A nyomor szférája

Mundruczó Kornél időnként kikészít. A szó jó értelmében mondom ezt, ha van ilyen egyáltalán. Tudatosan meggyötör, fel akar rázni, eltökélt vágya, hogy ne legyen nyugtom. Hogy érezzem, az élet fáj, sőt nagyon fáj. Nem lehet kibírni. Mintha korunkbeli Beckett lenne ő, aki figyelmeztet a világvégére, csak esetleg nem a nagy, globálisra, ő mikrovilágokhoz megy kellemetlenül közel, és ezek pusztulását dugja az orrunk alá, hogy ne tudjunk szabadulni tőlük. Átlép bizonyos határokat, nem veszi figyelembe, hogy mi illedelmes, és mi nem a deszkákon. A tébolyult, drasztikusan valódinak ható kegyetlenség, a vérben való tobzódás, a brutális erőszak és ezen belül a megerőszakolás, mindennapos a produkcióiban. Például a Frankenstein terv, a Nehéz istennek lenni, a Szégyen, az elviselhetőség határán mozognak, vagy tán azon is túl vannak, mégis jelentős nemzetközi sikert arattak. Mundruczó olyan borzadályokat láttat velünk, melyek emberi szemnek nem valóak. De ő iparkodik meggátolni, hogy becsukjuk a szemünk, rémülten homokba dugjuk a fejünk, ne halljuk meg az iszonyú segélykiáltást, vagy akár halálsikolyt.

Új produkciója, a Trafóban bemutatásra került Látszatélet, ami hamarosan Bécsben is látható, mintha nem kezdődne drasztikusan. A Wéber Kata és a Proton Színház társulata által írt darabban vetítővásznon egy asszonyt látunk, Ruszó Lőrincnét, a kamera olyan közel van hozzá, hogy még sűrű arcredőit is kivehetjük, nyomon követhetjük valamennyi rezdülését. Kiderül, hogy látómezőnkön kívülről, egy végrehajtó faggatja és bejelenti a kilakoltatást. Ég és föld a két ember. Az egyik hivatalosan, paragrafusokban, túlzottan is kerek mondatokban beszél, a másik gyakran nem fejezi be a mondatokat, elharapja a szóvégeket, nem teszi ki a ragokat, széttöredezett világban a nyelvet is ripityára töri. Lepereg róla amit a végrehajtó mond, nem értheti, nem is akarja érteni.

Monori Lili a kikészítés másik nagymestere. A poklok poklának mély ismerője. A szenvedés szinte teljes tárházának a feltérképezője. Magába gyűjtötte az emberi nyomorúságot és megrendítően képes megjeleníteni azt. Mintha nem is játszaná, hanem maga lenne a megtestesítője. Összeszorul tőle a gyomrom, időnként levegőhiánnyal küzdök, amint egy cigány asszony szenvedéstörténete mindinkább előtör belőle, és ez még a Rába Roland által megformált hivatalnokot is elnémítja. Az asszony töri a mondatokat, töri a szót, az élet őt is végletesen összetörte, mesél egy hete meghalt férjéről, eltűnt fiáról, nincstelenségéről, és képtelen felfogni, hogy most még abból a lényegében semmiből is ki akarják forgatni, amije megmaradt, és azt kiabálja, kétségbeesett dühösséggel, biztos az a baj, hogy cigány.

Mivel közel volt hozzá a végrehajtó kamerája, aki állványra helyezve a masinát, dokumentációs célra vette fel a kínosan félresiklott beszélgetést, nemigen láttuk a környezetét. Aztán a végtelenbe nyúló, reménytelen ál-diskurzus után, fölmegy a vászon, és meglátjuk a lepukkant lakást, ami látszólag tágas, de töménytelen kacat, limlom egymásra halmozódva szűkíti be az életteret. Olyan szegények lakása ez, akik mindent összeszednek, a használhatatlant is kuporgatják, hogy hátha egyszer majd szükség lesz rá. Lelkük mélyen ők is tudják, nem lesz, de semmit nem mernek kidobni, amit egyszer már valahogyan megszereztek.

Ágh Márton mesterműve ez a díszlet. Felnő Monori alakításához. Az asszony aztán a rengeteg megpróbáltatástól rosszul lesz, hány és hány, elterül a földön, és a végrehajtó, aki azért, Rába kiváló alakításában, valamit megérez abból, mibe is csöppent, rémülten próbál mentőt hívni. És a telefont felvevő ügyeletes hivatalos, rideg hangjában akár felfedezheti a maga korábbi, mindentől távolságot tartani igyekvő mentalitását. Aztán, amikor több mint 70 percet mondanak, még alkudozás után is, a kiérkezés idejére, és még az is elhangzik, ha minden ilyen hívásnak eleget tennének, akkor kihalnának a magyarok, ő is totálisan kiakad. Cigánytelepre nehezebben, lassabban ér ki a mentő, kénytelen konstatálni, nekünk pedig jó lenne hinni abban, hogy a vaskos előítéletesség nem pusztít nap mint nap, miközben Munduczó éppen arról beszél, dehogynem.

Hogy az asszony meghal, azt csaknem valóságos földindulás teszi dermesztően szemléletessé. A jókora méretű lakás recseg-ropog, majd mérhetetlenül lassan, zúzós hangok kíséretében forogni kezd, miközben a tárgyak zuhannak, röpülnek, egymáshoz ütközve padlóra, falra, sőt plafonra esnek, hiszen a monstrum teljes fordulatot ír le a tengelye körül. Fridzsider és mosókép, kis és nagy lomok egyaránt „áldozatokká” válnak, egy élet mementói lesznek végképp hulladékká, a lakás pedig hatványozottan csatatér képzetét kelti ahhoz képest is, ahogyan először megláttuk. Ezt a drabális hatást már nem lehet felülmúlni, ehhez képest már minden csak levezetés, végjáték. Pedig nagyon jó Láng Annamária, amint a végrehajtóval bejön erre a Cséry-telepre, és vég nélkül alkudoznak erre a riasztó romhalmazra. A kétségbeesett nő próbálja tartani magát, de nyilvánvaló, hogy nem telik jobbra. Még a fiát is eltagadja, mert így olcsóbban jut hozzá ehhez a rémséghez. A nyomor folytatódik, ezen a területen is át lehet adni a stafétabotot.

A végrehajtó távozása után beóvakodik a gyerek is. Színpadokon és áltehetség-kutatókban komoly verseny indult a legcukibb, „aranypofa” csemeték felleléséért. Mundruczó ebben sem követi a trendet. Ez bizony egy mufurc, durcás, hangját szinte egyáltalán nem hallató kölyök, Kozma Dáriusz megformálásában, olyan, mint akit már alaposan megtiport az élet. Végül betoppan az öregasszony fia is, Jéger Zsombor megszemélyesítésében. Csak ekkor tudja meg, hogy anyja meghalt. Olyan nagyon nem viseli meg. Igyekszik cigány mivoltától, múltjától szabadulni, de hát nem megy. Akiket notóriusan ott hagynak a mélyszegénységben, azok általában ott is maradnak. „ A dudva, a muhar/A gaz, lehúz, altat, befed/, írta Ady. Mundruczó pedig arról tudósít megrázó erővel, hogy még mindig lidércesen itt tartunk.