. Akinek az érzelmeihez nem jut el Mozartnak egy szimfóniába, versenyműbe, operai kíséretbe komponált halk sóhaja, az másban is javíthatatlan.

Miként a Fővárosi Közgyűlés kormánypárti többsége, amely habozás nélkül vágott le 200 millió forintot a Budapesti Fesztivál Zenekar költségvetési támogatásából. A szavazás, a kézfölemelés, vagy a gomb megnyomása sok tétovázást nem igényel, különösen akkor nem, ha előtte az utasítást a pártfrakció adta ki. A magyarázkodás is könnyű: a fővárosnak annyi a kiadása; a költségvetés elfogadásakor nem kellően kalkulált. Ha kiderül a tévedés, lehet nyirbálni zokszó nélkül. Főként ott, ahol „haszontalanra” szórják a pénzt, kinek hiányzik az elillanó zene? Fényűzés, a „széplelkek” pazarlása. Meg a fővárosi közgyűlés politikai testület, ott kell faragni, ahol az ellentábornak fáj.

Bántani, kivált a részletek nem kellő ismeretében nincs szándékomban, de az csakugyan végigcikázott a gondolataimban, hányan lehetnek a városatyák és városanyák között, akik este, fáradtan, enyhülést keresve leülnek a tévé elé, és akad-e közöttük, aki a Mezzo csatornát keresi? Van, aki nézi-hallgatja, amikor a holland öregúr, Bernard Haitink, a mi Bartókunk Zenéjét vezényli, olyan beleérzéssel, hogy beleborzongunk? Vagy lehorgonyoznak az ugyancsak holland, nálunk kevésbé ismert Brava HD csatorna kínálatánál, amelyen ugyancsak Bartók szól, de ezúttal a Budapesti Fesztivál Zenekar előadásában, történetesen Fischer Iván pálcáját követve? Mert nem tud róla, a közgyűlés fideszes képviselőjének eszébe sem jut, hogy a fesztiválzenekarnak, a magyar muzsikusoknak állva tapsol a külföldi közönség, s ez az együttes a világ minden részében hirdeti Budapest nevét, elviszi jó hírünket a tengereken túlra is.

Igen, illenék odafigyelni, hogy a BFZ világmárka lett. Statisztikával nem foglalkozom, de felületes számításaim szerint ma egyike a világ tévéiben leggyakrabban szereplő zenei együtteseinknek. A koncertek után ugyancsak világlapok elismerő kritikákat közölnek, és netán egyes utazni vágyó német, brit, spanyol zenebarátnak fölébresztik a kedvét, hogy elmenjenek a Duna partjára, ismerkedjenek meg a várossal, amelynek a szépségéről már hallottak valamit, s ha már ott vannak, élőben hallgassák a BFZ és Fischer Iván tolmácsolásában Beethovent, Schubertet, Ravelt, mellesleg a leghitelesebb Kodályt és Bartókot, a zenekar kíséretében magyar szólistát, akinek a híre úgyszintén már nemzetközi rangra emelkedett.

Kerülném a gorombaságot, de azért a derék botfülű fideszes közgyűlési képviselőknek érdemes idézni Rostand zseniális Cyranojából a hős szavait, aki felületes partnerét azzal korholja: „Ha volna önben szellem és tudás, De szellemet boldogtalan dudás ön sose látott…”. Mindezzel csupán arra emlékeztetnék, hogy a szavazás kényes kötelesség, kivált, ha kultúráról van szó. Az ízlések szerteágazók, csaknem lehetetlen mindenkinek a kedvére lenni. A közgyűlés döntésének sutaságát talán érezhette a főpolgármester is, valamivel később azt nyilatkozta, talán a nyáron, higgadtabb hangulatban, vissza lehet térni az ügyre. Feledtetni a kellemetlen közjátékot.