„Van itt valaki, aki azt mondja, amit gondol”

„Soha nem szerettem volna bácsi lenni” – mondja Szilágyi János a Rádió Bézs mikrofonja előtt abban a beszélgetésben, amelyet Fodor Jánossal folytatott 80. születésnapja alkalmából. Ez a vágya teljesült a kiváló riporternek, ma is remek formában van. Bár azt vallja, hogy „kérdezőnek jobb lenni, mint kérdezettnek”, az ünnepi köszöntés után készségesen állja a Népszava kérdéseit is múltról és jelenről egyaránt.

- Ön egyike azoknak az újságíróknak, akik a média szinte valamennyi műfajában alkotott a hagyományostól az on-line rádióig, a tévétől a napilapig. De talán a klasszikus rádiózás az, amely a legközelebb áll önhöz.

- Ha az összes műfajt egy családi körnek tekintjük, akkor nekem a rádió az anyám. Ott nőttem fel, ott kezdtem a pályámat, ez az a műfaj, amit legjobban szeretek és amit talán a legjobban csinálok. Van benne valami nagyon intim, ahogy az ember ott ül kettesben egy mikrofonnal, ellentétben a tévével, ahol sokkal nagyobb a felhajtás, a világítástól a stábig.

- Mi az első emlék, ami a rádióhoz köti?

- Az első emlékem a rádióhoz, mint hanghoz a háborúhoz kötődik, amikor légiriadó volt, bemondták, hogy „jönnek a sasok”, vagy valami hasonlót, és féltem. Később az Amerika Hangjából hallgattam Willis Connover jazz-műsorát, és megpróbáltam a Szabad Európát „zavarmentes övezetbe” beállítani. Rádiósként megszámlálhatatlan élményem volt az évtizedek alatt, ma már nagyon bánom, hogy nem készítettem az egyes műsorokról, riportokról legalább egy-két mondatos feljegyzést. Az utóbbi 10-20 évben jöttem rá, hogy mindent el kell rakni, mert egyszer csak dokumentumértéke lesz, vagy lehet. Ha most beszélgetésünk közben valaki bedobna egy kézigránátot és mindketten meghalnánk, ez lenne rólunk az „utolsó kép”, ami azonnal felértékelődne. Az embernek el kell tennie az életével, a munkájával kapcsolatos kézzelfogható dolgokat és azokat rendszerezni.

- Két rádióműsora is legendává vált: a Táskarádió és a Halló, itt vagyok! a maguk korában „forradalminak” számítottak. Mi volt ezekben az ön számára a nagy kihívás?

- A Táskarádió volt az első önálló műsorom. Úgy gondolom, a mindennapi életben is elég természetes, őszinte vagyok. Valószínűleg nem lennék sem jó diplomata, sem pedig jó színész, mert nem tudom magam „megjátszani”. A Táskarádióban vasárnaponként egy órára önmagam lehettem. Ennek kidolgoztam a kereteit is és igyekeztem mindent magam csinálni. Ha valaki be akart dolgozni, annak azt mondtam, hogy hozhat anyagot, de abból azt veszek ki, amit akarok, a saját szájízem szerint kommentálom és az ő nevét sem mondom be. Volt egy állandó technikai stábom, akikkel igazi „élő adásokat” produkáltunk. Megbeszéltük, hogy ha például rosszul konferálok fel egy lemezt, vagy rossz zenét tesznek fel, nem állunk meg. De benne hagytam a műsorban a dadogásokat, köhögéseket is. Még a legvájtfűlűbb kollégák sem vették észre a vágásokat. Mondták is: „Meg vagy te őrülve, minden vasárnap bejársz élő adást csinálni?” Pedig a felvételek pénteken készültek.

A Halló, itt vagyok! 1980 januárjától hétfőnként, a tévés szünnapon jelentkezett késő este. Pontosan tíz évig, 1989 decemberéig csináltam. Bent ültem a stúdióban és bárki betelefonálhatott. Nagyon meglepett, egy kicsit meg is ijesztett ennek a műsornak a szinte hisztérikus sikere. Bárhová mentem, mindenhol ez volt a téma, erről kérdeztek. Nemegyszer mondták az egyes betelefonálókra, hogy „mennyi hülye hív fel téged”. Erre kialakult egy sablon válaszom: „Te is hülye vagy, csak nem telefonálsz”. A „hülye” alatt ugyanis azt értették, hogy olyan, aki kipakol valamit. Sokáig nem értettem, hogy mi az oka ennek a sikernek. Aztán rájöttem, hogy az emberek úgy érzik: van itt valaki, aki azt mondja, amit gondol. Nem akar szépelegni, nem akar „megfelelni az elvárásoknak”. Mondok egy éles példát, ami szerencsére nem történt meg. Tegyük fel, hogy felhív valaki, hogy a 10. emeleti ablakban áll, meghalt a számára legkedvesebb lény, nincs értelme tovább az életének, és leugrik. Ha meggyőzött volna arról, hogy tényleg kilátástalan az élete, azt mondtam volna neki: ugorjon! Az viszont megtörtént, hogy felhívott egy zokogó nő, mire azt mondtam: „Asszonyom, ha sír, nem értem egy szavát sem.” Abban a pillanatban abba tudta hagyni a sírást. Ráéreztek arra, hogy egyenlő társa vagyok a betelefonálónak, ezért igazi beszélgetések folytak. Aztán 1989 végén azért hagytam abba, mert nagyon betüremkedett a politika. Amikor már azzal hívtak fel, hogy „dögöljön meg X”, meg „Y hazudik”, tudtam, hogy be kell fejezni. Ma már nem lehetne ilyen műsort csinálni.

- A rendszerváltásra tehető a máig egyedülálló igényes bulvár napilap, a Kurír születése, amelyben szintén aktív szerepet vállalt.

- A főszerkesztő Szűcs Gábor, aki a mai napig jó barátom, hívott a laphoz. Később főszerkesztő-helyettes is lettem, amelyre úgy érzem, alkalmatlan voltam, mert nem vagyok főnök-típus. Végül otthagytam, mert a napilapos „verkli” sem volt kedvemre. Az írást egyébként az Ádám magazinnál kezdtem 1984-ben. Ott szerettem bele az interjúírásba, miután úgy láttam, hogy a lap eladási számai az én nagy interjúimnak köszönhetően emelkednek. Később is írtam interjúkat különböző lapoknak, az Elle-től a Népszaváig. Borzasztóan lassan születnek meg ezek az írások, egy „de” vagy „azonban” közti különbségen órákig el tudok tépelődni. Ennek ellenére máig nagyon élvezem ezt a munkát.

- Azt mondják, az újságíró szakmából nem lehet kiöregedni. Volt-e olyan pillanat, amikor úgy érezte, hogy elég volt?

- Nem én mondtam, a körülmények mondták, hogy „elég voltam”. Ma már egy ereje teljében lévő hatvanévest sem használnak, pedig ezek az emberek többet tudnak, tapasztaltabbak, mint a fiatal kollégák. Nyugaton, Amerikában ez másképp működik: a velem egykorú Larry King ma is csinálja a műsorát. Nálunk a tévékben tinédzserek mondják a híreket. Ez szakmai hiba! Nem vagyok megsértődve, csak képtelen vagyok megérteni, hogy miért így gondolkodnak a magyar média vezetői. De nem is vágyom rá, hogy benne legyek, szerencsére a sors megóvott attól a megaláztatástól, hogy anyagiak miatt kopogtatnom kelljen melóért.

- Milyen tanácsot tudna adni a mai pályakezdőknek?

- Meggyőződésem, hogy az újságírást szinte lehetetlen tanítani. Csinálni kell! Lehet persze adni praktikus tanácsokat, elmesélni történeteket, amelyek rávilágítanak arra, hogy mit hogyan kell vagy hogyan nem szabad csinálni. Bejön a szerkesztőségbe a fiatal azzal, hogy tudósító szeretne lenni. Hozzon anyagokat, ezeken át lehet tanítgatni, aztán a tizenkettedikből kiderül, hogy van-e benne tehetség vagy nincsen.

- Mivel tölti a napjait, amikor nem dolgozik?

- Mostanában kicsit túl sokat lógok az interneten, nem tudom abbahagyni. De rengeteg könyvem van, nagy könyvvásárló vagyok, képtelen vagyok ellenállni, de jó, ha a felét olvastam. Ezeket igyekszem pótolni, máskor előveszem korábbi kedvenceimet. Szeretek főzni is. De azért jobban örülnék, ha több tennivalóm lenne.